2012. augusztus 21., kedd

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai


Látom magam előtt olvasót, aki megveszi ezt a könyvet. Olvasó nem készül előre, csak úgy, az előzőek ismeretében kézbe veszi a könyvet, úgymond a következő Dick-et – nincs mit csodálkozni rajta, Philip K. Dick szövegei addiktív pszichedelikus anyagok, Dick csúf magyarsággal „magára szoktató író”, olyan, mint Vonnegut; s abban is olyan (van aki szerint még olyanabb), hogy a gyengébb dolgai is bőven megérik a kézbevételt. Olvasó még arra sem veszi a fáradságot, hogy a fülszövegbe belenézzen – tudja, hogy valami szokatlant és gondolatébresztőt fogdos úgyis. Nem is baj, ha nem teszi – ez bizony nem kézbe vett „gyengébb dolog”, nem széteső elektromos Lincoln, zseniálisan zavaros marsi időugrás; ez a Dick-i legjava. Látom magam előtt olvasót, és úgy vélem, csak akkor csalódik, ha keményvonalas fantasztikumrajongó, s ha nem lesz képes túltenni magát rajta, hogy kedvenc sci-fi szerzője ezúttal a realitásba delirál.

Egy megcsúszott lélek morfondíroz itt, fejezetenként egy, mindig más; mindenkinek a fejébe látunk, és mindenkinek a fejében látjuk a megcsúszást. Valahol irtózatos elégtétel lehetett ez az írónak, hogy meg tudta írni ezt a könyvet, ezt a nagyon megcsúszott könyvet egy folyamatosan valóságokban csúszkáló író – s hogy ilyen pontosra és kimértre szabta, hogy képes volt így kimérni ezt a Marin megyei családot a maga megcsúszásaival, mindenkit a magáéval. S mekkora pech, hogy egy olyan irodalmi közegben böfögte fel ezt a minőségi kórképet, ahol Albee megjelentette a Nem félünk a farkastólt, ahol Yates szórta a maga megcsúszottjait a könyveibe, ahol Phillip Roth hozta a kompromisszummentes, Updike a fogyasztható variációkat a megcsúszásokra. Ahol nyugodtan mondható, hogy Dick könnyedén tartja ezt a színvonalat a maga „mucsai Nem félünk…”-jével; ez óriási elégtétel lehetett – és mekkora csalódás, hogy valójában ezek után sem vették komolyan. Hogy ezek után sem vették egy szűk körön kívül „írószámba”.

Ami átkúszik a fantasztikumból – az eddig megszokott írói eszközkészletből –, az a kötelezően elmeroggyant alaphang: James. De ezúttal kényszeresen pontos ábrázolásban, ahol a fantáziára való érzékenység s annak valóságot megcsúsztató hatása ismétlődő motívumokkal terhesen is realista. James gumihornyoló szemétgyűjtő; jellegzetes Dick-i figura; életképtelen, megcsúszott lélek. S jönnek a kevésbé látványosan, de szintén megcsúszottak: Charley, a férj, Fay, a feleség (James húga), az ifjú házasok, Nat és Gwen, gyerekek, ló, kutya, birkák, szomszédok és ismerősök, pszichiáter és ügyvéd. Pompás menazséria, s az író szokatlanul jól kontrollálja ábrázoltukban önmagát. E kontroll remek, feszes szöveget teremt: Egy órán keresztül sárkányoztak…a gyerekek üvöltve követelték, hogy megfoghassák Fay sárkányának madzagát; szidták Fayt, amiért nem engedte nekik, de közben csodálták a sikerét. Csodálat és harag... Charley zihálva állt, fogta másodrendű sárkányának löttyedt madzagját. Fél mondatokban elpoklosuló viszonyok, feszes dialógusokban életek teljes júdásarcai. Az egymást folyamatosan elárulók viszonyai. Őszintétlen viszonyok. Ahol hamar érezhetjük úgy: James háborodottsága az egyetlen kiszámítható elem.

Viszont az Egy megcsúszott lélek vallomásai talán legborzongatóbb momentuma mégsem ez a végén magára ismerő dilis. Dick maga is kokettált az őrülettel egész élete folyamán – talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: az őrület drogokhoz hasonló tudat- és nézőponttágító hatásaival. James figurája nem az őrült „illusztrációja”, hanem az őrült „belső világa, szempontrendszere”. Az írói belehelyezkedés a figurába – amely alapkövetelménye a hiteles belső monologizáló narrációnak – maradéktalan. De itt kell megállni, és végignézni ezen a könyvön (s akár számtalan, jól vagy rosszabbul sikerült Dick-i látomáson). Mert az írói belehelyezkedés szinte kivétel nélkül minden szereplőnél ilyen minőségű. Ha a történet zökken is, ha olykor összecsapott is, ha visszatérő elemek, hogy ne mondjam, panelek tarkítják is a szövegeket – a szereplők szinte kivétel nélkül hordozzák az átélhetőség olvasót próbáló stigmáját. S mivel belülről hitelesek, a viszonyaik ábrázolása is hiteles. A könyv legborzongatóbb momentuma az utazás veszedelmes viszonyaink túlnyomásos mélységeibe.

S még valami. Az igazi „mélység titka”: a nő. Annyi eszelős női karakter után itt van valaki, aki akaratos, követelődző, számító de emellett kiváló társ egy férfinak: káromkodik, sziklát mászik, játszik – hajlandó kipróbálni bármit. Van érzéke a kalandhoz, a felfedezéshez – s aki úgy manipulálja az összes férfit maga körül, annyira valóságosan, hogy általa a könyv párkapcsolati bédekkernek is beillik. Annyi eszelős, kiszámíthatatlan női karakter után a gyakoribb, tapasztalható kiszámíthatóság, amellyel ennek ellenére nehéz bármit is kezdeni. Fay nem tipikus, hanem archetipikus. E könyv bizonyos párbeszédei biztosan eszembe fognak jutni, az életem megfelelő pontjain. És a szereplők bizonyos tükörbe nézései, alkalmanként. Mondhatnám: rég szórakoztam ilyen jól túlnyomásos, levegőtlen, Dick-i élve-boncoltatásom közben. S ez akkor is így van, ha egyébként jobban szeretem a szerző védjeggyé vált, tudatot tudományos fantasztikummal tágító határeset-világait, mint az amerikai kisvárosi sivárprózát.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...