2012. május 11., péntek

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan


Egy tengert sose látott városban – a neve jelentését a lakói sem ismerik – áll egy hosszú, keskeny ház, egy hosszú, keskeny utca végén, ahol egy olvasó megilletődve bámulja a betűkkel teliákolt oldalakon kibomló mesék által tágra nyitott ablakot. Mindig erre vár, amikor borítók közé szorított betűk áradása ömli el – amikor tenger-mély ablakot nyit a mások álmainak könyörtelenségére, mindig olyat keres, amin kilát. Az életéből annak értelmére? A világra, minek színei legalább annyira a látó színei, mint a látványé? A varázslatra, mint gyerekkorában, mikor a szeme sarkával látott moccanó manókat próbálta végre a figyelme fókuszába nyűgözni? Az olvasó, ha nem vigyáz, és kinéz ezen az ablakon a tengeren túli királynő, Marija Morevna és a Halhatatlan Koscsej szerelmének történetére, az otthonosan ember-testmeleg Iván történetére, Baba Jaga, a boszorkány történetére, Zvonok, a házimanó történetére, Leningrád fullasztó ostromának históriájára – feloldódik a látványban. Ha nem vigyáz – és miért is tenné – úgy árad a mese felé, ahogyan a víz egyik pohárból a másikba.

A mese Marija Morevnáról szól, aki látta, hogy mennek férjhez a nővérei madárból változó ifjakhoz. Aztán eljön érte is a kérő: Koscsej Besszmertnij, az Élet cárja, s elrabolja a maga éjteli, véres világába. Marija játszmák és ármányok részese lesz. Koscsej nővére, a szíveket faló Baba Jaga állítja próbák elé, s részt kell vállaljon a háborúból Vij, a Halál cárjának folyvást gyarapodó, ezüsttel fröcskölt mellű serege ellen. Férjétől szerelme zálogaként a halálát rejtő tojást követeli – a halandó akarná kötözni így a halhatatlant. Mígnem egy nap egy vesztes csata után Marija sátrába nem téved Iván, a legkisebb fiú, hogy kettészakítsa a lány szívét, kétféle szerelembe. Aki ismeri az orosz népmesék hol embermagas, széltépte fűvel, hol embermagas, szélfútta hóval lepett sztyeppéit, az most biztosan csodálkozik – hogy nem egészen úgy szól a mese, ahogyan az emlékezet őrzi. Másféle éhség mesélteti ezt a mesét, a más kor – a miénk – másféleképpen meséltet, de ugyanarról a gyökérről növelve a mesefát.

Az olvasó persze maga sem tudja pontosan, mire éhes, de azt mindig észreveszi, ha valódi ízekkel etetik. Maga is iszogatná a vodkát, harapna a paprikából, érezné, ahogy az ecet s a vodka keveredik. A téli érzést a nyelvén, amikor savanyú és üvegben őrzött, megfőtt és páclébe áztatott nyarat ízlel, amely újjászületik a hóban. Ízlelné mindezt Koscsej, az Élet cárja kezéből – még ha tudja is, a kézből etetés előjoga Marija Morevnát illeti, a lányt, aki egy sokszor átnevezett tengerparti város - hol Petrográd, hol Leningrád - hosszú, keskeny utcájának végén álló hosszú, keskeny ház emeleti ablakában várja, hogy megjelenjen egy madár, átbucskázzon a fején, és feleségül vegye. Még ha tudja is az olvasó, jobb neki, hogy ezekkel az ízekkel csak cseppenként kínálja az élet. Hogy a háború mindig rosszul halad. Hogy az Élet mindent elemészt, és a Halál soha sem alszik, s olykor különös, szomorú némajátékot adnak elő, hogy lássák, győzött-e bármelyikük. Hogy aki csatlakozik a sereghez, annak előbb vagy utóbb minden barátja meghal. Hogy bármit tegyen, úgy fog élni, ahogyan bármelyik világban élne: nehezen és bánattal kísérve. Hogy szerelemben és háborúban végső soron egyedül az számít: ki uralkodik.

Három próbát kell kiállnia az olvasónak – még ha nem is Baba Jaga, a boszorkány próbáit. S ezek közül az első a mese nyelvi öröksége. A mítoszé. Amely ismétel, vargabetűkkel szövi a történetet. Komótos tempóban, mintha pásztortűz mellett ráérő időben mesélne. Fékezi a furdaló kíváncsiságot. És az ismétlés apró különbségeivel tanít. Catherynne M. Valente megtanulta ezt a nyelvet orosz-amerikai mostohaanyja, férje és annak családja meséiből. Még ha csavarja is az ismert mítoszok világát, még ha formálja is sajáttá: eldöntve, ki legyen, aki kiállja a próbákat; és azt is, a világunk keserve hogyan-miként ízelje át a mesét. Ez a könyv önmagában teljes olvasat, de minden ízét csak akkor bontja ki, ha az olvasó nem rest, és utána olvas Baba Jagának, ha kézbe veszi az orosz népmeséket, Puskint: a Szaltán cárt, a Ruszlán és Ludmillát, és Anna Ahmatova fájdalmas, szeretetteli sóhaj-verseit. Akkor tanít csak igazán: a különbségeivel.

Ki kell állja az olvasó a horrort. Ez a második próba, mert ez a mese nem szépeleg. Olykor szinte fáj tovább olvasni: a mélyen zenei mondatok ölében lüktető fájdalom beleharap az olvasóba, ahogy az éhezés harapja le a húst a csontról – és megérzi ezt az is, aki soha nem éhezett. Megérzi az olvasó, mit is jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a háború előtt. Akkor is, ha csak televízióban látott háborút – élő közvetítést, összefoglalókat, mint egy sporteseményről; mondhatni szerkesztett borzalmat. Nagyon sokan próbálták már több-kevesebb sikerrel átadni ezt a szerencséseknek, hogy értékelhessék a maguk szerencséjét, és hogy felébredjen bennük a részvét – a majdnem-részvétel. S itt e könyv, a maga furcsa határeseti állapotában, a szerző által nem kevés iróniával „mythpunknak” nevezett műfaj regénye – amely messze túlmutat akármilyen műfajiságon, s amelynek ez majdnem sikerül.

S végül ki kell állja az olvasó, hogy elé rakják a „mitikus lénybe szeretés” urban-fantasy mintáiban manapság szinte kötelező szerelmi háromszögét. Ki kell állja, mit jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a szerelem előtt. Ezt a legkönnyebb kiállni, mert ez nem vattázott tini-horrorba csomagolt lányregény, nem divat-disztópia. Sőt, mindegyik fekete kendős-szoknyás nagyanyja lehetne, mert szemernyit sem hazudik. Mintha ebből a kíméletlen tollal rajzolt hálóból lemintázható lenne az összes manapság megjelent „Kajámba szerettem – kaja létemre felfalómba szerettem” történetekbe rejtett hiba, a kattanás, ami azokat hitelteleníti. Hiszen alig is van olyan fullasztóan önző gesztus, mint a másik bírásának vágya! A kultúráink egyik legbájosabb erőfeszítése, hogy keretet adva neki, kordában tartsa: beleszelídítse a házasságba. Szerződésbe úgymond, amit már meg lehet szegni, kimondott szóba, amit el lehet hazudni. A szokásos szerelmi háromszögek választás-magva: választani kell az emésztő szenvedély, a héja-nász és a bizalomba burkoló, megtartó gyengéd szeretet közt. Jaj annak, aki tud választani, és jaj annak, aki nem – ha a legmorbidabb irodalmi párhuzamot keresem, például a Coelho-féle 11 perc ugyanerről szeretne szólni. Csak annak a könyvnek nem sikerül. Mert az nem meri látni, hogy a megtartó szeretet lehet a terror emberéé is, és hogy létezik démoni hűség és alázat.

Olyan ez a könyv, mint a Koscsej halálát rejtő tojás, mint a legtitkosabb, bezárt szoba. Fel kell törni, hogy aztán lássuk, hiába: maga egészül a belerejtett titokká. Bármikor újra fogalmazhatóan, de titok-voltát le sohase vetve. A titok: az öröklét. Az olvasó azt üzeni nektek: legyetek olvasók! Ha megfejtői soha is – legalább e titok olvasói. Olvassátok és okuljatok! 


Kiadó: Ad Astra
Fordította: Kleinheincz Csilla
 

1 megjegyzés :

Ilweran írta...

Kicsit hazabeszélek, de tán megbocsátjátok nekem: imádom Zolinak ezt az írását. Már azt is élmény volt figyelni, ahogy olvasta a könyvet: belefeledkezve, lubickolva a mondataiban, vissza-visszalapozva, dédelgetve magában a mesét - muszáj volt hát nekem is elolvasni. Ez után a bejegyzés után hiábavaló lenne sajáttal próbálkoznom, pláne mert szinte minden sorával egyetértek, de azért motoszkál bennem a kisördög, hogy véssek ide valami sajátélményt...
Kevés könyvnek sikerült mostanában azt az igazi, kézzel fogható, szagolható, ízlelhető varázslatot megvalósítani, amit oly nagyon szeretek. Valente könyve a szó minden értelmében érzéki: van színe, szaga, íze, érezzük-látjuk a vérszökőkutakat és a bőrrel borított házakat éppúgy, mint a szerelmesek egymásra találását és a kiomló vért. Nem szépeleg, de nem is tapicskol a mocsokban - és épp annyira költői, hogy elhiggyük (mert hát így is van, még ha kényelmes városi életünkben el is feledkezünk róla): mindez az élet része. A halál, a vér, a szenny éppúgy mint a kéj, vagy az étel élvezete. Én például azon olvasók közé tartozom, akinek ez "próba" volt, ahogy Zoli írta, mert könnyen elundorít magától minden naturális leírás, de Valente olyan szépen és a brutalitása ellenére is ízléssel csinálta, hogy egy percre sem zavart.
Gyönyörű ez a szerelmi szál, Marijáé és Koscsejé, és minden ellenérzésem dacára egye fene, elfogadom Iván szerepét - mégis, nekem ez elsősorban nem a kapcsolatokról szól. Sokkal jobban elbűvölt (és leesett állal csodálom az írónőt érte) az a látszólagos könnyedség, amivel egybeszőtte a mesét a valósággal, a háború poklát a mese poklával, a szovjet politikát a mesei logika diktálta uralmi harcokkal. Látszólag könnyed csak, valójában áthallásoktól és utalásoktól hemzsegő: első olvasatra szerintem a felét sem venni észre annak a rengeteg apró momentumnak, amit beleszőtt. Soha még ilyet nem olvastam, de ha lenne még, minden ilyet elolvasnék.
És persze ott van a szerelem... Marija és az álmai, Marija és a megvalósulás, Marija és a kudarcai. Annyi mindenről szól ez a könyv, elmesélni szinte lehetetlen, és könnyen fut az ember vaskos közhelyekbe. Ezt el kell olvasni mindenkinek, aki élt/él/élni szeretne párkapcsolatban - persze kell, hogy legyen füle-szeme hallani-látni a mese felszíne alatt azon törvényszerűségeket, amik kapcsolatainkat mozgatják. És nem, nem az a kérdés, hogy ki uralkodik. Hanem hogy hajlandó vagyok-e az akaratomból egy szemernyit is a másiknak adni, anélkül, hogy belehalnék - tán ezt a legnehezebb megtanulni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...