2012. február 12., vasárnap

Cormac McCarthy: Vad lovak

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj. Végül magamban leltem meg a hibát: a Vad lovak tempójához való hozzá-lassulással akadt gondom; nemigen tudtam a reggeli lopott időket a történet saját „beosztásához” igazítani, valahogy soha nem akkor volt kényelmes letenni a könyvet, amikor le kellett tenni. Mert a fejezetek közben nehezen hagytam magukra a hőseit. A magam részéről ezt tartom igazi bravúrnak Cormac McCarthy meglehetősen egyszerű vonalvezetésű regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben.

Pedig az író a komótos tempón túl is tovább nehezíti az olvasói dolgát. A központozás hiánya – ha gonosz kedvemben vagyok – hamis írói hitelesség és/vagy önazonosság-gesztus, az „engem ne szerkesszetek” pofátlanságig hangsúlyozása. Holott a szövegre figyelve egyszer csak azt vettem észre, hogy a központozás hiánya nem a leírt szóban, hanem az elhangzó párbeszédekben van, amiket az író úgymond „rögzít”. John Grady Cole, Rawlins, Blevins – csupa lassú beszédű déli, mind megrágja a szót. Nem beszélnek, csak ha van miről, s nem beszélnek hangsúlyozva – az írásjelek, a központozás leg-lényege, hogy ezeket a másodlagos tartalmakat közölje; minek hát a központozás, ha nincs mit közölni. Egykedvű, megfontolt szófűzéseiket hallom e hiányban; s a mexikóiak pergőbb, ámde épp e pörgetéstől szintén – másképp, másért, de – hangsúlymentes szavait. Ijesztően tudatos, gyakran igen szószegény mondatok sodornak a maguk folyónyi erejével, szinte balladai ritmusban.

De ez csak az érem egyik oldala. Ha felütöm bárhol a könyvet, nem kell sokat olvassak, hogy költői igényű, gyönyörű szövegekre leljek. „A tűz már parázsra égett és John Grady a csillagokat nézte. A Tejút fehéren derengő sávját amely mintha húrja lett volna a feje fölötti hatalmas sötét boltozatnak aztán két tenyerét maga mellett a földre tapasztotta és a feketeség hidegen izzó baldachinja alatt lassanként a kellős közepévé lényegült annak a világnak amely feszesen mindenestül remegve hatalmasan és elevenen rezgett a keze alatt…” Kicsit olyan ez a könyv, mint a klasszikus ’outlaw country, úgy váltakoznak a ritmusai. Egyébként kár, hogy nem a lovakkal kapcsolatos részeknél nyílt ki – ez a könyv tele van lovakhoz intézett szerelmes monológokkal.

Az író a történetét egyfajta időtlenségbe rejti, mondhatnám: az időszerűtlenséget az időtlenbe – hiszen mintha egyfajta erkölcshöz és életrendhez való hűség, a kor szelleme, változásai ellen minden porcikájával tiltakozó – időszerűtlen – viselkedésforma vezérelné John Grady Cole minden léptét. A történetben ez a „cowboynak maradni csak azért is a combosodó technikai robbanás idején” helyzetében jelenik meg, de felvehetne bármilyen alakot: az önként vállalt ragaszkodás egy értékrendhez képzi e történet origóját. Azért a figyelmes olvasó az apa egy fél mondatából feltárhatja a történések dátumát – csak utána kell nézni, melyik évben ment férjhez Shirley Temple.

Időtlenség, lovak, határvidék. Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában átgondolt, irodalommá nemesített western. John Grady a nagyapja halála után, 16 évesen el kell hagyja a farmot, ami az élete – ami az anyjának viszont soha nem volt az. „Nézd fiam… Vannak akik szerint nem biztos, hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog Texas nyugati részén egy tehénfarmon élni…” mondja Gradynek az anya ügyvédje. A fiú fogja magát és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében Mexikóba szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem sikerül. Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar. És hiába válnak el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján, hármuk sorsa immár összefonódott.

Persze előbb még belép a képbe a nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom igazi katalizátora, a szerelem. „…szóltam én már neked de gondolom most se hajlanál rá jobban mint akkor…” mondja Rawlins erre a nőügyre – értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a barátja viselkedésében, s mi is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának virágszál lányába – ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el is komorodik a mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.

Két látszatra markánsan különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet világítja meg legjobban, Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az a két monológ, mondhatnám: központi eleme; a papazote, a börtön ura és Duena Alfonsa, a birtok matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint is az volt, bent is az, kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két barát elé. Tanulják meg, és tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol legyenek is. Adják oda magukat a valóságnak, ha élni akarnak. Durván szólva: adják magukat oda annak, ami elől Mexikóba szöktek. Duena Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és előítéletek mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor maga is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.

Értékrendek és lázadások. Hát nem érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ szempontjából lázadóvá – hiszen a lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja el a neki kínált szabályokat. Holott a fiú épp a saját sokkal szigorúbb értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni… Amely értékrend megint csak a western-mese értékrendje. És itt most a legnívósabb verziót tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült jófiú és a bűzlő, borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb, de a valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet hatja át. Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány azt választja, hogy megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a lovait csak nem hagyja ezeknek…

Cowboynak maradni… a látszat: a nagyapai minta követése. A regényi valóságban John Grady Cole egy ideát kerget, akkor is, ha lótól bűzlő, marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a „cowboyság” talán soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha volt életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai „megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem afféle cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de  ne feledjük, az ölés ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan véleményt, hogy a történet a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem értek egyet – iszonyatmód monolit ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is ez a maradéktalan önazonosság benne; neki egyszerűen ebből nincs hova „felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.

A Határvidék-trilógia első kötete tehát minden vonatkozásában határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e értelme bármiféle követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható értékrend, amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? Nagyon várom, miféle válaszokat rejt a trilógia két további kötete…

S a végén a cowboy - miután szíveket tört össze, közte a sajátját - belelovagol, „belehalványul a sötétedő tájba”. Hiszen ennek a mesének mindig ilyesmi a vége.


Kiadó: Magvető
Fordította: Szentgyörgyi József

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...