2015. szeptember 2., szerda

Cormac McCarthy: Átkelés

Az öregember... azt mondta hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok. Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a számukra. 
  El akarod kapni azt a farkast - mondta az öregember. Talán a bundájára fáj a fogad hogy jó pénzért eladhasd. Vehetsz egy pár csizmát vagy valami más kedvedre valót. Megteheted. De hol van a farkas? A farkas olyan mint a copo de nieve.
  Hópehely.
  Hópehely. Elkapod a hópelyhet de amikor a tenyeredbe pillantasz nincs ott többé. Talán meglátod ezt a dechadót. De mielőtt szemügyre vennéd már el is tűnt. Ha látni akarod a saját helyén kell nézned. Mert ha elkapod elveszíted.

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel, de most elég hamar kiderült, hogy mi a baj. Most is magamban leltem meg a hibát, mint a Vad Lovak esetében: talán elfáradtam, talán csak mostanában túl sok be nem teljesített elérhetetlenem nyomaszt – de nagyon nehezen viseltem Billy Parham választásait, s a választások következményeit. Most valahogy nem volt gondom ritmussal, hozzálassulással – épp elégszer tétette le akár napokra, hetekre a könyvet egy-egy a történetbe érkező baj előérzete. Bajelőérzet-teremtésben Cormac McCarthy a kétségtelen irodalmi császár. Nagy zökkenőkkel olvastam hát – hosszú kihagyásokkal, de egy pillanatig nem volt kérdés, hogy mindezt (megint) egy remekművel művelem.

Valahogy megint akadtak egyéb nehezítő körülmények is… Aminek nagyon örülök: hogy egyáltalán olvashattam magyarul. Annak már kevésbé, hogy egy meglehetősen kapkodva szerkesztett kötetet kaptam a kezembe. Elnéztem volna, ha a jelentős számban előforduló spanyol szöveg értelmezéséhez mindössze egy alapos kötet végi szószedet és kifejezéstár mankója segít. Jobban örültem volna persze az oldalakon előforduló úgy hagyott mondatok lábjegyzetbe-fordításának – akár ömlesztve. Még jobban annak, ha a szokásos módon elkülönítve, sorokra bontva különcsillagozva kapom a spanyol értelmét. Ha már az írói szándék ekkora jelentőséget tulajdonít ennek a határvidéki kétnyelvűségnek. E kötetben sajnos mindhárom verzió előfordul, s nem épp a legelegánsabban: hiányos szószedet; ömlesztett lapalji ezt-ki-mondta; hagyományos egy, két, háromcsillagos módi – avagy mindhárom gyakran előforduló, teljes hiánya. Így is jobban jártam, mint az eredeti amerikai kiadás olvasói; ott a spanyolhoz nincs semmi támasz (ami nagy írói bátorságot jelez a világnyelvurak földjén), de irritál az efféle kapkodás. Ennyit erről. Mivel nem olvasok angolul (se), így a fordítás körüli polémiához teljes lelki nyugalommal nem szólok hozzá. A továbbiakban tartalmat enyhén feltáró bekezdések következnek…

Az előző kötet felrajzolta nekem a western-mítoszból a cowboyt. Nagyon sarkítva: a lótól bűzlő, marhaszar-szagú ideát kergető időszerűtlenséget. Most felrajzolódott a vadnyugati magányos csavargó figurája – úgymond születésétől a magára ébredésig. Az ember (esetünkben egy kiskamasz), aki nekivág. Aki hontalanná válik, kényszerűen utazik, folyvást úton van – és ha kell, célokat lel, hogy úton lehessen. Olykor a legértelmetlenebb célokat. Ilyen lehetett a történelmi idők outlawja, törvényen kívülije is (azt a néhány kétségtelen pszichopatát leszámítva, akik aztán a legendává váltak közülük). Ilyen lehetett a törvényen kívüli valójában, amíg volt hova távolodnia, olyan vidékre, ahova nem telepedett még a törvény, a jog, a kialakult viszonyok szokásos teljese. Amíg így lehetett törvényen kívül. Ilyen lehetett a trapper: a prémvadász, a nyomkereső, később (konszolidáltabb módon) a lovas postafutár, a postakocsik hajtója, a vasút nyomvonalát kitűző botcsinálta földmérő… ezzel az attitűddel vert sors fonódott életekre később is – de amint végképp elfogytak a törvényen kívüli helyek, immár teljes joggal hívták csavargónak az illetőt.

Billy Parham ezt az utat járja be. A prémvadász, a lótolvaj, a sírrabló útját – a lehető legmorbidabb módon. A rossz döntések ösvényére lép, már az első oldalakon, azzal, hogy nem akar dönteni az indián csavargó sorsáról. Talán tényleg hordoz magában egy eszményt, amely nem engedi, hogy feladja az indiánt (ezt sugallja a farkaslesés-epizód) - valójában csak kerüli a konfliktust. Mindvégig kerülné a magáért, vagy bárkiért kiállás helyzeteit, nem készül fel rájuk, az összes ilyen helyzet készületlenül éri. Így aztán amikor mégis muszáj úgymond kiállnia: erre kényszeríti tehetetlen, felhősödő farkastekintet; a véletlenül elé tévedő, apjától lopott ló meglepett, boldog prüszkölése; az asszonyi (kamaszlány-) választás, (s a legritkábban) az útját álló rosszindulat – amikor mégis kiállna önmagáért, máris a teljes vereség kiinduló állapotából teszi.

A farkas, akit mégiscsak sikerül csapdába csalnia. Itt a rossz döntés ágya a megfelelés-vágy; a fiúé, aki érzi, az öccse többre hivatott nála - s aki érzi: ezt az apja is tudja. Ez a táptalaj. El kell ejtenie a farkast, túl kell járni az eszén, ahogy az egykori nagy öregek tették. A döntés mégis a csapdázó egykori prémvadász öreg (fentebb idézett) monológja nyomán, s a csapdába szorult farkas lénye-tekintete által szökken szárba. Billy Parham így képtelen tanácsot elfogadni: a választásaiban állandóan a nem létező harmadik utat keresné. Ezért bárkivel találkozik, a tanács (a másik életé) mindig pont fordítva sül el benne, mint ahogyan kellene. Ha prédikáció, ha példa. Az indiánok öreg látnoka, a romtemplom magányos, istentől eltántorult papja, a gadanero, akit a testvérek filozofikus hangulatban találnak, a megvakított forradalmár, a bajt egykor elszabadító intéző, a szügyön szúrt lovat kuruzsló cigány – bárki hiába beszél Billy Parhamnak. A fiú nem tanul. Se törvényt, se szerelmet, se élhetőbb, világba illő gazemberséget.

Ez a gesztus, a farkas szabadságba vonszolása balladai a maga nemében. Nem sikerül – nem is sikerülhet. McCarthy nem a legendát írja, hanem a gyökérzetét tárja fel, a legendás idők mítosz-fosztó legvégén. Az előző könyv hangalapja itt a legtisztább – s ha irodalmi párhuzamot, előképet keresek a teljesség megőrzés-vágy hiábavalóságának hasonló ábrázolásához, James Fenimore Cooper történeteiben lelhetem meg. Billy Parham vezérlő ideája valójában Natty Bumppoéval azonos – történetük egyfajta teljesség óvásáról szólna, amit valójában a puszta létezésükkel törnek szét; azzal, hogy megragadták. Amíg a Vad lovak a western cowboy-mítoszával számolt el, addig az Átkelés valójában az indiántörténetek nyomkeresőjének mítoszával.

Ahogy kilépett a napfényre és leoldotta a lova gyeplőjét a parkolóóráról a járókelők felé fordultak. Valami a mesák vadonjából. Valami a múltból. Rongyos és mocskos – éhséggel a szemében és a gyomrában. Senki nem vette oltalmába. Abban a különös alakban meglátták azt amit a leginkább irigyeltek és ami a leginkább taszította őket. Bár együtt éreztek vele de attól még a legkisebb ok elég lett volna hogy megöljék.

Mert senkit sem fegyverez le egy kisfiú igaza. S míg ő a farkassal-veszkődést heveri ki, hónapokig csavarogva Mexikó hegyei közt, addig valakik megölik a szüleit, kifosztják az otthonát (az indián? hisz nevén szólítja az öccsét…). Elviszik a lovaikat. A lovak… a déli vagyon alapja. A marha szaporodik, amíg a fű nő, de a tereléséhez lovak kellenek.  Billy és Boyd, az öccse a lovak után erednek. Át, Mexikóba, megint. A lovak után? A bosszú után? Az útra. Még kell a cél, a ki se mondott, hogy ne mondjam, gondolatban közösen hazudott cél – még nincs meg a bátorságuk a puszta úton levésért úton lenni, ahogy azt majd Kerouac és társai élik. Legalábbis Billynek – mert Boyd ebben is jobb. Az útonállásban, a kamaszlány csenddel való magához édesgetésében, az egész „törvényen kívüliségben”. Billy az outlaw, de Boyd válik legendává. Hogy hogyan, azt nem mesélem – elég balladai az is.

Ahogy olvasom, néhányan nem értették, mi szükség van a cirkuszos jelenetre, arra a „regényesztétika szempontjából zavaró” momentumra. A vándorszínház, vándorcirkusz szintén vadnyugati jelenség – s a mítosz része. A konszolidált csavargás, amit úgymond a művészek tehetnek, társadalmon félig-meddig ugyanúgy kívül vezet, ahogy a Parham fiúk útja. Ez is egy tükör, fontos tükör – hisz jelzi: nem lehet csak félig konszolidálódni, ha kialakulnak a viszonyok. A határvidék (amit eredetileg az amerikai mítoszban jelentett) ebben az értelemben eltűnik, csak a legendák maradnak a helyén. Mint a fiúé, aki kiérdemelte, hogy sorsát corriderók énekeljék…

Boyd legenda lesz - Billy csak átkel háromszor Mexikóba s vissza; és sokkal többször a saját határain. A döntései lökik túl – azaz ahogyan rosszul dönt, vagy ahogy nem dönt egyáltalán. Nézzétek. Így születik a társadalmon kívüli ember. A törvényenkívüli. Aki a végén egyedül marad a tudattal: nincs miért és nincs hova menni. Erre mondom: a csavargó magára ébredt. A korban, amely az első atomvillanás fényéből sző köré az éjszakából nappalt, a korban, amely azt is elidegeníti önmagától, aki a legkevésbé válna bármi részévé. Furcsát mondok: innentől lehet jó helyen akárhol.


Kiadó: Magvető
Fordította: Totth Benedek

1 megjegyzés :

shizoo írta...

Egy nagyon kedves barátom nem értette, miért nem említem a határvidéki lét és a cirkusz legnyilvánvalóbb kapcsolódási pontját: William Frederick Codyt, avagy ismertebb nevén Buffalo Billt. Aki bölényhússal látta el a vasútépítőket, volt nyomkereső - a saját bevallása szerint prémvadász, marhahajcsár és aranyásó is... Mígnem a konszolidálódó időkben elszegődött a Barnum Cirkuszba, világhírűvé vált a lovasbemutatóival - s lett egyúttal a vadnyugat szimbóluma.

Igaza van a barátomnak. Főleg, mivel - ahogy azt McCarthy primadonnája kifejti Billynek - ezen a világon az álarc az igazi arc. Nem tudhatjuk, hogy Cody ezredes ki volt, azon túl, hogy színpadon vadnyugatot játszó cirkuszi bohóc. Néhány dokumentált tényen túl nem tudhatjuk, hogy pontosan minek is lett a legendája. A határvidék lakói között nem jellemző az efféle karrier... ritkán váltak szimbólummá. Jobbára csak ha öltek, vagy ölték őket.

(azon se akadjunk fel, hogy színház, vagy cirkusz, primadonna és bohóc... a korban gyakorlatilag szinte mindegy)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...