2012. október 9., kedd

Lavie Tidhar: Oszama



Mocsok egy téma ez. Oszama bin-Láden. Az ember hiába halott, amit a név jelent, az nem a halott ember. Nem elsősorban a halott. Hanem ez a megoldhatatlan verkli, a szent háborúra induló és szentségtelen gyilkossá darabjaira szakadó megannyi „mártír”, az okok egymásra tektonikai mélységekig pakolt okozatai, amiért találnak jelentkezőt. S másfelől a tehetetlen düh értelmetlen, verébre ágyúval lövő militáns válasza. Ahogy - tektonikai rétegeitől akár - ocsmány ürüggyé lesz a tragédia. Szentelten is szentségtelen „háborúink” emésztőgödrei a háromezer, harmincezer, háromszázezer, hárommillió áldozattal. Mocsok egy téma ez. Olyan, mint egy aknákkal telipakolt gigantikus szeméttelep. Csak kerülő utakon kerülöd el a szemétkupacok közt settenkedő vérre éhes ideológiákat.

(Hálásak lehetünk, amiért itt, Európában a tradíciónk felől érkező legagresszívebb vallási inzultus legfeljebb két vasárnap délben becsengető jehovista képében jelentkezik. Hogy a kereszténységnek nem alakult modern radikális ébredése. Van persze fanatizmusunk, többféle is. Például kölyök ismerősöm, Kiscsávó kócos, romángyűlölettel és nacionalizmussal kevert, enyhe szülői kádári nosztalgiákkal átitatott baloldali radikalizmusa. Forradalmár életkorban van, de mivel nincs „forradalma”, pusztán csak dühös. Akárcsak megbecsült volt kollégám, aki szintén dühös; csak ő idősebb és jobban rendszerez. Tapasztalataira miskolci barátnő keserű élményei által tovább mélyített rasszizmust feszít – friss apuka, becsületes ember, csak éppen logikai centik választják el attól, hogy higgyen a „faji megoldásban”. Itt jobbára nincs vallási fanatizmus. De ideológiai van. Vajon tudják hogy mivel játszanak azok, akik itt, körülöttünk szítják a tüzet?

Egyszer egy barátom, elkötelezett erőszakmentes szolgálatmegtagadó a kérdésre, hogy mit tenne, ha a konyhában az anyját erőszakolná egy román, azt válaszolta: „bánnám, hogy ütnöm kell”. Mert ilyenkor az ember üt – ez nem kérdés. De bánhatja hogy a döntések keserves útján idáig juttatták – idáig jutott: a helyzetig, amikor már nincs választása. Szokták mondani, okos emberek, hogy az iszlám alapjában nem erőszakos, hogy a terrorizmus tünet, hogy az tesz ilyet, akinek nincs más érv a kezében. Okos dolgokat mondanak. Megértik ezt az egészet – de ez nem ér semmit. „Rajtuk” nem segít, ha te megérted. Legfeljebb rajtad segít.)

Csak kerülő utakon nem fullad az egész keserű magyarázkodásba. És Lavie Tidhar tudja, merre kerüljön. Optikailag lényegesen elcsalt világa hősét, a magánnyomozó Joe-t felbérli a Nő, a titkokkal körüllengett, tünékeny ismeretlen, hogy felkutassa Mike Longshott-ot, a mindenki elől rejtőzködő írót, aki a titokzatos Medusa Press kiadón keresztül jelenteti meg műveit, s akinek ponyvaregényeiben Oszama bin-Láden az igazságosztó. Képzelj el egy alternatívát, ahol az „I szívecske Oszama” feliratot gond nélkül a pólóra szitázza a kereskedő. S ahol a rajongók találkozóján a következő „józan” mondat hangzik el: „Ha olvasol ezekről a borzalmas dolgokról, és tudod, hogy soha nem történtek meg, amikor végül leteszed őket, mélyet lélegzel és folytatod az életedet… Ponyvaregényvilág. És ezeknek a borzalmas dolgoknak ott is kell maradniuk.”

Kicsit nyomoztam én is; nem volt nehéz, utazni se kellett - nézőpont kérdése, baj-e, hogy nem kellett utaznom. A Medusa Press a mi világunkban eredetileg angol, jelenleg New York-i bejegyzésű kiadó, néhány kortárs és méltatlanul homályban hagyott klasszikus horror-szerző köteteit adják ki, alacsony példányszámban és exkluzív kivitelben, például az 1920-as Mandrake-t, a „legendás” Oliver Sherry tollából. A Longshott többszörösen beszélő név, amíg alapjában „hosszú, szikes tóvölgyet” jelent, addig a long shot – egy kedves angolul jól értő barátom szerint – alapjában „ráhibázást” jelent, míg tagadva azt, hogy „véletlenül sem”. Mert persze Joe nyomozása nem várt rejtélyekbe fordul, s miközben egyre nagyobb veszélyeket vállalva követi a szálakat – a világa minden porcikája alakul át a szeme előtt. A dolgok kontúrjaikat vesztik. A tükörben is.*

Mellébeszélek, de oka van. Hogyan ajánljak egy könyvet amely látszat szerint csavart fantasztikum a globális terrorizmusról? Amelynek ajánlása Elisabethnek szól, aki ott volt? Hogyan meséljem el, okoskodás nélkül, mennyire nem ér semmit ha megérted - mennyire nem segítesz vele, ha megérted? Hogy nem világít úgy a megértés, nem az világít, hanem a költészetbe oltott, cigarettafüstbe és nyomozásba oltott gyászbeszéd Elisabethnek és a számos áldozatnak New Yorktól és Londontól Sarm el Sejkig és Nigériáig, és a megtorló légicsapások, az elfoglalt és azóta feladott országok számos áldozatának, akik mind ott voltak? Hogyan lehet leírni az érzést, ami elfogott az epizód olvastán, aminek az írása közben hitem szerint az írója sírt?

Olvassátok. Hagyjátok magatokat becsapni. Vigyen a történet, a nyomozás a maga tekervényes útján. Hozhassa el a könyv az ajándékait. Hogy soha ne legyen nagyobb a meggyőződésetek, mint az emberségetek. Hogy soha ne legyetek annyira elkeseredettek, amennyire a merénylők. És adjatok hálát, hogy nem voltatok ott, az önként vállalt poklok közelében. Hogy a szeretteitek nem voltak ott. És imádkozzatok, hogy eztán se legyenek ott.

És értsétek meg a választását azoknak, akik nem akarnak ezzel az egész velünk élő borzalommal szembenézni.


*Spoiler: Ez a „nyomozás” tényleg játék az alternatív történelemmel, Dickkel és az Ember a fellegvárban meséjével; eljátszik vele: a művel és a párhuzamokkal. Mint ahogy a noirral, a Casablancával, Hammett hőseivel is – de úgy, ahogyan az Animatrix Detektívtörténet-e játszott, Watanabe Sinicsiro ihletett módon vezetett ötpercese: a klasszikus nyomozás-gesztusok, az egész kalapos, füstölgő ballonkabátvilág jellegét-hangulatát feszesre és kortársira húzva. De ez csak a ruha. Kevésbé alternatív jelen és nyomozás, inkább futás magunk elől, ha film, akkor Walking Life, vagy Jákob lajtorjája, de amikor ezeket a mondatokat olvasom: „A kapun túl, az állomás mögött állott víztócsák tarkították a földet, közöttük pedig csendéletként szétszórt, elhajított, törött és nem kívánt tárgyak hevertek. Bicikligumikat látott… ruhacsipeszt, törött elemlámpát, hiányzó szemű játékmajmot…egy tejesüveget, egy cigarettásdobozt, egy felszínen lebegő jegytömb maradványát, talán vonatét, vagy moziét…” akkor Tarkovszkij képei úsznak elém. Ezekben a mondatokban a Stalker lételbizonytalanító Zónájának, a kívánságok szobájának képe lüktet.

Okoskodhatnék még. Idecibálhatnám Auster nyomozásait. De mindez pikulát nem ér. Hogy kontextusba helyezem. Ez a könyv mindannyiunkat elsirat. Ezt nem lehet elmesélni. Olvassátok el. Jobb emberek lesztek tőle. Talán. Remélem. Remélem.


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Kleinheincz Csilla

1 megjegyzés :

pável írta...

http://sphotos-f.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc7/3688_297068497061909_1353309669_n.jpg :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...