2013. október 25., péntek

China Miéville: Kraken



Igencsak zavarba hozott ez a megjelenés: régóta kíváncsi vagyok Miéville könyveire, de nem kicsit tartottam tőle – köszönhetően részben a Konzulváros fogadtatásának, részben az általános véleménynek, mely szerint Miéville Neil Gaiman mellett a kortárs fantasztikum egyik félistene (ami jelen könyv fényében igen vicces megállapítás). (Zárójeles megjegyzés: részben meg azért, mert bár elolvadok a rocksztár kinézetű, aktívan politizáló, égetően okos, nem-irodalmár típusú író-fenegyerekektől, az elvetemült rajongó énem meglehetősen fúj Miéville-re a Tolkien-kritikája miatt.) Marha kényelmes lett volna, ha drága párom elolvassa ezt is, elmondja, milyen, én pedig nézegethetem egy-két évig a könyvet a polcon, aztán ha olyan kedvem van, leveszem. Ám mindenféle kacifántos okokból neki erre most nem volt ideje, én meg vagyok olyan makacs, hogy csakazértsem akartam lemondani róla, úgyhogy azt mondtam magamban, üsse kavics, mostanában úgyis azok a legjobb élmények, amik „kirántanak a komfortzónámból”, ide nekem a Krakent! Nem bántam meg...

Noha a Kraken ízig-vérig urban fantasy, annak jó néhány kiszámítható elemével, olyan eredeti és frappáns módon nyúl még a legidegesítőbb klisékhez is, hogy muszáj kalapot emelnem a szerző előtt – sajátos fantáziája és nem kissé elborult humora olyan szórakoztató elegyet eredményez, ami valóban csak Gaiman legsikerültebb műveihez fogható. Ugyanakkor – ha akarjuk – jóval több is, mint egy hagyományos urban fantasy – erről később.

A londoni Természettudományi Múzeum mérsékelten izgalmas napjait egy óriáspolip eltűnése forgatja fel – a múzeum büszkesége, a nyolcméteres Architeuthis dex egyik napról a másikra nyom nélkül eltűnik, tartályával együtt. Szögezzük le, ez egy bazi nagy tartály. Amit elég nehéz észrevétlen kicsempészni az épületből. Úgy, hogy semmi nyomot ne hagyjunk magunk után. Ja, és a kamerák felvételén se látsszon semmi. Polip volt, polip nincs, ennyi. Azt hiszem, még ha véletlenül nem egy urban fantasy lapjain lennénk, akkor is felmerülne bennünk, hogy itt bizony valamiféle mágia ütötte fel fejét. Ám mivel történetesen egy urban fantasy lapjain vagyunk, ez eléggé egyértelmű. Meg is jelenik a színen a Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja (röviden FSZBCS), soraiban egy kultuszokat profilozó pszichológiaprofesszorral és egy (tán nem is annyira) botcsinálta boszorkánnyal, hogy átvegye az ügyet a töketlenkedő rendőröktől.

A polip eltűnésének felfedezője, az állat preparátora, az urban fantasy hőshöz illően elvarázsolt (nem konkrétan…), munkájának élő, az életben kissé botladozva közlekedő, olykor furcsa hangokat halló (jééé…) Billy Harrow persze álmában sem gondolná, hogy ő egy urban fantasy hőse. Átlagosan unalmas életébe villámcsapásszerűen hatol be az FSZBCS – felfedve Billy előtt a valódi London alatt-felett-mellett létező mágikus Londont. Az eretnekpoliszt, melyben az apokalipszis eljövetelét váró szekták vívnak vallásos bandaháborúkat, kétdimenziós „maffiafőnökök” ugrasztják egymásnak groteszknél groteszkebb teremtményeiket, és évszázadok óta rettegett bárgyilkosok kínoznak halálra bárkit, aki az útjukba kerül. Ebben a Londonban a semlegességet fogadott tengernek saját nagykövetsége van, mellyel palackposta útján lehet kommunikálni; az utcalámpák morze-jelekkel adnak át üzeneteket; a múzeumokat az emlékezet angyalai védik; és londomanták jósolnak jövőt az aszfalt alatt lapuló, sárból-vérből álló belsőségekből. Ebben a Londonban egy eltűnt polip igazából nem is keltene akkora feltűnést – ám ha azt vesszük, hogy e polipot egy egész egyház tekinti istenének, s ezzel párhuzamosan mindenki, aki él és mozog (bár ezen kitételek itt értelmüket vesztik, szóval mindenki…) az apokalipszis eljövetelét várja, adja magát a kérdés: vajon ki és miért lopott el egy istenséget és vajon mi köze ennek az apokalipszishez? És melyik apokalipszishez (van köze), ha már itt tartunk? És hogy kerül a képbe Billy Harrow?

Nos, ha választ nem is kapunk felmerülő kérdéseinkre, az biztos, hogy nyomozásunk közben veszettül jól szórakozunk. Mert nyomozunk mi is, nem csak a szereplők – utalások (Virginia Woolf! Egy urban fantasy-ben!), innen-onnan összecsipkedett fordulatok, jellegzetességek, ötletek, szereplők, hitek és tévhitek után. Ahogy a kötet elejére biggyesztett ajánlások egyikében is olvasható, Miéville igazi szarkaként hordja össze a jobbnál jobb ötleteket – hogy mégsem vesszük zokon az „összelopkodást” az kizárólag annak köszönhető, hogy saját fantáziájának forrongó üstjében úgy keveri meg őket, ahogy előtte tán senki (legalábbis az általam olvasottak közül). Kiforgat és ironizál – miközben véresen komolyan átgondolt sajátvilágot pakol elénk. Elfogult vagyok, de számomra mindig ez a lényeg: ha az egész több, mint a „kölcsönvett” részek összessége, ha a sajátvilág működik, és pláne ilyen jól működik, akkor nem érdekel, hogy egyes összetevőit olvastam már valahol… Hovatovább, nem érdekelnek a prekoncepcióim és a félelmeim sem – rég el vagyok varázsolva én is.

Több helyütt olvastam, hogy a Kraken milyen mély filozófiai és teológiai kérdéseket feszeget – őszintén szólva ezekből én olvasáskor semmit nem vettem észre. Utólag végiggondolva valóban ott vannak, de nekem most a Kraken egyszerűen egy bitang jó fantasy volt – kikapcsolt, szórakoztatott, megtornáztatta az agyam sajátságos kis játékaival (no meg Juhász Viktor szósziporkáival), de nem gondolkodtam én közben olyasmin, hogy a hitünk hív-e életre istenségeket vagy fordítva, vagy, hogy eljön-e az apokalipszis. Utólag persze igen, és arra jutottam, hogy számomra a leginkább megkapó ebben a keresztbe-kasul gyűrt „hitlabirintusban” a tinta, az írás kettős szerepe. Sajnos azonban ezt nem részletezhetem anélkül, hogy le ne leplezzek kulcselemeket – tessék elolvasni! (Annyit viszont elárulhatok, hogy nagyon töröm a fejem, igazam van-e, és Miéville valóban ekkora jelentőséget tulajdonít-e az írásnak, a papírra vetett szónak, az akár mágiával megörökített gondolatnak – ami egyfelől erőt ad, hitet épít, teremt, másfelől rombol és képes elképzelhetetlen gonoszságot is hordozni.) 

Azt olvasni a szerzőről, hogy nem akar kétszer ugyanabban a zsánerben alkotni – eddig magyarul megjelent művei is ezt igazolják. Egyik szemem sír, a másik nevet – mert aki ennyire jó urban fantasy-t ír, attól olvasnék még jó párat, ugyanakkor hogyne lennék kíváncsi arra, mit hozott össze más műfajokban. Az biztos, hogy a Krakent szétveti az a fajta alkotói energia, ami általában a nagyon friss, nagyon fiatal szerzők első regényeit szokta – párosulva azzal a félelmetes mesterségbeli tudással és koncentráltsággal, ami a „nagy öregek” sajátja. Jó kis elegy – tulajdonképpen kár is lenne egy műfajra elpazarolni. 

(Kis színes a végére: Amadea azt írta, Krakent olvasni, az olyan vagány dolog, amin én először jót mosolyogtam – aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg. A Trónok harca óta nem nézett meg annyi fiatal fiú a villamoson olvasva [nem engem, a könyvem], mint most. Szóval Miéville menő.)


Kiadó: Agave
Fordító: Juhász Viktor

5 megjegyzés :

Amadea írta...

Állati jó post!:)) Örülök, hogy ennyire tetszett. Mi jön ezután, a Konzulváros? Én azt szeretném.
Ó, köszi az említést... nem tudom, engem néztek-e fiúk a metrón/villamoson, de az tény, hogy Miéville menő. És aki Miéville-t olvas, az is menő.:))
Látom, téged is elkapott a könyv a félistenséggel. Azóta mindenütt apokalipszis, istenek meg csápok vannak körülöttem.

Lobo írta...

Hipszterek vagytok.

Ilweran írta...

Ilyet se mondtak még rám :)

Ilweran írta...

Igen, Konzulvárost szeretném, főleg mert az megvan itthon, a többi könyve nincs :) remélem, hamar folytatják az életmű kiadását, különben morcos leszek...

Amadea írta...

vicomte-nak szerencsére az összes megvan a Krakenen kívül.:) Bár most vitatkozik velem, mert a Konzulvárost én vettem meg (neki ajándékba:D), a Kraken meg az enyém. Áá:D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...