2012. szeptember 17., hétfő

Margaret Atwood: Guvat és Gazella



A kanadai Margaret Atwood napjaink egyik legjelentősebb és legtermékenyebb írónője, a hatvanas évek óta számtalan regénye, novellája, verseskötete és esszéje jelent meg – szerencsésebb helyeken. Magyarul eddig mindössze négy regénye volt olvasható, melyek mind különböző kiadóknál jelentek meg. Idén könyvbarátok százai kaphatták fel a fejüket a hírre, hogy az Európa Kiadó belefog az Atwood-életmű megjelentetésébe – a magam részéről csak üdvözölni tudom a döntést, és forrón remélem, hogy a kiadó kitart, és a sorozatindító Guvat és Gazella után minél többet olvashatunk a Booker-díjas írónő remekeiből.

Ez a furcsa című, és túlzás nélkül meghökkentő (ám a tartalom fényében cseppet sem idegen) borítójú regény disztópia a javából – ám nem a manapság divatos fajtája, hanem Orwell és Huxley műveinek méltó társa. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a guvatkák csapata vette át. A guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp kicsit tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak. Nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük.

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – ezt sem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra meg kell próbálnia túlélni, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja valami ösztön a túlélésre – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, a zseniális genetikus Guvatra és szerelmére, Gazellára.

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még biztonságos távolban van a saját világunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. A természet mint olyan, már alig-alig létezik: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt pedig egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. A művészet elértéktelenedett, csak afféle antik hóbort, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Egy olyan önkényuralmi rendszert látunk, melyet deklaráltan a vállalatok irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

Az elkötelezett környezetvédő Atwood legtöbb könyvét áthatja a társadalomkritika, nincs ez másként a Guvat és Gazella esetében sem. Húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk. Ijesztő, főleg, mert nem lehet nem elképzelni, vajon mindebből mennyi valóság már ma is. Az ma már tán senkinek nem tűnik utópisztikus mesének, hogy ételeink nagy része génkezelt, napfényt sosem látott, gyárak mélyén termelt alapanyagokból készül – ám mi van még? Laikusként, még csak nem is túlságosan lelkes hírfogyasztóként is van sejtelmem arról, hogy a biotechnológia fejlődése nem valószínű, hogy megállt Dolly báránynál – ki tudhatja, mi zajlik akár ma is titkos laboratóriumok mélyén? Atwood ijesztő képet fest, az emberi tudás- és hatalomvágy legrémisztőbb szegmensét nagyítja fel, és épít köré disztópiát – mondhatjuk, hogy elvetemült fantáziája van, de a szánkban az a kis fémes íz azt mondja, lehet, hogy több ebben a fantáziában a lehetséges, mint azt szeretnénk hinni.

A mélységesen felkavaró gondolatiság mellett a regény irodalmi értéke sem elvetendő – nem véletlen, hogy Atwood sci-fi szerzőként és szépíróként is magas elismerést kapott (nem hiszem, hogy sokan mondhatják el magukról, hogy megkapták a Booker- és az Arthur C. Clarke-díjat is). Stílusa próbára teszi az olvasót, olykor felmerül a kérdés, vajon nem hallgat-e el túl sokat a szerző. Apró momentumokból, emlékekből, utalásokból épül fel a „történet”, ha egyáltalán annak nevezhető; de igazán nem tudjuk meg, mi történt, mi vezetett idáig, hogy alakult ki ez a megborult társadalmi rend – mintha Atwood adottnak venné, hogy tudjuk. Már A szolgálólány meséje kapcsán is felmerült bennem, hogy olyan, mintha egy jövőbeli dokumentarista regényt olvasnék – ahogy itt is: nem nehéz elképzelni, hogy Hóember dokumentumregényét olvassuk, melyet saját magának, s ha vannak még, a saját világa lakóinak írt, mely feltételezés máris érthetővé teszi, miért  a sok elhallgatás: ha benne élsz a  világban, szükségtelen elmagyarázni, hogyan alakult ki. Persze lehet, hogy ez teljesen tévút, és olyasmit magyarázok bele, aminek semmi köze a regényhez, de ez a szikár, már-már érzelemmentes, dokumentarista hang bennem újra meg újra ezt az érzetet kelti.

Nem egyszerű olvasmány, és ha átadjuk magunkat neki (márpedig hogy máshogy érdemes olvasni?) könnyen megviseli az érzékeny gyomrunkat; ennek ellenére csak ajánlani tudom – disztópiaként és szépirodalomként egyaránt ott van a legjobbak között. Atwood nem véletlenül napjaink egyik legnépszerűbb írónője – ezek után tényleg csak remélni tudom, hogy hamarosan olvashatjuk a többi regényét is!


Kiadó: Európa
Fordította: Varga Zsuzsanna

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...