2015. március 13., péntek

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Évek óta kerülgettem ezt a könyvet, egyre fokozódó kíváncsisággal és valamiféle állandó félelemmel – a beszédes cím és a fülszöveg által felvázolt alapszituáció olyan mértékű depressziót és keserűséget előlegez, amibe én, az elmúlt évek érzelmi hullámvasutazása közepette, féltem beleugrani. Ehhez képest hatalmas meglepetésként ért, hogy amit olvastam, az nem hogy nem keserű, nem depressziós, hanem lélegzetelállítóan szép. Fájdalmas, melankolikus, az elmúlás szúrós szagával elegy, de szép. Olyasmi szépség ez, mint Ricky Fitts széllel játszadozó nejlonzacskójáé – triviális, mocskos, hétköznapi szépség, mely magában hordozza valamiféle éterinek az ígéretét. Egy elveszett érzést, elveszett gyermekkort, elveszett illúziók tömkelegét. Hitet – bizonyosságok nélkül. Kíváncsiságot – félelem nélkül. Vágyat – a beteljesülés valódi óhaja nélkül.

A regény látszólag ennyi: a hetvenes évek egy közép-nyugati kertvárosában öt lánytestvér eldobja magától az életet. Bigott anya, tehetetlen apa, zárt mikrokörnyezet, az örökös kívülállókat sújtó tipikus kamaszproblémák vegyítve az idealizált kamaszvágy-tárgyakat övező rajongással – robbanásveszélyes elegy, mely megannyi találgatnivalóval látja el a tragédia farvizén evezőket. A ’hálistennek, hogy nem az én gyerekemmel történt’ érzését álságos segítőkészséggel leplező szomszédságot, a felelősséget hárító iskolát, a felületességet profin űző helyi médiát. Pszichológusok, tanárok, újságírók próbálják magyarázni, miért választotta a korai halált öt gyönyörű fiatal lány. Korszellem? Predesztináció? A legkisebb – az első – öngyilkosságának utánzása? A zárdai szellemet propagáló anya nevelési kudarca? Netán valamiféle általános hanyatlás – a környéké, az iparé, „az amerikai álomé”, a világé – előjele?

Az eseményekre évtizedek múltán visszaemlékező „szomszéd fiúk” számára ez már jószerivel mindegy. Ők már nem akarnak mást, mint felidézni, amit fel lehet – már rég tudják, hogy úgysincs olyan magyarázat, ami befoltozhatná a Lisbon lányok halálával rajtuk esett sebet. Nagyon kamaszkönyv ez – elbeszélőink megrekedtek abban a borzalmas-gyönyörűséges kamaszévben, amikor végigasszisztálták a Lisbon lányok haláltáncát. Ez a kamaszos rácsodálkozás süt a szövegből, egyszerre érzéki, zsigeri, elfojtott vágyaktól terhes levegőjű és naivan ábrándos, mintha egy megfakult csipkebaldachinon keresztül lesnénk be a lányszobába. Ahogy az öt lány is örök kettősséget hordoz, életében és halálában is: egyszerre mocskos fiúvágyak démonizált tárgyai és piedesztálra emelt istennők – ismeretlenek, titokzatosak, ijesztőek. Öt lány egy gyakorlatilag bezárt házban – senkivel nem érintkeznek a legszükségesebb iskolai kapcsolatokon kívül, nem szórakoznak, nem járnak el otthonról, nem csábítanak és nem csábíttatnak. Csak egymásban és egymásnak léteznek – nem véletlen, hogy sokan meg sem tudják különböztetni őket. Nincs személyiségük, mert senkihez nem kerülnek olyan közel, hogy le tudja választani „azt az egyet” a „Lisbon lányokról” – egészen addig, amíg aztán az egyetlen, aki nem szüzen hal meg, Lux nagyon is közel kerül nagyon is sok férfihoz. Akik aztán életük végéig úgy emlékeznek, hogy szeretkeztek „a Lisbon lányokkal”. Ahogy egy ponton elhangzik: nem öt külön entitásként éltek a kortársak szemében, hanem egy ötfejű, tízkarú mitologikus szörnyként…

Érdekesen rímel erre a végig többes szám első személyben megszólaló elbeszélői hang. Ahogy a Lisbon lányok nem léteztek egymástól függetlenül, úgy az emlékük sem létezik az egykori kortársak emlékezetétől függetlenül. Mary, Cecilia, Therese, Bonnie és Lux a kollektív kisvárosi emlékezet részei – minden kamaszfiú férfivá érésének meghatározói, a „mi” Lisbon lányaink, akiknek emléke még évtizedekkel és jó néhány vargabetűvel később is összeköt. Közös a rejtély, közös a nem szűnő vágy, közös a bűnbánat. Hisz „mi” sem tettünk semmit, hogy másképp történjen. Mintha mindenki, kamasztól az aggastyánig, alkoholista szomszédtól papig egy irányba terelte volna a végzet kerekét: a gondosan lefojtott bájtól elkábítva senki sem vette észre, valójában milyen keserűség fodrozódik a Lisbon ház mélyén.

Persze mindig így van – a környezet sosem veszi észre, mekkora keserűség gyűlik az emberben, legyen az felnőtt, gyermek, vagy öt fiatal lány. Amíg meg nem történik a tragédia. De valahogy ebben a regényben nem is ez a lényeg. Hanem hogy elmúlt. Vége van. Hiába is „oldanák meg” a Lisbon lányok rejtélyét, hiába gyűjtik mániásan a tárgyi emlékeket és a vallomásokat a túlélők, hiába írják le, az az év, melyet két öngyilkosságokkal tarkított nyár keretez, sosem hozható vissza. Sok tekintetben A világítótorony Ramsay gyerekeit juttatják eszembe ezek a fiúk: ők sem képesek tudomásul venni, hogy az elmaradt látogatás a világítótoronyhoz nem pótolható évekkel később – hogy ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Eugenides a legnagyobbakhoz méltó érzékenységgel ír arról a délibábos szépségű kamaszálomról, hogy a miénk lehet a csoda – és annak darabokra hullásáról is. Sokáig, nagyon sokáig velem lesznek még a mondatai…


Kiadó: Tericum
Fordító: Barta Judit

6 megjegyzés :

Nikkincs írta...

Pont úgy vagyok ezzel a könyvvel, ahogy kezdted a bejegyzésed. Kerülgetem, de még nem mertem. Viszont annyira szépen írtál róla, hogy minden kétségem elszállt, nekem ezt most már biztosan el kell olvasnom. Köszönöm a megerősítést!

Ilweran írta...

Én köszönöm :) remélem tetszeni fog neked is!

Amadea írta...

Régen olvastam, de mostanában többször szembejött velem, és olyan nosztalgiám támadt iránta...
Örülök, hogy tetszett.:)

Ilweran írta...

Nem is emlékeztem rá, hogy olvastad. Írtál is róla? Szerintem ez amúgy újraolvasós. Tipikusan az a könyv, ami minden életkorban mást ad - pár év múlva tuti újra előveszem. A filmet láttad?

szeee írta...

Igen! Olyan jókat írtál, hogy beleborzongtam ennek a könyvnek az emlékébe. Szerintem páratlan.

Ilweran írta...

Emlékszem, én anno a te posztod után kezdtem el érdeklődni, előtte totál hidegen hagyott :) Szóval köszi hogy felhívtad rá a figyelmem ;)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...