2013. augusztus 31., szombat

Lőrinczy Judit: Ingókövek



„Minden élő közös jussa a halál. A városoké is. Hóhéraik mi magunk vagyunk, miközben nálunk mérhetetlenül nagyobb erők használnak eszközül.
Az én beteg városom bosszúja a mozdulatlanság. Az időtlen csapda, melyből nincs kiút. Mérgezte sok háború és vér, mely utcái között folyt, telente keményítette fagy, mely a sztyeppék szívéből érkezett, nyaranta felperzselte a könyörtelen Nap. És mi a felszínen éltünk boldogan, mit sem sejtve, míg el nem jött a férfi a folyón át, és mi új nevet adtunk a helynek, melyet csak úgy kellett volna hívnunk: otthon.” 

Szívszorító (majdnem) zárása ez egy szívszorító könyvnek. Lőrinczy Judit bemutatkozó regénye, az Ingókövek a Könyvhét egyik legérdekesebb megjelenése volt – szerintem jó néhányan voltunk, akik csúnyán mondva „nem tudtuk hova tenni”. Világháborús regény, a középpontban Sztálingrád ostromával, ráadásul egy női szerző tollából – ó, szent együgyűség, még mindig sztereotípiákban gondolkodunk! –, mágikus realizmus, városi fantasy, vagy mindez egyszerre? Az első kritikák egészen különleges élményt, szépirodalmi igényű szöveget, műfajilag besorolhatatlan remekművet emlegettek – rutinos olvasók ilyenkor szoktak kettőt hátralépni, és elkezdeni kételkedni. Velem is valami ilyesmi történt. Mire kezembe vettem a könyvet, nagyjából fogalmam sem volt, mire számítsak – ám nem csak ennek köszönhető, hogy az olvasottak ledöntöttek a lábamról és elakasztották a szavam.

Caricin, ez az ősi, büszke, a halállal évszázadok óta dacoló város immáron Sztálingrád – jelkép, egy olyan hatalomé, amihez semmi köze, ahogy a legtöbb benne lakónak sem. A várost elátkozta a neve – vagy csak beteljesítette végzetét. Hisz Caricin mindig is dacolt a halállal: a Mamajev Kurgán szobra az évszázadok alatt elhullott harcosok testéből épült, házai és terei rejtik a meggyilkoltak, fagyhalált haltak, éhezők szellemeit, folyója időtlen idők óta köti össze az élők világát a holtakéval.

Ebben a Sztálingrádban harcol a fiatal Vaszilij, aki egyszerű gyári munkásból lett a szovjet hadsereg könnyen feláldozható lótifutija, egy statisztikai adat, akinek élete vagy halála tökéletesen hidegen hagy mindenkit – aki alkut köt a várossal. Itt harcol a mezőgazdasági munkásból éji boszorkánnyá lett Galina, aki ócska keroszinkájával repdes a város felett, ám maga sem tudja, micsoda játszmába keveredett élet és halál közt. Ide tart a német hadsereg tisztje, Lindt hadnagy, a háborús bűnös, aki tudatában van mindannak a szörnyűségnek, amit elkövetett, aki egyre csak apja borának ízét érzi a szájában, aki visszavágyna normális életébe, ám tudja: nem teheti. Nem csupán bűnei húzzák vissza, hanem a város is, amivel elszámolnivalója van. Neki is adóznia kell a halál városának, ha szabadulni akar tőle. És itt bolyong Galler, a mesterlövész, a háború arctalan, hadigépezetté nevelt katonája: aki ha ellenség kerül a célkeresztjébe, pusztán azt mérlegeli, megéri-e a rá pazarolt golyót – a halálosztó, aki nem ismeri fel a halált, ha a közelében jár. Aki belevész a város labirintusába, elképzelhetetlenül mélyre.

Ők négyen bolyonganak Sztálingrád mélyén – konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Mert ez a város egy élő, lélegző szörny, aki magába olvasztja a holtak testét, lelkét, szellemét, issza a vérüket, ropogtatja a csontjaikat, éppúgy, ahogy táplálkozott a benne élők öröméből, lépteiből, elhullajtott boldogságmorzsáiból is. A város magához húz, megszólít, elbűvöl – és ha egyszer rád tette a kezét, nem szabadulsz. Szórhatsz morzsákat a földre, alkudhatsz a révésszel, emlékszik rád. És eljön érted. És soha, soha nem bocsátja meg, hogy szétlőtted tereit, leromboltad házait, megcsonkítottad szobrait – hogy te voltál, vagy sem, nem számít: ember vagy. Azt hiszed te is, uralkodsz a város felett, hogy te építed, te öntözöd, te gondozod, hogy jogodban áll elvenni a nevét, és ráhúzni egy másikat – csoda-e, hogy gyűlöl? Hogy éppúgy gyűlöl minden földjét tipró katonát és civilt, mint azokat, akik a döntéseket meghozzák? A város is csak egy hadúr – nem nézi, ki bűnös, ki ártatlan, neki minden áldozat csak statisztikai adat.

Persze szeszélyes hadúr: ha úgy tartja kedve, elbújtat, menedéket, kerülőutat ad, más arcot mutat, ha lekenyerezed, tán szabadon is enged – egy időre. Caricin él, lélegzik, hidegével fojtogat. Ahogy ez a könyv is. Rátelepszik az olvasóra, a lapok közül áradó hideg, téli szürkeség, halál, nyomorúság, fájdalom, félelem és vér körülvesz minket, szinte érzem, ahogy a lapok isszák be az én rettegésem is – döbbenetes erejű mű ez, ritka kincs. Aminek olvastán értelmüket vesztik a műfaji meghatározások: a végére érve nem számít, minek nevezem, szépirodalomnak, történelmi regénynek, mágikus realista műnek, vagy fantasy-nak – egyik sem, és mindez egyszerre. A misztikum oly természetességgel szövi körül a háború borzalmait, hogy egy idő után fel sem tűnik – s a legkevésbé sem tudnám megmondani, hol a határ a „valóság” és a fantasztikum között. Rég elmosódott, valamikor akkor, amikor elkezdtük halomra ölni egymást homályos ideológiák nevében… A haldoklók, éhezők, megcsonkítottak lázálmainak fantasztikuma ez, a legkevésbé sem mesés, sokkal inkább rettegést keltő, vérgőzös, mocskos, földöntúli látomás. Ami néha mégis sokkal elviselhetőbbnek tűnik, mint a magunkra húzott földi pokol.

Félelmetes könyv ez – kivételes erejű, remekül szerkesztett, gyönyörűen megírt rémlátomás, ami feladja a leckét az olvasónak. Küzdeni kell vele – nem is az olvasással, hanem azzal, amit maga után hagy.


Kiadó: Ad Astra

1 megjegyzés :

Amadea írta...

Örülök, hogy tetszett.:) Fura, már az első mondatnál éreztem, hogy jó lesz.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...