2011. december 15., csütörtök

Sjón: A macskaróka

Mintha a hely követelné, hogy a költészet és a próza ne váljon el; hogy egymástól különültében saját gazdagságot ne teremtsen, de őrizze azt az egységet, aminek mélységeit csak a mítosz méri. Mintha a változásaiban, vulkáni viharaiban, hegyet koptató szeleiben is változatlan táj, Izland még mindig az ősi nyelven beszéltetne – beszélteti az arra fogékony írót –; az ősi nyelven, amely természetesen szemérmes és szókimondó, választékos és alpári, egyszerre kimódolt és ösztönös; úgy sokszólamú hang és sokdallamú mese, hogy közben a szövege első pillantásra a gyámoltalanságig egyszerű.

A macskaróka így indul, s ahogy indul: igazi ballada-ömlés. Szügyig ellep, mint a szereplőket a hó. Aztán már ki se látszom belőle. Annyira nem, hogy kizökkenteni se képes semmi – jó, hogy nem „tömegközlekedve” kezdtem olvasni, mert keringtem volna végállomástól végállomásig, azaz dehogy: az elsőtől az utolsó betűig, a sorsok vég-állomásáig utazva a könyvben, másról alig is tudva. Holott „csak” egy vadászatról olvasok így, először: a barna bundás sarki róka utáni hajszáról, és az emberről, a férfiról, aki nem kap nevet addig, míg zsákmányt nem ejt. A vadász és a vadászat a történet egyik pólusa.

Aztán a részekre szabdalt könyvben tovább utazva megmarad végig ez a ballada-szájíz, holott valójában egy író-mester játszik velem-velünk szépséges irodalom-főzőcskét: forralva ezt a „tiszta patakvíz” felütést a posztmodern kiérlelt „teafüvével” lélek-itallá. Feltárul egy nyomorában és esettségében is teljes otthon, temettetésre váró holttal, az izlandi keserves múlt sok elfogadhatatlant elfogadó gyászaival – egy otthon, ahol az író minden ízében gyökeres. Mintha a maga pitvarába vezetne be, úgy lépünk másik hőse, Fűvész-Fridrik otthonába, látunk egy első pillantásra táj-rokon, kopár lelkű sorsközösség pillanatába épp a gyász napján, a temetés napján – hogy aztán az írói rafinéria úgy bontsa ki a szemünk előtt a sorsokat, a közösségeket, a tájakat, akár egy soha nem látott, kifinomult virág a maga bimbójából a szirmokat.

Holott ez az otthon-lét látszólag otthonidegen. Kíméletlen világba nyílik ez a regény-virág, titkait lassan bontva ki. Mit kezd a szegénységbe és kopárságba szorult népség a mássággal? Elpusztítja, ha teheti – szinte önkéntelen „bölcsességgel” védve a maga szűklátókörűségét, hiszen a tágabb látókörrel együtt járna a maga helyzetének kimondott ismerete is. És Fridrik a maga dániai diákéveivel, a „minek ülteted, úgyis kipusztul” földhöz ragadtságát megtagadó erdőcskéjével a Dombi-tanya feletti lejtőn, a fűvészséggel voltaképp ugyanúgy más, ugyanúgy idegen, ahogyan down kóros szolgálója, Abba, kinek a temetésére érkezünk. A racionális világában mind a ketten páriák. Ők ketten a másik pólus.

Az északi mítosz, a ballada nyelvén viszont ez a másság „otthon van”, ez a másság a vajákosé, a sámáné, aki állatot bűvöl, bőrevált, álomutazik – s aki  a maga elégtételeit a maga mítoszi „módszereivel” éri el. Mert a mítosz nem ismeri se a megbocsátást, se a bűnbánatot. A holtak tiszteletét, s a bosszút viszont igen. A két pólus, Fridrik és a vadász közt fokozatosan szövődő kapcsolat balladai, a kifejlése mindenképp, akkor is, ha a kifejtése nem követi a rege formai hagyományát, ha másképp író-bravúr. Ahogy az író összeismertet Fridrikkel, ahogy az ő történetére térünk, a más ritmusú szöveg alatt is ott lüktet a vadászat szövegritmusa – nem kérdés, hogy a két szál közt erős a kapcsolat. Minden egymásra utalással egyfajta jólesően szusszanó „na végre-érzet” fogott el, a szálak fonódását mindig szinte vártam. Hogy aztán visszatérve a magányos vadászhoz és zsákmányához már egy teljesen más minőségű szöveg sodorjon tovább. Egészen a holtak valódi megtiszteléséig, és a könyörtelen bosszúig. Többet erről a történetről vétek lenne elárulni.

Egyed Veronika fordítása gyönyörű munka, hitelesen őriz magyarul táj-idegen szövegi ízeket; az általa hozzáfűzött utószóért külön köszönet illeti – arányos, informatív, a szöveghez méltó stílusú. A könyv a Magvető gondozásában jött ki, s a gondozás ez esetben nem puszta szófordulat – a könyv az idei kínálat legjobbjai közt van külcsín és belbecs tekintetében is. Az író, Sigurjón Birgir Sigurdtsson 1962-ben született Reykjavikban. Művészneve a keresztneve rövidítése, de a sjón azt is jelenti: látás. Pályafutását költőként kezdte, prózát, drámát, és dalszövegeket is ír, többször dolgozott Björkkel, díjak birtokosa. Bármit adjanak ki tőle magyarul, el fogom olvasni.


Kiadó: Magvető
Fordította: Egyed Veronika
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...