2014. október 25., szombat

Kamera által homályosan

Az ember csak a teljes igazság egy nagyon pici részletét látja és nagyon gyakran, sőt szinte állandóan, szándékosan megtéveszti magát annak a kis darabkának a tekintetében is. Saját maga egy darabja önmaga ellen fordul, és úgy viselkedik, mintha másvalaki lenne, belülről győzi le. Ember az emberben. Ami egyáltalán nem is ember. Fred, a fedett nyomozó Bob Arctor után nyomoz, a főnöke utasítására. Csakhogy Bob Arctor az ő alteregója, beépült „személyisége” – így Fred valójában kényszerűen önmaga után nyomoz. Önmegfigyelés. Igazi poszt-egzisztencialista onánia. Ahogy akármelyik Dick-i látomás valójában – de az önmaga látványát elvesztő ember (az összes önfejlesztő és ezoterikus magára-ébredő ember „ellentettje”) mégsem kapott ekkora távlatot egyik munkájában sem, mint itt, a kamera által homályosan mutatott képen. Bibliai képet csavar címbe az íróelme: a „tükör által homályosan” egymástól elszakadt részekben látó félvak egójának összetett látomása kap még egy csavart – hiszen a kamera által más is láthat; sőt, így távolítva láthatom „kívülről” végképp másnak akár én önmagam.

Mit lát a kamera? Belelát a fejembe? Belelát a szívembe? Belém lát vagy mindünkbe? Tisztán vagy homályosan? Remélem tisztán, mert már én sem látok magamba. Csak zacc vesz körül. Mindenki nevében bízom benne, hogy a kamera jobb. Mert ha már a kamera is homályosan lát, akkor mindannyian el vagyunk átkozva. Vagy meghalunk, vagy csak nagyon keveset fogunk tudni, és azt is rosszul. Az elképzelt közeljövő kamerái… a megfigyelő megfigyelésének megfigyeléséről. Sokan játszottak ezzel – de ennek a jövővíziónak van a legerősebb valóságszaga ma. A szabadság óvó köztéri kameráinak szinte folyamatosan figyelő tekintete előtt. Kiürült lelkek látszanak a kamerákon. Dürrenmatt sem álmodott ennyire kiürült embereket – talán mert nem volt drogos. Talán mert nem ismerte meg a fogyasztás teljes mikrovilágát még a fogyasztói társadalom fogalmának felismerése előtt… mert Dick látomása szinte minden rétegében mélyen rezonálhat a mai olvasóban – aki voltaképp elsősorban gerjesztett hiányok réseit betöltő mámorokat fogyaszt a világban, amely erre találtatott ki.

Rühellem az Idegklinikákat. Egyszer egy fickót mentem meglátogatni, aki a padlót akarta felviaszolni. Azt mondták, nem tudja megcsinálni, mármint hogy nem bír rájönni, hogyan is kell… Engem az akasztott ki, hogy mégis próbálkozott. És nem csak egy-két óráig. Egy hónapra rá visszamentem, és még mindig azt próbálta. Ugyanúgy, ahogy először láttam. Újra és újra nekiállt. Képtelen volt megérteni, miért nem megy. Emlékszem az arcára. Biztos volt benne, hogy meg tudja csinálni, ha beugrik neki, mit csinál rosszul. „Mit csinálok rosszul?” – kérdezgette mindenkitől. És nem lehetett neki elmagyarázni. Itt mindenki mindent rosszul csinál. Fred rosszul olvad be – egyfelől drogossá „olvad”, másfelől a valóságos célpont automatikusan őt gyanítja megfigyelőnek. Fred manipuláltsága a legmélyebb – holott elvileg ő a nyomozó. Valójában viszont csak egy mintavételi pipetta, egy mérgeket gyűjtő kémcső. A megfigyelés „alanya” és a megfigyelő ugyanúgy ürül ki, válik embertelenné: a társadalmi eszközhasználók kezében ugyanúgy fonnyadunk el mind, fogyasztó-drogosok a „jó cél” érdekében, mint ahogy a dealer markában. A manipuláltságunk talán a legmélyebb reménytelenségünk – hiszen a társadalmi elkurvulásban tényleg a saját óvó apukánk a futtatónk.

 – Szerintetek – kérdezte hangosan, miközben minden idegszálával a vezetésre koncentrált – ha meghalunk és az Ítéletnapon megjelenünk Isten színe előtt, a bűneink időrendbe lesznek szedve vagy súlyosság szerint? És növekvő, csökkenő vagy ábécérendbe? Mert rohadtul nem kívánom, hogy Isten azzal kezdje, amikor nyolcvanhat évesen kinyúlok, hogy „Szóval te vagy az a kisfiú, aki ellopott három doboz Coca-Colát a teherautóról, amikor az a vegyesbolt előtt parkolt 1962-ben? Hadd halljam, de gyorsan!” A cimborák, ítéltetés előtt kicsivel. Az Arctor házában lakó kis drogos kompánia. Barris, a szart kavaró agy. Luckmann, a puszta idegpályákból álló ösztön. A törzsvásárlók: Donna, aki Arctor nője is, meg nem is. És Freck, illetve az a szétesettség, amit meghagyott belőle a H-anyag. Itt mindenkinek bűntudata van. Elszámolás előtt, a minden mindegy állapotában. Annak van leginkább bűntudata, aki lemond róla, látványosan és flegmán. Barris zavarba ejtő árulása a bűntudat elől loholna a téglaszerepbe. Ahogy a kisded társaságot felnyomja a zsaruknak, az maga a legértelmetlenebb előremenekülés. Bűntudata van Donnának – lehet is, hiszen ő tartja a kezében eszközként azt a nyomorult emberi pipettát, aki egyre jobban elfelejti, kicsoda valójában. Igazi Dick-i sorsrontó karakter ő – csak ezúttal ő is kamerázza önmagát, nem annyira ösztönös és korlátlan, mint Rachael-Pris, vagy Pris Freuenzimmer; szóval a szerző démoni női általában… Arctor/Fred bűntudatának érzékeltetéséhez elég őt elképzelni a kamera mögött, ahogy felvételről nézi önmagát – vagy elég belenézni az őt alakító színész kétségbeesett tekintetébe, Keanu Reeves valószínűtlen kékre rajzolt szemeibe a filmen.

Pszichológusnő: Nézze Fred, amíg van humorérzéke, addig remekül csinálja.
Fred/Bob Arctor: Csinálom? Kicsinálom? Becsinálom? Felcsinálom? Felcsinálom a becsinálót? Kicsinálom a becsinálót? Fogalmazzanak pontosan! A „csinál” latinul facere, amiről a facér jut az eszembe. Arról meg a faszom. Képzelje, azon a téren jó ideje hiányosságaim vannak. Soha nem készült ennyire kibecsináltan megcsinált Dick-adaptáció, mint Linklater filmje! Ha úgy tekintek az adaptálásra, hogy a más médium eszközeivel a lehető legközelebb kell furakodjon alapanyagához, akkor mindenképpen ez a legteljesebb kísérlet az író iszonyatosan szétesett – s közben elképesztően intim – külső és belvilágainak ábrázolására. Voltaképp forgatókönyvként használja a könyvet, a lényeges mondatokat minimális változtatásokkal a szereplők szájába adva - képben pedig számolatlanul köszön oda a szétesés-filmek garmadájának. A rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film épp a kellő távolságba emeli a képeket, a szürreális, a valószínűtlen megkapja a maga képi támogatását. Beleshetsz egy sajátságos, drogos tripbe általa; még ha elemeiben sztereotip is – az összképe hiteti magát. Nem áradozom a színészi alakításokról, itt mindenki jó – Reeves is! – inkább arról mesélnék, hogy a rendező második „átrajzolt” filmje ez, és aki teheti, nézze meg előtte a Waking Life-ot, mivel a két sajátosan animált film is kiad egymás után egy gyönyörű hangzású, két tagmondatos összetett mondatot…

Láttam! Láttam a halált kinőni az anyaföldből egy szép kék réten… ajándék, hálaadásra, a barátaimnak… A könyv zárlatában Dick valós személyektől köszön el. Fájdalmas névsor, halott, tartósan károsodott barátok és ismerősök sora, drogosoké, akiket felemésztett a szer. A jövővízió van honnan gyökerezzen – a személyes tapasztalat legalább annyira diktálja a sorokat, mint a jól ismert, élesen látó Dick-i paranoia. A film átemeli magába a könyv zárlatát – teljesen helyén valóan.


 Baaaaaazzmeeeeg!!!! Lebukuuuunk!!!! Vééégüüünk!!!! Baaazmeeeg!!!! Így van. Így lesz. Iszonyúan megszívjuk, olvasóm és barátom, ha valaki a halálunk órájában elkezdi tételesen ránk olvasni a bűneink. A Dick-i paranoia-receptúra teljese: sehova nem menekülhetsz ez elől. A lebukás eljön. De addig is…


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...