2015. június 15., hétfő

J. R. R. Tolkien: Beowulf - fordítás és kommentár

Szinte lehetetlen elvonatkoztatni a fordító-kommentátor személyétől… kevesen lesznek itthon, aki a mítosz megismerése szándékával, kétségtelen szépsége okán veszik majd a kezükbe e könyvet, annál többen azok, akik Tolkien személyében elsősorban nem az angol nyelv forrásvidékének ilyen-olyan csermelyeit óvatos tisztelettel kortyolgató nyelvészt, hanem a saját-világot alkotó írót tisztelik. S elsősorban (elismerve a professzor elkötelezettségét) a saját történetre gyakorolt hatás miatt kíváncsiskodnak az angol nyelv egyik legfontosabb korai nyelvemléke, a még korábbi korok megőrzött szellemiségét sugárzó hősi ének lefestette vidékre; A Gyűrűk Ura, A Hobbit, A Szilmarilok miatt lesznek kíváncsiak Beowulf úr kalandjaira Heorot dicső csarnokában, a szörnyeteg tavának mélyén, s a vidéket dúló sárkány barlangjában…

Tolkien professzor fordítása valóban „megvilágításba helyezi” a saját mesét is, de a fény e történetről, az ősi regéről alapjában másképp szóródik, mint amely Középföldét világítja be. Hogy megvilágíthassam a különbséget, először érdemes megismerkedni a múltba merült világgal, amelyben e mese először lejegyzésre kerülhetett. A gyűrűket adományozó urak csarnokának megtisztítása, majd a bosszuló anya után merülés a tófenékre, s végül a sárkány elemésztő tüze elleni kiállás ősi és tisztán éneklő szerkezet, amelyre lejegyzésekor éppen csak rávetült az új hit fénycsóvája. Ahonnan a rege táplálkozott, ahonnan lejegyzője megidézi, s ahova hízik a leírás által, az két teljesen különböző világnézet meghatározta gondolati tér. A mítosz az új, keresztény szellemi közegbe csak azért vonódhatott be, mert a térítő technikák tekintetében meglepően rugalmas vallás eleitől fogva szívesen vonta be ezeket a rítusokat a saját kánonjába – mintegy áthidalva az „apám apja rendes ember volt, de nem ismerte Krisztust, elkárhozik-e?” kérdésére adandó válasz-kényszer teremtette szakadékot. Az más kérdés, hogyan hangsúly-tolódott a (szintén mítosz-rokon alapszerkezetű) ószövetség irányába ezek által a beemelések által maga a tanítás… A mítosz múlt-történeteinek átmentése tehát keresztény gyakorlat volt akkor is, ha egyébként magán az egyházon belül a megítélése soha nem volt egységesen pozitív.

Tolkien Beowulf-kötete, a jegyzeteivel...
Hiszen például Alcuin, Nagy Károly tanítómestere is feltette a kérdést egy angolszász apáthoz írt, dörgedelmes levelében: „…mi köze Ingeldnek Krisztushoz?” – nehezményezve, hogy a szerzetesek a hit kérdéseinek és egyházatyák válaszainak tanulmányozása helyett pogány hősök történeteit olvassák és másolják… Tolkien szerint az angolszász hozzáállásban mélységesen gyökeres hagyománytisztelet, az erre való fogékonyság lehetett az oka, hogy igen sokat megőrzött az északi múltból, hogy egybeolvassza azt a déli műveltséggel és az új hittel. Az egykori költő és Tolkien hozzáállásában szerintem ez a legfőbb közös pont: hogy valamilyen szinten mindketten „értékmentés céljából” teremtették és fogalmazták újra a mítoszt. Tolkien olvasói és fordítói értelmezése szimpatikus, a hozzáállása az – jelzem, ez teljességében a kommentárokból ki sem bomlik, csak akkor mérhető fel, ha az ember hajlandó hozzáolvasni a Szörnyek és ítészek Beowulfot és a korai angolszász költészet megítélés-történetét magyarázó előadásait, ha veszi a fáradságot és nemcsak kommentárokkal együtt, de a magyarázó szövegeket magyarázó szövegekkel együtt olvassa újra Beowulf csatározásainak históriáját.

a filmfeldolgozás...
Mert Tolkien valójában meglehetősen óvatosan nyúl az ősi szöveg kérdéses pontjaihoz, amelyekből azért akad bőven. Mindmáig nincs konszenzus például arról, két másolója által körülbelül mikor készült e forrásértékű kódex – nemhogy arról, mikor születhetett az általuk lemásolt költemény. Az egységes, nyelvileg és költői eszközeit tekintve is sajátos jegyeket hordozó szerkezet egyetlen jó tollú alkotót feltételez; de mára már esély sincs, hogy kiderülhessen, a nagy angolszász egyházszervező: Bede korában, a VIII. században (ahogy Tolkien gondolta), avagy később élt-e a Beowulf-történeteket hős-énekbe foglaló költő. Nyilvánvaló, hogy a másolók akarva és akaratlanul is hozzányúltak az „eredetihez” – ezt jó pár logikátlanság, jellemző másolói elírás és hiba bizonyítja, illetve olyan toldások, amelyek nyelvezete későbbi mondatszerkezetek jellegével terhes. Ezek helyreállítása a fordító-nyelvész egész életére adott munkát; számos alkalommal javította a saját munkáját, ahogy azt Christopher Tolkien, a professzor fia az előszóban alapos részletességgel dokumentálja. A kommentárokból hellyel-közzel megtudható, hogy egy-egy jelentés-helyreállítási kísérlet mögött milyen gondolatmenetek húzódtak meg – e gondolatmenetek valódi mélysége viszont tényleg csak a saját mű mítosz-szerkezetébe engedett tanulságok és analógiák által fejthető vissza. Mert a kommentárokban a „nyelvész” meglehetős magabiztossággal tartja féken a „mítoszteremtőt”. Sokan még így is regényesnek ítélik a professzor hozzáállását fordítása tárgyához, de ez valójában inkább az „írónak” címzett szakmai rosszindulat, azok nem-értését tükrözi, akik nem értették, „nyelvész” és „mítoszteremtő” hogy fér meg egyáltalán egyetlen bőrben. Amely bőrben nem mellesleg ott lakott a diákjait nagy kedvvel oktató tanár is – aki (többször megfogalmazott tapasztalatai okán) mindig is törekedett a közérthetőségre.

limitált...
Persze e munkához pont ilyen hozzáállás kellett, egyszerre szakmai és alkotó hozzáállás; hogy megszülethessen a Beowulf prózafordítása. Amely nem az „első szívdobbanása” a tudományos munka mellett párhuzamosan születő saját mitológiának (ahogy a kötet-végi ajánló ígéri), de mindenképp az egyik legfontosabb forrásvidéke. Tolkien kommentárjainak szinte legfontosabb tartalma, hogy bár e forrásvidék számunkra megismerhetetlen (hisz nem maradt fenn, csak néhány egyéb maradvány; és a rokon felépítésű, hasonló gondolkodásmód lenyomatát őrző - például izlandi - mítosz-szerkezetek, analógiák), de a költeményből magából is sugárzik az egykori irodalmi környezet gazdagsága. Történetek tucatjai köríthették ezt az egyet – s hogy mégis ezt választotta a lejegyzője, hogy megfürdesse a friss, keresztény szellemben, kódexbe körmölve megörökítse a maga eszközeivel, az valójában a különös jelentőségének bizonyítéka. Ez a történet csak érint, kulisszaként használ jól azonosítható, korabeli politikai és társadalmi viszonyokat – valójában ugyanúgy az ember világhoz-állásának módjáról beszél, ahogy például a déli műveltség Achilles-története.

Gareth Hinds képregénye
Hiszen valójában Beowulf története vereség-történet. Az ember-lét vidékének keresztényi, „siralomvölgy-felfogása” fogadtatta be könnyen az egyházi szövegek mellé, a kolostorok könyvtáraiba – s e vereség-történeti mivolt a legfontosabb közös vonás Tolkien saját-világaival; valamely értékrend megőrzésének és fenntartásának szándéka szenved itt is vereséget, akárcsak a tündék történeteiben, az Óidőkben, Középfölde mitikus múltjában. Mert a legfontosabb fénycsóva, ami a saját mesére vetül, ez a vereségre ítéltség – csak amíg a Beowulfban a frissen rákerült keresztény nézőpont alatt az ember isteneivel vállvetve való kiállása a „minden megfogalmazást befaló sötétség ellen”, a hiábavaló és ettől hősi bátorság a kulcsmomentum; a saját mesében mindez a változatlanság örök, tiszta értékei megőrzésének kudarca: a változásnak kitett létbe kényszerült, kényszerű veszteségeit számláló öröklét köré csomósodik. A legfontosabb különbség a tündék halhatatlansága – Tolkien legkedvesebb témája; hiszen azt tudjuk: a professzort valójában az óidők regéi izgatták, s a tündék alkonya és az embernép hajnala, mítoszai „életének” valódi ideje volt számára a saját meserengetegének „szent ligete”. Amely csak a „távoli jövő” hallgatósága, a mi számunkra lesz mítosszá; a benne élők számára nyilván maga a megélni és megérteni való valóság. Az ember vereségre ítélt, hiszen meghal – a tünde vereségre ítélt, hiszen meghal körülötte minden. A történetek alkotója pontosan látta a különbséget – mint ahogy a Beowulf megalkotója is láthatta a maga keresztény meggyőződése és a mítosz eredete közti szakadékot. Mégis: érvényesnek érezte abban a vonatkozásban, ahogy megfogalmazta: mintegy rajta keresztül a saját korát, a saját legendai ó-idejének végét. A csatát a szörnnyel, aki/ami úgyis elpusztít.

a képregény egy lapja
A Beowulf történetéből sugárzó szemlélet fontosabb, mint azok a kihámozható utalások, amelyek az akkor élt ember életmódjáról és hiedelmeiről mesélnek – a költemény sugallta tartalmakban lakik az igazi erő, nem a kultúrtörténeti utalásokban. Ha a fordító és saját műveket mítoszi mintára alkotó Tolkien irányából nézzük, a „keresztény volta ellenére (sőt, az által) mítoszt megidéző” hozzáállás természetének felismerése lényegesebb, mint felmérni a rengeteg apró inspirációt (akár konkrét átemeléseket), amelyekkel a professzor a saját mesében mitikus valóságot alapoz. Rohan lovas-urainak Aranycsarnoka, az életmódjukat meghatározó alapszimbolikák, de akár pusztán a gyűrűk és adományozásuk, a mesei fordulatok, a kincsen elheverő és tolvajláson felháborodó sárkány, konkrét helyek és viszonyok valójában e szemlélet következményeképp kerülnek a maguk helyére a mesében is.

Ez a történet önmagában is érdemes a végiggondolásra – mert vallástól fosztott, modern viselkedésmintáink meglepően nagy tömegét határozza meg a benne foglalt; mintha a saját egyéni és társadalmi tudatunk „aranycsarnokának” egyenként és kollektívan is megvolna a maga zajoktól szűkölő semmi csendjére vágyódó tudat alatti Grendele – az anyjáról és a sárkányról nem is beszélve. A hiábavaló, bukásra ítélt küzdelem mindenkiben és ma is folyik. Az egykor volt költő koroktól független, érvényes mesét kerekített az épp elvesző múlt mítoszaiból. Ha elolvassuk Tolkien bájos meserekonstrukcióját, a saját verses kísérletet a kötet végén, még könnyebben megértjük: ez a mese halhatatlan. Megtaníthatja ma is elviselni a hiábavalót, az elkerülhetetlennel szemben való kiállás tiszteletét – a halálra ítéltségünk tudatát. Mert valójában ez a legfontosabb, ami összeköt bennünket tereken és időkön túl: elmúlásra ítéltetünk. Őrizzük meg a mesében az érvényét – és adjuk tovább. Ahogy az egykori költő, a másolók, és megőrzői-fordítói (közöttük Tolkien professzor) továbbadták.

George Timothy Tobin illusztrációja a mítoszkör egy 1909-es feldolgozásához

Kiadó: Európa
Szerkesztette: Christopher Tolkien
Fordította: Nagy Andrea és Tótfalusi István

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...