2014 könyvekben (meg egyebek, sok csalással...)

Jó sűrű lett az év – pedig elnézve a bejegyzés-felhozatalt nyugodtan kijelenthetem, a listám semmilyen szempontból nem releváns. Sajnos a látszata is elkerül, hogy a többi ember olvasmány-választásának elősegítése céljából szöszölnék a blogírással, akármiféle eligazodáshoz hozzásegítve, mintegy térképet skribálva az olvasónak az aktuális könyvpiaci bőségbe. Pedig figyelemre méltó művek és vitára ingerlők is bőséggel jöttek, Péterfy Kitömött barbárja, Babiczky Tibortól a Magas tenger, ott a Jégvágó, karácsony előtt Gyarmati Fanni Naplója fájdította a szívem; s akkor Patrick Modianoról vagy McCarthy-tól A síkság városairól; az előkerült Vonnegutról ne is essék szó. Vagy a kedvenc zsánerem újdonságairól, amelyek 2014-ben Timit ragadták el rendre; az X-térségbe, komplex egyen-tudatokba és egy szabálytalan képzelet egyre meredekebb lejtésű csatornáiba, ahol a Patkánykirály uralkodik.

Nem panaszkodom, félre ne értsetek! Jó sűrű lett az év, mert sokfelé kellett figyelnem, és mert a maradék időben szándékosan inkább azokhoz a régi, egykor meghatározó élményt nyújtó, formáló kedvencekhez nyúltam, amelyeket a blogunk egészének látványából nem akartam tovább hiányolni. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a bennem munkáló előítéletek gyökerét, az egykor meghatározó olvasmány-élményeket feldolgozzam. Még csak a kezdetén járok a visszaútnak, amely ellentmondásos múltunkba tart; ifjúkorom beteg érájának boldog gyerekkönyvtári polcaitól a fiatal felnőtt könyvvásárlásain át a lelkes és szakképzetlen könyvtáros bőségre csodálkozásaiig. Kiss József László és Dékány András mellett valamilyen szinten ide tartozik például Török Sándor - de akár az akkori oktatás által rendre „részlegesen értetett” klasszikusok: A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, vagy akár Kipling… Összeszedtem az erőt, hogy olyan ellentmondásos élményekről írjak, mint Pirsigtől A Zen, meg a motorkerékpárápolás története, vagy annyira elragadókról, mint a Selyem. Úgyhogy a listán most is jelentős számú újraolvasott könyvvel küzd a néhány friss kiadvány…

Nem panaszkodom, mert másfelől soha ilyen sűrűn nem éltem ennyi pezsdítő zenei találkozást, mint 2014-ben. Felsorolni is nehéz, mennyi koncertre jutottunk el az ekultura.hu és a magunk kíváncsisága jóvoltából; a Raiz & Radicanto például Timi lejátszójának játékidejét markolja azóta is, de ott volt a Lo’Jo, az El Juntacadaveres… Voltunk végre Random Tripen, hallhattuk, hogyan teszi az időtlent gyönyörűen aktuálissá a W.H. - kamarazenekartól nagyzenekarig, session-től világsztárig jutott minden; a legelmarkolóbb csodákról később még lesz szó… Jó sűrű volt az év, mert még mindig tartom a versblogomon a nap mint napi megjelenést, egyre kevésbé kényszeredetten nyúlva inspiráló képhez és szöveghez – nagy örömömre sokan hagyják, sőt, megköszönik; akár az „élő irodalmi kánon” tagjai is. Magával ragadott a Slam, a havi klubeseményeken (és néha máshol is) éltem a három perc tizenöt másodpercnyi mikrofon-szabadsággal; szembe állva a jelenleg egyetlen, verset hallgatni hajlandó, élő közönséggel. Illusztrációnak nézzetek rá a Radnóti Miklós emlékére szervezett esten elhangzott szövegre…

S így, az év végén nagy örömök is értek – amelyek egyébként (örömmel adott) időt is jócskán követeltek maguknak. Már tavaly híreltem, s idén végre megszületett a Káva Téka sorozatában, a Napkút kiadó jóvoltából a Zárójelekben című füzetke, életem első „hivatalosan is könyve”. A blogon is olvasható verselemzésekből tartalmaz egy csokornyit, esszévé átdolgozva, szerkesztve, kiegészítve. És hogy fokozódjon: karácsony előtt megjelent az emlékkönyv, a Tibikönyv – avagy Minden a lélek!, amit Katona Tibinek, a januárban elvesztett barátnak és tanítómesternek, a Találmányi hivatal Szabadalmi Tára egykori „kiterjesztett memóriájának”, s a Toldi mozi örökbecsű gurujának szenteltünk, mi négyen, méltatlan tanítványok. Ha összejön, jövőre forgalomba is kerül – most a széles ismeretségi kör szedi cafatokra. És nem utolsó sorban az egyik bejegyzésem nyerte el leginkább a zsűri tetszését az Antikvárium.hu blogversenyén (később még szóba kerül); e győzelem túl a dicsőség örömén pályadíjként egy nagy halom kortárs verseskötethez, és néhány egykor elidegenített régi kincshez is újra hozzájuttatott minket. Fáj, hogy az apukám mindezt nem érhette meg...

Akik majdnem…

Nem sorolok fel mindenkit, akik majdnem bekerültek a „shizoo Top 10 kalapjába” nyuszinak; Darvasi Ez egy ilyen csúcsa például csak azért nem, mert szó szerint fájt, amit kedvenc Szív Ernőmmel művelt benne, úgyhogy fityiszt neked, Laci, nem listát (a könyv egyébként jó!). Nem válogattam be Turi Tímea verseskötetét, mert még fortyog bennem; nincsen a helyén – így a listán se volna a helyén. Nem szorítottam helyet rajta az Endymion felemelkedése kötetének – de Simmons egész művét úgyse piszkálja le senki a polcról, ahova a szerzője felrakta a szívemben… Ugyanígy tartom nagy becsben Brandon Hackett gyöngyszemét; Az időutazás napja helyett mégis egy gót-punk macilány könyvét emeltem ki – ilyen a válogató önkény, ettől még alig várom a folytatásokat! Nem került fel Scalzi se, pedig megint megugrotta (kétszer is) a maga által egyre magasabbra rakott lécet…

És van, akikkel egyszerűen nem készültem el. Itt volna a helye Csajka Gábor Cypiran verseskötetének, hiszen a hard-kier verseinek akármelyik irodalmi listán ott volna a helye, gyűrögetem a szavakat egy ismertetőhöz róla… Fekete Anna sajátosan, „penge élén szelíd” verseit, az Oda-visza kötetét is nagyon szeretném egyszer egyben látni veletek - de erre a könyvfesztiválig várni kell. Elolvastam az Óraverzumot, csak átcsúszott januárra a megjelenése… de például az utolsó Hobbit-film szétekézését is jobbnak láttam ötödikére rakni – majd meglátjátok, miért… csak annyit mondok, ez nem az a születésnapi ajándék, amit át szerettem volna nyújtani virtualice a Professzornak.

…és akkor lássuk a listát (kik vittek be az erdőbe…):

10. Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt – Cat Valente tudja, amit a nagy mesélők: …az ember minden lépése a mesébe egy új mese csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából – csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat varázsol… valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Ott folytatta és úgy, ahol-ahogyan kell. Nagyon szurkolok neki!

9. Robert Holdstock: Mitágó-erdő – Nem tudtam még felsorolni magamnak, hányféle mese, mítosz, hányféle történetünk helyén való találkozása ez a könyv. Újra kellene olvasnom, és nagyon vágyom tudni, miket álmodott még a szerzője ebbe a kíméletlen erdőbe. Mit jelent vágyni a mesébe – és milyen az a mese valójában? Mit jelent nekem, mit tesz velem a más, a mások meséje? És mit tesz velem a magamé? Mit kezd mással a mese, ha a tiéd? Ha a másé, és te mégis be akarsz lépni? Tudós apa a veszteség hidegével, ami a legnagyobb tüzet vonzza. Az idősebb fivér a veszteség hidegével, ami a mások álmát is orozza. A fiatalabb a veszteség tüzével, ami a vesztüket okozza. Újra elindulok majd nyirkos ösvényein. Biztosan.

8. Arthur Ransome: Fecskék és fruskák sorozat – Csalok, ha ide ültetem a tízbe az ötöt, a két bejegyzésnyi rajongást a könyvekért, amelyek vízre vontak, sátorozni az erdőbe, s ludasak voltak abban, hogy kitett helyeken, sziklaélen talált nem egyszer a tág lélegzetű szél. Engedjétek meg nekem, hogy csaljak, mert nincs szívem egyet, egyetlenegyet választani közülük. A könyvek azt az időtlen pillanatot kapják el, amikor a nyár még végtelennek tűnik, és a felnőtt (ha nem képes játszani velünk) bennszülöttnek, akivel úgysem ért szót igazán az „utazó”, mivel nem beszélnek közös nyelvet. Ez kérem, kaland az idillben. Őszülő fejjel is rajongásig szeretem.

7. Philip K. Dick: Kamera által homályosan – A könyv és a film… Dürrenmatt sem álmodott ennyire kiürült embereket – talán mert nem volt drogos. Talán mert nem ismerte meg a fogyasztás teljes mikrovilágát még a fogyasztói társadalom fogalmának felismerése előtt… mert Dick látomása szinte minden rétegében mélyen rezonálhat a mai olvasóban – aki voltaképp elsősorban gerjesztett hiányok réseit betöltő mámorokat fogyaszt a világban, amely erre találtatott ki. Egy minden porcikájában mélyen átélt drogregény a jövőből – és egy delejes adaptáció. A könyv, és a film.

6. Ellentmondásos múltunk: Fekete István – Csalok megint, hisz itt is két könyvön át mutatom meg egy írói attitűd arcait, a Tüskevár és a Téli berek által. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem… Bűn, hogy rendszeres kényszerolvasás áldozata az első, mert a sajátságos, egymás mellé játszott, író-hangba rejtett különböző idők értékközvetítő képessége valójában elképesztő. Botrány, amit az irodalomtörténet az íróval csinál, a példaként felhozott életrajz pontosan rávilágít: örökségünk legnagyobb része előítéletek rendezte kartotékokban nincs a helyén.

5. Grecsó Krisztián: Megyek utánad - Most úgy látom: Grecsóról fokozatosan lekopik a felesleg, ami például a Pletykaanyut (nekem) modorossá, keresetté tette. Szikárabb, mégis gyönyörűen jelzőzött mondatai lettek. Lekopik róla egyfajta írói babaháj. Mondjuk így: a trükk. Ami marad: átélhető. Utólag, újra. Ez a könyv is fájt, olykor még jobban, mint Darvasi Lászlóé. Az írójában ott bújik egy bátor ember. Nem azt várom, hogy maradjon ebben a két könyvre hitellel megnyert hangban, hanem azt: bármilyen hangon szólal ez után, ennyire legyen hiteles. Ne rontsa el sztárság és az évről évre megjelenés-kényszere.

4. Alessandro Baricco: Emmaus - A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás, talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. Ennek a könyvnek van egy ostoba olvasata. Ha túlnézel rajta, akkor viszont szakadék. Ami felett sétálsz. Egy író kezét fogva, aki nem fél elhajítani a hangjait.

3. Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Üveghegy – Megint csalok, immár harmadszor; de ez a két (valójában három) könyv nekem (valójában) egybe tartozik. Ugyanaz a mély, tiszta levegővétel a regébe mindegyik – keveredik benne a félelem fémes íze meséink erdeinek hűvös, szinte tapintható pára-zamatával. Kíméletlenség ez, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – féltem, ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Mert a mese nem cukros hazugság, hanem tanítás. A jó mese… és Csilla története ilyen.

2. J. D. Salinger Seymour-történetei – Hát persze, hogy csalok. Két könyv és egy novella, a Glass család legnagyobb veszteségéről, aki csak a hiánya által van jelen. Ezek a történetek jutnak (számomra legalábbis ezek) a legközelebb hozzá, hogy felrajzoljanak egy embert a maga teljességében, a fényével és a poklával, nyomorult ragyogásával, tényleg teljesen. Pont a bemutatás kudarca által, hiszen írónk fiktív író alteregója, Buddy mást se csinál, csak ezt a kudarcot veszi tudomásul a szövegeivel, a bemutatás csődjét. Ez a legszövevényesebb irodalmi gonoszjáték, amit ismerek. Teljesen olyan, mint az életem.

1. Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek – Úgy tűnhet, megint csalok, pedig nem; nekem egy kötetben van meg a (prózai) életmű java. Ezt a bejegyzést szerette a legjobban az Antikvárium.hu zsűrije, de nem ezért nyert ez az olvasmányom 2014-ben – régóta nagyon szeretem, régen megnyert magának ez a mértéktartó, mégis közeli hang; ugyanolyan kellemesre lassuló idejű olvasással ajándékozott, pedig én csak bele akartam szagolni, az írás kedvéért. Majdhogynem azért: hogy végre letudjam. Mert sokkal tartozom Lénard Sándornak, s alig csökkent e tartozás az által, hogy a bemutatását (szerintetek, talán) nem rontottam el.

Bónusz gyanánt:

2014 koncertje: Ebben az őrülten jól zenével pakolt évben? A Bin Jip lemezbemutató koncertje lenne, ha nem köszönt volna el tőlünk olyan szívbe markolóan Laurie Anderson! De arra ne kérjetek, hogy rangsoroljam őt, „a legintelligensebb kócbabát” a kedvenc éneklő koboldommal, Peter Gabriellel – aki több mint húsz év késéssel, elhozta nekem Budapestre az ajándékom.

2014 eseménye/színháza: szégyen mennyire kimaradt - Daniele Finzi Pasca estje, a Donka előadása, a Recirquel új bemutatója nem kapott sem alternatív, se kőszínházi kihívót… ezen változtatnunk kell.

2014 filmélménye: Az animék (Perfect Blue, Égenjárók, Szél támad) mellett? Nem most láttam, de írtam végre az Eső előttről, az Amerikai szépségről. Most láttam és lenyűgözött Philip Seymour Hofmann (és annyian) Az üldözöttben, nemcsak röhögtetett a teljesen eszement A hét pszichopata – de ha csak egyet mondhatok, akkor az A nő. Joaquin Phoenix szemei, amikor elhagyja őket a kétségbeesés.

Nem akarok fogadalmakat tenni, mert az időm így is sokfelé szabott, de nem akarok még egy ilyen évet! Nem akarok ennyi tartozást gyűjteni, szeretném látni, mivel kavarják fel maguk körül az állóvizet a kortársaim. El akarok járni az eseményekre, könyvbemutatókra, színházba – akarom élni az élhető életet a kultúrában, ha már ilyen áldott gazdagsággal terül körénk; csökkenő kereslet és nehezedő finanszírozás, fullasztóan pártos, provinciális légkör, lövészárok-háború ide vagy oda. Köszönet mindenkinek, aki részese e gazdagságnak!

Boldog Új Évet kívánok minden kedves barátnak, bloggernek, olvasónak; szerzőnek és kiadónak! Legyen olyan éved, amilyet szeretnél!