2012. január 21., szombat

Murakami Haruki: 1Q84 (első könyv)

Az utóbbi évek egyik legjobban várt megjelenése Murakami Haruki 1Q84 című trilógiája –  japán megjelenésekor óriási sikert aratott, tavaly pedig szerte a világon a boltok polcaira kerültek a fordítások, ősszel végre a magyar is. Igaz, csak az első két kötet – a befejező részre előreláthatóan az áprilisi Könyvfesztiválig kell várnunk. A regényt jócskán megelőzte a híre: a nemzetközi kritika az író főművének kiáltotta ki, monumentális összegzésről írtak – nem csoda, hogy felfokozott várakozással vettem kézbe.

Hogy valóban főmű-e, azt az első kötetet olvasva még lehetetlen megállapítani, de hogy monumentális, az biztos (részenként 500 oldal), és ahogy azt már a korábbi műveknél megszoktuk, a szerzőre jellemző stílusjegyek és visszatérő szereplők itt is helyet kaptak – így hát akár összegzésről is lehet beszélni. Én azonban meghagyom ezt a végére, egyelőre inkább arról írnék, mekkora élmény fejest ugrani egy hamisítatlan Murakami-szövegbe.

A történet – figyeljünk csak, ismétlődő elem! – két szálon fut, az egyiknek a hőse Aomame, a mellékállásban bérgyilkosként tevékenykedő fitneszedző, a másiké Tengo, a bumfordi matematikatanár, mellékesen író. Fejezetről fejezetre ugrunk egyik történetből a másikba, és először észre sem vesszük, de szép lassan egyre több kapcsolódási pontot fedezhetünk fel.

Aomame magányosan él, barátai nincsenek, családjával rég megszakította kapcsolatát, egyetlen gyerekkori szerelmének emlékét ápolja, végzi a munkáját, néha egyéjszakás kalandokba bonyolódik, és időnként titokzatos megbízásokat kap egy idős hölgytől, melyek elvégzése után a világ megszabadul egy feleségét verő, nemi erőszakot elkövető férfitól. Épp egyik megbízását indul elvégezni, amikor az autópályán dugóba kerülve a taxis azt javasolja neki, hogy egy szerelők által használt lépcsőn másszon le a magasban húzódó útról, és vonaton folytassa útját. Mikor Aomame leér a földre, átcsöppen egy másik világba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

Tengo nem magányos, tanítványai és férjes szeretője épp elég társaságot jelentenek neki ahhoz, hogy ne akarjon kibújni a  csigaházából. Családjával rég megszakította a kapcsolatot, munkája mellett regényíráson töri a fejét. Egy napon megbízást kap szerkesztőjétől, hogy dolgozza át egy fiatal lány kéziratát, a „Légből szőtt gubó”-t, hogy a remek ötletekkel teli, ám gyenge szövegű regény megkapjon egy rangos díjat. Tengo elvállalja a feladatot, bár nem szívesen vesz részt a csalásban, mégis – a lány könyve elvarázsolja. Észre sem veszi, de mintha egy másik világba kerülne általa, egy olyan valóságba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

S hogy mit tudunk meg erről a másik világról, ezerkülöncszáznyolcvannégyről? Egyelőre nem sokat. Két hold van az égen, a rendőrök másféle pisztolyt viselnek, egy hippikommunából kivált milicista csoport néhány éve brutális vérengzést rendezett, a kommuna pedig időközben szektává alakult, melynek berkein belül valakik kislányokat erőszakolnak, és vak kecskék szájából kimasírozó kisemberek lepik el a világot. Valamiképpen Aomaménak és Tengonak is köze van a kisemberekhez, akik gonoszságot és pusztítást szőnek maguk köré, de hogy miképp, az a későbbi kötetek titka.

Ebben az 500 oldalban tulajdonképpen alig történik valami, ráérősen hömpölyögnek a mondatok egymás után, apró-cseprő mindennapi tevékenységek leírásán át ismerjük meg a  főszereplőket, egy nagy rakás lényegtelen információval leszünk gazdagabbak – és mégis, eszünkbe sem jut felhánytorgatni, hogy „de kérem, hol a cselekmény?”. Murakami éppoly észrevétlenül bontja le a valóság szövedékét, ahogy a könyvbeli kisemberek szövik a légből szőtt gubót, elandalít minket, és egyszer csak a regénye valóságában találjuk magunkat, anélkül, hogy feltűnne, valami megváltozott körülöttünk. Mert már nem reklamálunk feszes cselekményt, logikát, újításokat, nem érdekel, hogy a regény (legalábbis az első kötet) nagy része önismétlés, és még zavaros is – csak egy dolog fontos: hogy elmerüljünk ebben a csodaszép prózában.

Persze lehet merengeni az összefonódó sorsokon, a nyilvánvaló párhuzamokon a japán történelem elmúlt évtizedeivel, a politikai és művészeti utalásokon – de ez leginkább csak a könyvet letéve jut eszünkbe, mert olvasás közben magával ragad a szöveg. És ezt kevesen tudják ma ilyen szinten művelni, mint Murakami. Engem az sem zavarna, ha a következő két kötet sem szolgálna megfoghatóbb cselekménnyel, mint ez, de vélhetően ezzel a véleményemmel egyedül vagyok – mondjuk ki: az olvasók többsége azért vár valami kerekedő történetet is a lenyűgöző stílus mellé.


Kiadó: Geopen
Fordította: Erdős György

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...