2015. október 14., szerda

Kelemen Kvartett és a Söndörgő - Bartók és a Balkán

Bartók a népzenei gyűjtések időszakát nevezte élete legboldogabb időszakának – tanulságos belenézni a tükrébe: a legboldogabb tán tényleg akkor vagy, amikor inspirálódsz. Amikor a varázslat - zenéé, képé, szóé - úgy ragad meg, hogy a magad odaadásával együtt megérted azt is, mi és hogyan varázsol éppen el. Mert inspirálódni ezt jelenti: meglátni az eléd terített varázslat-út szépséges horizontján túliját, az örömben annak felfedezhető, nyíló távlatait. Nem csoda, hogy a zenébe szerelmes ifjú azt a távlat-teli zenetáj-érintést érzi ősz fejjel is a legmélyebbnek, amelyből egy életen át talált újabb és újabb végigjárandó utat, amelynek nem járhatott a végére; ahogy keserűn megjegyezte: két teli bőrönddel távozott róla a követhetetlenségbe. Annyi mindent akart mondani róla még – annyi mindent akart a maga kérlelhetetlen, harmóniákon túli, lét disszonanciáiba látó dallamain át mondani róla, s mondani ez által rólunk. Inspirálódni ezt jelenti: megtalálni a mondanivalót – és a módot, ahogyan mondd.


Hogy mondjam el, mennyire megérint az a bátor, határokon át lebegő mód, ahogyan a Söndörgő hagyja magát inspirálódni a balkán dalkincsének hallatán, Bartók bánáti gyűjtésének egykori érintéseit ugyanúgy a játékba fonva, mint ahogy a folyvást változó játékmódok mai hatásait? Szerb táncok, vajdasági dal, bolgár tánc, a rokon dallamok egymásba folyó érintései, a díszes ritmuskörök, egymástól ellesett díszítések, dallamívek mentén egybefűződő táji zenék mesélnek arról, hogy vándoroltak tájról tájra a zenei hatások. A hazai játékmódok hogy színezték a szomszéd muzsikáját, hogy lopott ritmust akár az elnyomott az elnyomótól, hogy tanulta a bitorolt dallamait a maga zenéjébe a megszálló. A balkán számos népcsoportjának jól elkülöníthető zenéje hogy hatott évszázadokon át egymásra, ellenszenveken, olykor gyűlöleteken, vallási különbözőségeken és tabukon át törve hogy képezett folyamatosan hallatszó hidat. A zene olyankor is áthallatszott a határokon, amikor a szó nem…

S hogy meséljem, mennyire becsülendőnek, követendő példának tartom a komolyzenész odafigyelését az egykori inspiráló erőre, amelyből az általa játszott, csodálatosan szerkesztett, komponált zenemű alkotója táplálkozott? Amit a zenész alapjában tud, azt a mérhetetlen többletet mutathatja meg a közönségnek – ezt a többletet mutatta fel a Kelemen Kvartett az este, amikor a Söndörgővel közösen álltak színpadra. Felmutatták nemcsak a művet - amely önmagában megérintő erejű teljesség - de az inspirálódás folyamatát is, amiből megszületett. Értsük meg: ezzel a vájt fülű keveseknek nyilván nem mondanak újat – de az odafülelés teljesen más minőségébe vonhatják az egyszeri hallgatót. Akinek mindez ráébresztő újdonság, a szigorúan külön kezelt, külön tanult, megkülönböztetett „kis” és „nagy” zenék egymásra hatásának - jóformán elválaszthatatlanságának - tudata értékrend-formáló lehet, és igen: inspiráló lehet.

A Takács Quartett és a Muzsikás közös koncertje kapcsán már leírtam: Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. Tény, az alkotói attitűdnek, ami a népzenei befogadás éltető ereje, nem tesz jót, ha fogyasztói attitűddé alakul. De a „városi példa”, a műdal uniformizáló, helyi színeket fonnyasztó hatásával szemben a szomszéd faluból áthallatszó muzsika kihív és provokál. A tetsző dísz odakerül a sorvégre, a táncritmus odafinomul, az egyik zenész belehajtja a másikat az újat tanulásba – a lépés tartásába. A Söndörgő és a Kelemen Kvartett estjének egyik legszebb pillanata volt, amikor az arab improvizációból eljutottunk a macedón-bolgár dal- és ritmusképekhez; és Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, a két hegedűs által Bartókhoz; mindezt egyetlen kompozíción belül. A hegedűszólamhoz nagyon bátran hozzányúlva illesztették a zenészek a komponista ihletett összegző benyomását a vándorló zenék egymásra hatására. Nem hallottam még ennyire helyén való komolyzenei improvizációt; nem gondoltam, hogy Bartók szelleme így, voltaképp tabuk törésével is ennyire méltón megidézhető! Hiszen Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Fenyő László valóban hajlandó volt a Bartóki örökség igen bátor pillanatba szövésére – odatéve a színpadra, nem ahogy a kotta, hanem ahogyan a játszótársak, ahogyan a pillanat engedte-követelte.


Miután – ahogyan azt kell - eljátszották Bartók V. vonósnégyesét. Nekem ezek a dallamok folyvást képeket mesélnek – az első tétel egymással vitatkozó hegedű és brácsaszólama mintha egy előítéletekkel súlyosan terhes, zárt kis közösségbe érkező, a puszta létével minden zártság ellen vitázó idegen dallam beilleszthetetlenségét mesélné, s az elutasításba csomagolt kíváncsiságot. A második tételben mintha végre körülnézne az idegen dallam, mibe is érkezett. A zene festette táj egyszerre szűkös és otthonos, lehetőségeket sirat a hegedű a mély fekvések lassú változtathatatlanságában. Mint amikor megérkezik az idegen, a maga létének puszta provokációjával a „másképp is lehet” – és beleragad a kijárt út keréknyomába. Beleragadna – de erősebb annál. A maga szépségtudata, a maga gazdagsága nagyobb. Feltöri a járt utakat, a magáé mondásával húzza egy újabb, tágabb lélegzetbe a környezetét. Nehéz kenyér ez – ezek a maguknak való, zárt világok óvnák az apák, nagyapák szólásmódját. Ezért jó, ha szinte észrevétlenül szövődik bele a kánonjukba a „másképp”. A negyedik tétel játszódó dallama már úgy hordja magán a második tételben körülnéző elődöt, mintha a sajátja volna. Mintha kánon volna. Egyszerre vigasztaló és szomorító gondolat – hogy képesek vagyunk a befogadás gesztusaira, ha valami az elutasításon túl is megérint; de szinte mindig a befogadott új válik az elutasítás kerítését szövő régivé. Durván szólva: a múlt reformáló újdonságából merevül a mai gát. Az egykori csodából a kintornamuzsika. Nagyon szomorú zene ez. Nagyon magyar. Nagyon jellemző.

Nagyon köszönöm ezt az estét! Az Eredics testvérek és Búzás Attila, s a Kelemen Kvartett megint bebizonyították, hogy ha van is értelme és létjogosultsága különbséget tenni, kategóriákat alkotni, másként kezelni műfajokat és minőségeket, egy mélyebb rétegében csak zenészek vannak, és zene. Határolhatatlan, kisajátíthatatlan zene van. Amely áthallatszik a kerítéseken. S amíg a szíved markolja, úgyse nevezed sehogyan.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...