2015. március 7., szombat

Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája

Mikor becsukom a könyvet, az első gondolatom még mindig a csodálkozásé. Ritkán kapom meg ezt a fajta érintést így, amikor egy számomra idegen életrend történéseibe bámulok – hogy megérint, mintha a magamé volna, idegenségében is mélyen emberi voltán túl pont az idegenségével. Hiszen más a meséje és más a realitása. Hisham Matar számára teljesen más a magától értetődő, a magyarázatra nem szoruló. És pontosan tudja ezt – új hazájának nyelvén fogalmazva, örökös kétlakiként, emigránsként létezve folytonos idegenségekben, pontosan tudja, mit és milyen mélységig adhat át azáltal, ha vállalja ezt az idegenséget. Ha úgy kezel engem, az olvasót, mint aki érti és érzi annak a másféle életnek a ritmusát, kódjait, kiszólásoktól hálaadó szavak szólásán át szokásokig és életrendig. Tudja, mit kockáztat – hogy sokan nem követik majd végig a mesét, amely a mi modern mesélői hagyományaink ízeivel is eljátszik azért; valahogy úgy, ahogy a svájci internátusi éjszaka szélviharának zaja játszik el a kamaszodó hős érzékeivel. Nem magyarázza el az idegenséget – amit elmesélne, egyetemesebb annál, semhogy odaférjen hozzá korba, hovatartozásba, kultúrák különbségeibe (ez is milyen, maga a szó: mintha tényleg lehetne bármelyik különb); szóval hogy odaférjen hozzá életünk rendjeibe kapaszkodó bármiféle magyarázat. Semmilyen magyarázat nincs befolyással a tényre, hogy nem az eltűnése napján tűnik el az, akit a legközelebb érzel magadhoz – hanem minden közelség-érzet ellenére sosem volt maradéktalanul előtted, valójában a születésed napjától „eltűnt”, és ritka ajándék, mikor valójában rálátsz - arra, aki volt, aki neked lehetett volna -; ha utólag, ha hiába, akkor is.

Egy eltűnés anatómiája. Ahol a csont maga a kultúra, az emigráns-létbe kényszerült, Egyiptomban élő egykori „királyi miniszter” otthonba kapaszkodása, a majdnem ugyanolyan emigrációjában, amely (picit) mégis más. Látszólag innen nő ki minden ok, a politikából, a forradalomból, hiszen nem lehet történelmen kívül élni, mondja Kamál Pasa el-Alfí a feleségének, amikor az megkérné: ne adja tovább a múlt terhét. Nincs semmi szégyellni valónk, épp ellenkezőleg – mondja a férfi. Ki beszél itt szégyenről? A sóvárgástól akarom megkímélni – feleli az asszony. Egy asszony árnyéka, a halott anya árnyéka – ő az első, aki eltűnik, túl korán. A hiánya és a hiányt betöltő új feleség: Mona adják a zsigereket az anatómiához. A rajongás a mostohaanya iránt volna így a bőr, a legkülső réteg – de valójában minden fordítva van. Hisham Matar leginkább önfeltáró könyve ez – hiszen ő maga is elveszítette az édesapját, aki Kadhafi rendszerének üldözöttjeként tűnt el, rabolta „haza” a rezsim az emigrációból. És Hisham Matar legszebben eltávolított könyve: az eltűnést csontig vetkőztető feltárás nem magát az apát keresi (és nem elsősorban a saját gyászt mutatja fel – bár felmutatja!), hanem a szépséges felelősségvállalást egymás felé: a rejtegetni valók, a titkok keserű ízét a szájakban, és kimondásuk, feltárulásuk sokféleségét. Hogy hogyan válik a feltárulás (ha késve is) érintéssé – és hogyan lehet minden további érintést kizáró, szavakba csomagolt pofonná, ha leleplezés.

Eszembe jutott a szövegéről a  mikrográfia, a díszítő indákba, a betűket formáló vonalakba, az írásba rejtett miniatűr írás. Az arab díszítőművészet egyik legbájosabb eszköze. Matar a szemünk láttára épít a rejtettre, a sorsba rejtettre, a titokéletre a látszó mögött, a titokra, ami aztán mégis látszik – a leleplezéshez olykor elég ránézni egy arcra a tükörben. De a történet szálait rángató, azt kirajzoló betűkbe írt titokbetűk is titokbetűknek adnak otthont. Mindig marad egy réteg, amit nem mesél el, csak érzékelteti a jelenlétét. Hol egy résnyire nyitva hagyott ajtóval, ahová úgymond begurulhat a labda… idősebbnek gondoltalak – szabadkozik Mona… van miért szabadkoznia; ebben a történetben minden felnőttnek van: mind beleírja a sorsába a másik megrablását titokbetűkkel. A mikrográfia jutott eszembe: eddig két regényt olvastam Hisham Matartól, mindkettőben ott indázik ez a befelé építkező szövegi tartalom, az elhallgatások kimondása, a még mélyebb elhallgatások; és igen, legmélyebben a csönd. Valódi tartalmaink feltárhatatlanságai: mindaz, amit megosztanánk, de nem lehet – apa nem adhatja át fiának, szeretőjének, feleségeinek, mert magának se mondja el. S amit az író hallatlanul finoman érzékeltet – olykor csak az értetlenség, máskor (a legszebb helyeken) a megbocsátás önkéntelen gesztusainak elénk tárásával. A hiányt, amit nem lehet átölelni. Amit nem lehet nem átölelni.


Kiadó: Animus
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...