2012. szeptember 13., csütörtök

Joanne Harris: Kékszeműfiú



Hiába bizonyította már jó néhány alkalommal sokoldalúságát, Joanne Harris újra meg újra meg tud lepni. Még mindig ugyanazzal az ámulattal tudom konstatálni, hogy mennyire messzire jutott a „Csokoládé írónője”, mint az Urak és játékosok, a Rúnajelek vagy az Aludj, kislány esetében (lassan ideje lenne elfelejteni ezt az állandó Csokoládéhoz való hasonlítgatást – így, az életmű nagyobb részének ismeretében kezdem azt gondolni, hogy az a könyv az írónő pályájának csak egy erős közepes állomása). Nem úgy a Kékszeműfiú, ami – hajlok rá – az Urak és játékosok mellett tán a legjobb műve. Mondom ezt úgy, hogy a történet kétségkívül beteges(nek is mondható), a befogadást nehezíti a rendkívül trükkös forma, és a kendőzetlen erőszak – ez bizony pszichothriller a javából, fényévnyi távolságra a romantikus-misztikus regényektől.

Az angliai Malbry poros kisvárosában él BB, a negyvenkét éves kórházi takarító, aki képtelen szabadulni zsarnoki anyja hálójából, három fiúgyermek közül az utolsó életben maradottként cipeli a terhet, hogy otthon maradjon, „gondoskodjon” anyjáról, kielégítse a szeszélyeit, fivérei helyett is valóra váltsa az anya vágyait, és alanya legyen folyamatos kegyetlenkedésének. BB, a középkorú lúzer tökéletes megtestesítője, az előnytelen külsejű, magának karriert hazudó, kudarcokat halmozó legkisebbfiú a világhálót használja arra, hogy olyan életet éljen, ami szerinte járna neki: az általa alapított közösségi honlapon ő kékszeműfiú, a közönségét válogatott gyilkosságokról írt fikciókkal szórakoztató, kíméletlenül őszinte, intelligens, körülrajongott valaki.

Kékszeműfiú narrálja a történetet, az ő fikcióiból, személyes blogbejegyzéseiből, a bejegyzésekre adott kommentekből áll össze a cselekmény – és bontakozik ki kékszeműfiú múltja. A gyerekkor, amit a zsarnokoskodó, saját meg nem valósított törekvéseit folyamatosan a kudarcok okozóiként beállított gyerekein leverő (nem ritkán szó szerint) anya, az apa hiánya, egy igazi tapló báty, és egy gyerekkorban egyszerre „áldás és átok” jellegű különleges képesség fémjelez. A gyermek BB szinesztéziára való hajlama a fiút elszigeteli, az anyát fellelkesíti, a fiút gyámolító professzor tudományos érdeklődését felkelti – míg nem jön egy újabb „csodagyerek”, és BB ki nem esik a pikszisből. Amivel csak újabb okot szolgáltat anyjának arra, hogy kudarcait az orra alá dörgölje egész hátralévő életében. 

A gyermekkori események különös jelentőségre tesznek szert, rendre felbukkannak a naplókban, mint a jelen indulatainak legfőbb táplálói – főként amikor színre lép a nő, a kommentelő Adelaide, aki akkor is és most is különleges szerepet tölt be a főhős életében – vagy nem. Ugyanis kékszeműfiú naplóiban és fikcióiban csupán egyvalami biztos: hogy semmi sem biztos. A fikciókat író kékszeműfiú folyamatosan azt állítja, hogy a gyilkosságok, melyeket leír, csupán a  fantázia szüleményei. A webnaplóját író BB azt állítja, minden igaz, és jóízűen élcelődik azokon, akik abban a hitben olvassák nyálcsorgatva a „műveit”, hogy mindez csak fikció, valójában azonban már-már bűnrészesek, hisz sejtik, sőt, a lelkük mélyén vágyják, hogy ne az legyen. És lehet, hogy a valódi BB (ha van ilyen) csak nevet mindkettőn. De az is lehet, hogy a szelíd kommentelők közül kerül ki a gyilkos, akit kékszeműfiú a háttérből irányít, vagy aki mániásként leutánozza az ártatlan kékszeműfiú beteg fikcióit.

A valóság és a fikció folyamatos keveredésben van, tán nincs is olyan pontja a könyvnek, amiről biztosan tudhatnánk, hogy igaz. Mert ha az elbeszélőnk vállaltan mániás hazudozó, aki ki tudja, milyen indulatokat vezet le fikcióiban, honnan tudhatnánk, hogy amikor azt állítja, a gyilkosságai megtörténtek, igazat mond? Lehet, hogy minden fiktív és nem fiktív szereplő él és virul – ám az is lehet, hogy mind halottak. Ki tudja, léteznek-e egyáltalán a kommentelők, vagy csupán a „rendszergazda” kékszeműfiú írogat a „többiek” nevében? Egy idő után nyilvánvaló, hogy senki sem (egészen) az, akinek hittük, és a sok személyiségzavaros, hazudozó szereplő közt elvész még a legszemfülesebb olvasó is – és megannyi kérdés marad megválaszolatlan. De tudjátok mit? Nem bánom.

Valahol hihetetlenül felszabadító érzés volt olvasni ezt a  könyvet, mert kicsit visszaadta a rácsodálkozva olvasás élményét, ami az elmúlt években azért hellyel-közzel elveszett. Ahogy egyre többet és egyre „kritikusabb szemmel” olvasok, egyre ritkábban fordul elő, hogy egy szerző így megvezessen, hogy ne tudjak kigabalyodni a történetből, hogy úgy csukjam be  a könyvet az utolsó oldalon, hogy fogalmam sincs, mi történt, ki kicsoda, és ki a gyilkos. Csupán sejtéseim vannak, és ez jó így. Agyalhatok rajta, kereshetek magyarázatokat, de gyanítom, sosem fogom megtudni. Kifejezetten jólesett, hogy kapott egy pofont ez az „olvasói önhittség”, az „engem már nem lehet meglepni” illúziója – és leborulva csodálom most Harrist, amiért ezt így megírta.

Amellett, hogy kibogozhatatlan és néhol tényleg beteges thriller, a Kékszeműfiú vaskos társadalomkritika: diszfunkcionális családok, családon belüli erőszak, személyiségzavarok és azok kezelésének képtelensége éppúgy helyet kap benne, mint a kisvárosi dinamikák beteg mivolta. Ezek azonban kétségtelen súlyuk ellenére is eltörpülnek az internet és a virtuális élettől való függés kérdése mellett. Harris nagyon jól érzi a korszellemet, és egy valóban létező problémára hívja fel a figyelmet: szerintem mindannyian, akik élünk valamiféle virtuális életet, szembesülünk időről időre ennek buktatóival - a „mennyit áruljunk el valódi életünkről” kérdésétől a „tegyünk-e ki képet vagy sem” dilemmáján át addig, hogy mihez kezdjünk azokkal, akik úgy gondolják, néhány elpöttyintett félmondat alapján kiismertek minket, és aztán annak fényében ostoroznak vagy épp rajonganak. A blog erre kiváló megfigyelési alapot nyújt: elég, ha arra gondolunk, hányszor megtörtént már, hogy egy szövegkörnyezetből kiragadott mondat alapján ránk aggattak ilyen-olyan címkéket.

Kékszeműfiú tisztában van ezeknek a virtuális csapdáknak a mibenlétével, ugyanakkor néha ő is beleesik: megvetően nyilatkozik azokról, akik úgy gondolják, a fikciói alapján kiismerték őt, viszont ő meg van győződve arról, hogy kiismerte a kommentelőit – olyannyira, hogy attól sem riad vissza, hogy azok valódi életébe is belekellemetlenkedjen. Nagyon tetszett, amit a neten terjedő körbeadós játékokról ír: ezek a blogokon is rendre megjelenő néhány kérdéses minikérdőívek tökéletesen szimbolizálják az egész netes élet hazug mivoltát: attól, hogy elárulom, mit olvasok épp, mi a kedvenc kajám, ad absurdum, milyen színű bugyi van rajtam, még édeskeveset árultam el magamról – viszont fennáll a veszélye annak, hogy lesz, aki ez alapján azt hiszi, ismer, lesz, aki megkedvel, lesz, aki megutál. És persze felmerül a kérdés, hogy ki és miben hazudik például egy ilyen kérdőívben? Mert ne legyünk álszentek, biztos jó néhányan füllentettünk már ezt-azt, hogy jobb színben tűnjünk fel, vagy épp különlegesebbnek látsszunk. De mi van akkor, ha valaki a hazugságot veszi készpénznek, és az alapján ítél meg (vagy el) minket?

Nagyon összetett könyv ez, igazából újra kéne olvasni, és addig boncolgatni a szálait, amíg rá nem jövök a megoldásra, de egyhamar nem fogom – nem akarom ezt az élményt elrontani. Meg aztán, vannak kérdések, amikre nincs megoldás – azt például egyikünk sem szívesen engedi be még csak kósza gondolat formájában sem, hogy mi van, ha valamelyik nicknév mögött egy valódi kékszeműfiú lapul? Önvédelem? Tagadás? Hit egy szebb világban? Vagy tényleg mi is azzal áltatjuk magunkat, hogy ismerjük egymást? Vagy…


Kiadó: Ulpius
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...