2014. október 3., péntek

Az üldözött



Hamburg, kétezres évek közepe – néhány évvel 9/11 után az észak-német kikötőváros a nagybetűs KUDARC megtestesítője, a sötét ló, egy „második Ground Zero”, a fészek, ahonnan Mohammed Atta és társai kirepültek a fél világot megrendítő küldetésükre. A város a terrorelhárító szolgálatok figyelmének célkeresztjében áll, német, angol, amerikai hivatalok tesznek keresztbe egymásnak lépten-nyomon, paranoia és elfojtott indulatok lengik körül a sakkjátszmák szereplőit, miközben a pályaudvarokon és utcákon minden addiginál nagyobb menekült- és bevándorlóáradat hömpölyög. Akik közül természetesen mindenki gyanús.

Ebbe a Hamburgba érkezik a titokzatos csecsen fiatalember, Ísza – németül egy szót sem beszél, kínzás nyomait viseli, küldetése van, és új életet akar kezdeni. Van is mit maga mögött hagynia, hisz szélsőséges dzsihádista szervezetek tagjaként többszörösen börtönviselt – hogy valójában mi szárad a lelkén, tán csak ő tudja. A zavarodott férfi egy menekülteket segítő szervezet ügyvédnőjén keresztül készül felvenni a kapcsolatot egy patinás angol magánbank tulajdonosával, aki hite szerint minden gondját megoldja. Minimum gyanús összeállítás, nemde?

A német hatóságok szerint igen, rá is áll mindenki, aki él és mozog. Rendőrök, titkosszolgálat, államvédelem, külügy, belügy, nemzetbiztonság – ahány szolgálat csak terem arrafelé, mind magának akarja Íszát. Legtöbben gyorsan letartóztatnák, lehetőleg minél nagyobb médianyilvánosság előtt, hisz mi teszünk a terrorizmus terjedése ellen, akad, aki minél előbb kiadná Törökországnak, ahonnan megszökött, és ahol további kínzások és biztos halál várná – és persze akad, aki a tengerentúli nagytestvértől meghunyászkodva átengedné az amerikaiaknak, tegyenek vele, amit akarnak. Ezt meg nem kell részleteznünk, ugye?

No és ott van Günther Bachmann, a korábbi félresikerült akciója miatt Hamburgban elsüllyesztett kémfenomén, aki mintha gondolkodna is két whisky és cigi között, és felhasználná Ísza személyét egy lehetséges nagyobb hal horogra akasztása céljából. Aki talán elvezet egy még nagyobb halhoz, és így tovább, és így tovább. Persze ez amolyan jut is – marad is játék, kéz kezet mos, ha azt akarjuk, hogy Ísza segítsen, kínálni is kell valamit cserébe. Mondjuk állampolgárságot és tanulási lehetőséget, amit annyira szeretne – s ha már emberünk többszörösen terhelt személyiség, aki a vallásos meggyőződése, az apja vétkei miatt érzett bűntudata, a saját bűnei és a nyugati civilizációval szembeni ellenérzései miatt valójában maga sem tudja, mit is akar, legjobb lesz felhasználni a cél érdekében idealista ügyvédnőjét és látványosan helyét nem találó bankárát. Hát így kezdődik a kém, az ügyvéd és a bankár haláltánca Ísza körül – melynek körforgásában könnyen elveszhetjük az irányérzékünket: kelet és nyugat, jobb és bal, vallás és politika, percnyi sikerek és tartós eredmények választóvonalán nem csak a szereplők nem tudják, mi helyes és mi helytelen, hol vannak az emberség határai és hol a politikai szükségszerűségé, meddig lehet úgy tenni, mintha rendben lenne körülöttünk a világ, miközben rohadtul nincs.

Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ennél még a hidegháború is egyszerűbb ügy volt, mondja egy ponton Bachmann. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben.

Briliáns mű – ott a helye le Carré legjobbja, az Egy tökéletes kém mellett…

Briliáns regényhez pedig briliáns film dukál, legalábbis szeretjük ebbe a hitbe ringatni magunkat – aztán a rengeteg félresikerült adaptáció után hirtelen ott találjuk magunkat, hogy amikor egy valóban remek filmrevitelt látunk, el sem akarjuk hinni, hogy ez igaz lehet. Pedig igaz. Anton Corbijn filmje az első képkockájától az utolsóig méltó le Carré regényéhez, minden változtatásával, sűrítésével, hangsúlyeltolódásával együtt kiváló adaptáció – nem hittem volna, hogy leírom, de az eddigi legjobb, pedig azért volt itt már egy Suszter, szabó, baka, kém, aminél nem nagyon hittem, hogy jön jobb.

Corbijn zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők – a nyitókép a hamburgi kikötő falát mosó barnásszürke hullámokkal egy az egyben előrevetíti, mit kapunk a hátralévő mintegy két órában: mocskos, szennyezett, rothadó hullámvasutazást. Ahol a gyomrunkat nem az izgalom rántja össze, hanem a félelem, hogy összeroskad alattunk az egész korhadó tákolmány. Kiváló adaptáció, pedig nem másolja szolgaian a könyvet, ahogy azt az adaptációk nézői oly sok esetben – teljesen feleslegesen – elvárják. A legszembetűnőbb változás talán a főszereplőket illető hangsúlyeltolódás.


A regény három egyenrangú főszereplő „tánca” – kerülgetik egymást, mint a forró kását, sokáig nem is látjuk mindőjüket az előtérben mozogni, csak követjük, ahogy lassan egymás felé sodródnak. Ez filmen nem a legszerencsésebb, hát adja magát, hogy kell egy valódi főszereplő, aki nem is lehet más, mint Günther Bachmann. A létező legtipikusabb le Carré-hős (aki valószínűleg képen röhögne a „hős” jelző miatt), George Smiley kései (és kevésbé sikeres) utódja, a megroskadt, megszürkült, ideáit rég elvesztett, pia- és cigiszagba burkolózó kém, aki még őrizget homályos elképzeléseket arról, hogy a szolgálat nem csupán annyiból áll, hogy kilószámra szolgáltatjuk a letartóztatottakat, lehetőleg minél több kamera előterében. Hogy a kémszakma – bármily hideg profizmussal és eltökéltséggel űzik is – mégiscsak arra lenne való, hogy valami nagyobb jót szolgáljon… Persze még legdelíriumosabb pillanataiban sem engedi meg magának, hogy mindezt tényleg elhiggye. 

„Ha van egyáltalán olyan ember a földön, akinek a kémkedés az Istentől rendelt hivatása, hát akkor Bachmann az. Ez a születésétől többnyelvű sarjadék egy tüzes természetű ukrán-német hölgyike szeszélyesen egymásra következő nemzetközi házasságainak valamelyikéből származik, a szolgálatnál az egyetlen olyan ember hírében áll, aki semmilyen végzettséggel nem dicsekedhet egy gimnáziumi kicsapáson kívül, továbbá elmondható róla, hogy harmincéves korára már maga mögött tudhatta a tengert, a Hindukust gyalog, némi kolumbiai börtönöket, valamint egy jó ezer oldalra rúgó, gyakorlatilag kiadhatatlan regényt.” 

De ha már Bachmann kerül a középpontba, akkor legyen olyan Bachmann, hogy a nézőnek aztán eszébe se jusson más, ha le Carré kémeire gondol (sorry, Mr. Oldman…)! Nehéz ám szavakba foglalni, mi fogja el a nézőt, látva Philip Seymour Hofmann félelmetes, nem egy ponton valóban Marlon Brando-t idéző alakítását – nehéz, mert a halála körülményei óhatatlanul felvetik a kérdést: amit látunk, vajon Bachmann vagy Hofmann? Vajon ebben a megroskadt, reményvesztett, illúziók nélküli kémben mennyi van a színészből magából és mennyi a szerep? És persze nem lehet nem elgondolni, mi lehetett volna, ha...

Hofmann könnyedén lenyúlja a show-t, pedig a többiek sem akármilyen alakítást tesznek le az asztalra – Willem Defoe remekel, mint cseppet sem tipikus bankár, nem kevésbé Robin Wright, mint hideg amerikai bábjátékos. Az igazi meglepetés azonban Rachel McAdams az idealista ügyvédnő szerepében – ha nem is ájultam el tőle, alakítása messze túlmutat mindazon, amit eddig egynyári romkomokban nyújtott. Persze nem feledkezhetünk meg a regény abszolút középpontja, Ísza megformálójáról sem – Grigoriy Dobrygin zavarodott, hol elveszett, hol fanatikus játéka előtt azt hiszem, térdre borulnának a kritikusok, ha nem épp ebben a filmben játszotta volna, ahol ott van Hofmann. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a hangsúly eltolódott Íszáról Bachmann felé – a regénybeli Ísza összetettebb, érdesebb-érdekesebb, több lehetőséget nyújtó alak lett volna. Ami felvet bizonyos értelmezésbeli kérdéseket is – jelesül, hogy mennyire gondolnánk másképp a filmre, ha nem kerül ennyire középpontba Bachmann és nem szimpatizálunk egy emberként az ő „küldetésével”? Ha megmarad mindaz a kétértelműség, késélen táncolás, ami a regényt jellemzi? Ha…

A könyvet becsukva a legjellemzőbb érzés a zavarodottság – hogy fogalmunk sincs, hogyan kellett volna másképp, hogy egyik szereplőről sem tudjuk, az-e akinek látjuk, hogy nincsenek hitek, nincsenek igazak, csak egy nagy büdös katyvasz, amiben valahogy meg kell próbálni felszínen maradni a lehető legkevesebb véráldozattal. A film után felállva ellenben a legmarkánsabb érzés a keserűség, a kiábrándultság – tudni véljük, hogyan kellett volna, és reményvesztetten konstatáljuk, hogy megint nem úgy lett. Az igazán zavarba ejtő az, hogy mindkét értelmezés tökéletesen belesimul a le Carré-univerzumba… Na, erre mondom én, hogy egy tökéletes regény tökéletes adaptációja.


Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Dóra

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...