2015. január 25., vasárnap

William Gibson: A periféria


Induljunk ki a szóból. Periféria. Valaminek a külső része, széle, határa, pereme, héja. Határfelület, a még ismert, az utolsó ismert zóna. Ahova még eljutsz. Képzeljük el, hogy ez a perem, ez a periféria egy másik idő. Egyfajta alternatív múlt – csonknak nevezik, hiszen leágazás. Nem az, ahonnan te, a te időd, a te világod folytatódott. Induljunk ki a szóból? Ha csonk, akkor csonka. Nem csak azért, mert nem folytatódik a tiédbe. Beavatkozásoddal változtatod. Talán megszűnteted. Talán nem. Lehet: megszűnik magától. Induljunk ki újfent a szóból: periféria. Számítógéphez csatlakozó különböző berendezések, nyomtató, lapolvasó, háttértárak. Vagy akár egy komplett, nyomtatott mesterséges test – ha az adatátvitelt már nemcsak a tér, de az idő se köti. Egy üres hüvely, amibe helyezkedve bárhol lehetsz. A peri – mint egy felvehető ruha, az adatátvitel sajátságosan bonyolult korában. Ahova áthozod a peremről a vád tanúját – a peremről, az egykori múlt leágazásából, ahol-amikor az egész társadalom szorult perifériára. S amely immár azért leágazás, mert beleavatkoztál – hiszen az időfolyamból, amely hozzád vezet, ez a beavatkozás hiányzott.

Csak játszom itt a szavakkal, amikből kiindulhatok. Megmondom kerek perec: egy pillanatát se akarnám elárulni ennek a könyvnek. Elragadónak találtam, pedig valójában megint ugyanaz a recept építi a történetet, gerjeszti a fordulatokat, pörgeti az írót, mint az eddigiekben. Ha olvastatok valaha William Gibsont, akkor tudjátok, miről beszélek. Ha nem, akkor képzeljetek el valakit, aki folyvást A piszkos tizenkettő történetét meséli, barokkos túlzásokkal csavarva a végsőkig a csavarokat, gyönyörű cselekményépületeket emelve, eseménybe vont specialistával, veteránnal, hackerrel, kütyüzsenivel és pszichopatával – és mégse unod meg.

Gibson a Sprawl-trilógiával kezdte (Neurománc - ha nem ismered, kötelező!), amivel megalapozta a cyberpunkot – az ő agyában rajzottak először a kiterjedt virtuális terekbe a hackerek, a konzolok cowboyai, kaptunk élesre fent víziót a multik által uralt „vállalati világról”, ahol tényleg az lehetne egyetlen esélyünk, ha felszabadítjuk a mesterséges intelligenciát. Sokan bábáskodtak az új irány születésénél, de az egész miliőt ő rántotta először ennyire egybe – DNS-vizsgálat nélkül is kijelenthető, hogy ő az apa. Aztán jött a Virtuálfény, az Idoru, és A holnap tegnapja; ahol az igények feszítette, elkurvuló média, és a celebjelenség kapott jövőbe álmodott, kegyetlenül eltalált görbe tükröt. Sokak szerint az Idoru a gibsoni csúcspont, ahol a leginkább arányban vannak az elemek, mindenből a pont elég: akcióból, specialitásból, mázliból és pszichózisból is – én a magam részéről a Blue Ant trilógia könyveiért vagyok oda. Pont azért, mert itt vígan megmutatja, nem kell feltétlenül vért fröcsögtetni az ébren tartásomhoz – és egy nadrág szabásmintája utáni hajsza is lehet lebilincselő izgalomforrás. Mert miközben kibomlik előttem a Trendvadász, vagy a Nyomtalanul, érzem: az író engem, az olvasóját komolyan vesz – saját magát és az eszközkészletét viszont megmosolyogja. Azzal, ahogy fontosságot tulajdonít a dolgoknak.


Gibson igazi varázsát azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

S ezt remekül támogatja a stílusa. Látszólag nincs ránk tekintettel; rengeteg elemet hagy a mesélés közben homályban, mintha magától értetődő volna – olyan közismert tény, fogalom, esemény, figura, kütyü és technika, ami nem szorul külön magyarázatra. Miközben olvassuk, persze ráébredhetünk ezekre – a jelentésükre szép sorjában, magunktól –; a felfedezés öröme mellett a bennfentesség érzetével is gazdagodva. Egyre inkább otthon lehetünk az épp mesélt világban, s pont e folyamattal válik el bennünk a magunkétól végképp – pont ettől érezzük át mélységes idegenségét, kvázi jövő-egzotikumát, kapunk egyszerre feladatot, ajándékot és az érzést: mindez élő lehetőség, jövendő, ami magába enged a meséléssel. Nem is baj, hogy Gibsonnak nincs olyan sok elmesélhető sztorija – hiszen a kezdeti idegenségben olykor csak az ismert történet mintája marad sorvezetőnek.

Ez a történet teljesen nyitott. Remélem, folytatja. Én is folytatom – de csak azok kövessenek a hajtás után is, akik olvasták a könyvet.




Nos, ha valakinek az eddigiekről eszébe jut a kognitív csomag a 463-465 oldalakról – aminek segítségével bárki nagy adag meglehetősen magas színvonalú zagyvaságot mondhat végtelenül gördülékenyen – az nem véletlen…

Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás; semmilyen hatással nincs a valóságra, ahonnan visszautaztam (hogy milyen remek építőanyag az egy-idő, ahol ez a hatás működik, arra Az időutazás napja példája pont elég…). Elvileg ez egy könnyítés – a gyakorlatban egy érdekes gondolatkísérlet. Kijavíthatom-e a múltat a trauma utáni közeljövő eredményeivel, megelőzhetem-e magát a traumát? Azaz visszanyúlhatok-e a saját elképzeléseim szerint rosszba, hogy ne abba a jövőbe érkezzen egykori énem, amelyben most vagyok? Van néhány közmegegyezés – az egyik, hogy nem találkozhatsz, nem kommunikálhatsz önmagaddal, mert egy térben nem lehetsz kétszer. Szinte látom, ahogy Gibson értetlenül átmosolyog a szemüvegén: „miért nem?”. 

Flynne Fisher és bátyja, Burton; veterán-társa, Conner Penske, a pszichopata egykori haptikus felderítő; Macon és Edward, a nyomtatójuk és az okosba nyomtatás; Janice, és a malacfalatkák, Hong és a Shusipajta, a lakókocsi (belseje lefújva kínai polimerrel) és a pottyantós vécé (beszórva fűrészporral); a világ, ahol közvetve mindenki drogfőzésből él az egyik periféria. S akármennyire steril, kifinomult és elegáns, a kleptokráciák uralta túlélővilág, Wilf Netherton és Rainey, a publicisták; a szemhéj alatt lüktető pecsétek és góbivágenek; perifériák, homuncuusok és micsikoidok világa szintén periféria. A másik véglet. Elsőre nem feltűnő, de valójában mindkét világ stagnál. Igazából ebből a regényből nem rajzolódik ki maga a „közép”. Az a valami, aminek határfelületét, szélét, peremét, külső csatolmányait, kiegészítőit látjuk. Borzasztóan várom a folytatást, mert szerintem evidens, hogy lesz. Nem biztos, hogy közvetlen, nem biztos, hogy szorosan vett – de lesz.

Furcsa, hogy ez az Ainsley Lowbeer által levezényelt, többszörös áttéttel megugrott duplacsavar valójában mennyire birodalmi – nincs rá jobb szavam: mennyire viktoriánus. Ezt nem tudom másképp mondani – de többször eszembe jutott a Gyémántkor, ahogy ebben a könyvben haladtam. Neal Stephenson nyíltan játszik a korral – nemcsak az alkalmazott technikák, de az egész történetvezetés egy gigantikus utalás. A sorvezető persze korlát is – s most, A periféria ismeretében kijelenthető: akadály. Gibson messzebbre jut, ahogy a fantáziáját ráengedi a problémára. 

A könyv az átjárhatóságban ér véget. Kíváncsi leszek, mikor alakul, és hogyan alakul kijártsággá. Hova-meddig vezet az öreg hölgy látogatása a saját ifjúkorába.


Kiadó: Agave
Fordította: Bottka Sándor Mátyás

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...