2013. február 16., szombat

Jonathan Franzen: Javítások



Jonathan Franzen első magyarul megjelent műve, a Szabadság a tavalyi év egyik legfontosabb és legjobb regénye volt – a kritika által a „21. század nagy amerikai regényének” kikiáltott mű után pedig karácsonykor kézbe vehettük az írónak anno világsikert hozó, 2001-es Javításokat is. Ami, noha még csak január van, bátran ki merem jelenteni, számos toplistán ott lesz az idei év legjobb olvasmányai között. Picit zavarba ejtő a két könyv hazai megjelenése – egyrészt a gyors egymásutániság miatt (hisz a Szabadságot tíz év várakozás előzte meg), másrészt a fordított sorrend miatt. Tán szerencsésebb lett volna, ha ezt olvassuk először – másképp néztünk volna akkor a Szabadságra, ez szinte biztos; és tán jobb lett volna, ha nem ily hirtelen követi egymást a két megjelenés – sok szempontból túl tömör a két szöveg így együtt. Mindennek ellenére az nyugodtan kijelenthető, hogy mindkét könyv zseniális, torokszorító és szívszaggató olvasmány – hogy melyik a jobb, vagy hogy egyáltalán érdemes-e  feltenni ezt a  kérdést, arra még visszatérünk.

A Javítások az „amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális” Lambert család krónikája. A közép-nyugati kisváros, St. Jude oszlopos polgárai, Enid és Alfred Lambert három felnőtt gyerekük kirepültével ketten tengetik napjaikat a hatalmas, korhadó, szétesni készülő családi házban. Alfred magányosan küzd a Parkinson-kórral, egyre elhatalmasodó depressziójával és feleslegesség-érzetével, míg felesége erejét bőven meghaladó módon próbálja elhitetni magával és környezetével, hogy minden rendben, és kézben tartja az életüket. A család életét, mely család már alig is létezik – a három gyerek, Gary, Chip és Denise egyaránt a keleti parton élnek, minden szempontból fényévnyi távolságra szüleik ideáitól.

Gary negyvenes bankár, sikeres, gazdag, gyönyörű feleséggel, hivalkodó házzal és három fiúgyermekkel – nagystílű életet él, és még nagystílűbbre vágyik, a távolodást szülei lefojtott közép-nyugati életmódjától csak és kizárólag a pénzen keresztül látja megvalósíthatónak, miközben újra meg újra szembesül azzal, hogy jobban hasonlít apjára, mint szeretné, és jobban szereti anyját, mint bármikor elismerné. Gary a képmutató, múltat maga mögött hagyni kívánó, hirtelen meggazdagodott sikerember, aki titkon attól fél, hogy maga is depresszióssá válik, hogy felesége és gyerekei összejátszanak a háta mögött, hogy az ismerősei kinevetik. Aki addig játszmázik, míg rá nem jön, mások már rég lehagyták.

Mondhatni tökéletes ellentéte Chip, a kritikus értelmiségi, aki az anyja álmaira fittyet hányva az orvosi vagy jogi egyetem helyett a bölcsészkart választotta, hogy aztán felfelé ívelő egyetemi karrierjének egy hallgatójával folytatott viszony vessen véget. Chip a tengődő New York-i író, aki bőrszerkóban jár, a gatyájáig el van adósodva, forgatókönyvet ír egy leszbikus összeesküvésről, mely a főszereplőjét megfosztotta egyetemi katedrájától, majdhogynem üres lakásban él, és a szüleit egy, az alsónadrágjában kicsempészett lopott lazaccal kívánja megvendégelni – miközben meg van róla győződve, hogy kétségtelen erkölcsi fölényben van mindenkivel szemben, aki sikeresebb nála.

És ott van Denise, a sztárszakács. A legfiatalabb gyermek, a várva várt lány, aki a két fiú által okozott traumákat hivatott ellensúlyozni. Denise gyönyörű, sikeres, épp egy menő étterem megnyitásánál segédkezett, ám érzelmi életét tekintve egy roncs. Korai házasság, korai válás, számos nős férfival való viszony és egy nős szerető feleségének karjaiban meglelt „önazonosság” útján jut el addig, hogy szembenézzen vele, ki is ő valójában, és mennyire messze van attól a fiatal, okos, hamvas közép-nyugati csitritől, aki valaha volt.

Enid Lambert persze mit sem tud arról, kik a gyermekei valójában – sem Gary depressziója és házassági válsága, sem Chip munkanélkülisége és botrányai, sem Denise szerelmi kalandjai nem jutnak el hozzá. Az ő szemében gyermekei a tökéletesség megtestesítői, élete egyetlen értelmét adó kis fénypontjai – az egyetlen elégtétel, amit házassága soha be nem ismert kudarcáért kapott. Hogy mindez hazugság, azt sejti bár, de elnyomja – inkább beleveti magát olyan irreális (ám valójában teljesen hétköznapi) tervekbe, mint a család összehozása egy utolsó közös karácsonyra St. Jude-ba.

A regény a felszínen valójában ennyiről szól: egy idős anya szeretne egy utolsó közös karácsonyt gyermekeivel és unokáival, mielőtt férjét elragadja a betegség. Ám ezalatt a néhány hónap alatt, amíg erre a karácsonyra készülünk, visszaemlékezésekből, múltbeli történésekből, apró hétköznapi szituációkból kibomlik előttünk egy családtörténet. Egy család története, melyet a hazugságok, elfojtások, egymás ellen elkövetett kisebb-nagyobb gonoszságok uralnak – ám ahol időről időre felveti fejét a szeretet és az önfeláldozás is. Franzen kíméletlen és kritikus: nincs egyetlen szereplő sem, aki maradéktalanul szerethető lenne, mindenki követ el hibákat, mindenki a maga módján elszúrja az életét, és a végére nem marad más, csak a remény, hogy talán egyszer az életben még sikerül valamit jól csinálni – vagy nem. Nagyon erős a regényben az újrakezdésbe vetett hit, ám az eltelt évtizedek tanulsága sosem engedi, hogy maradéktalanul higgyünk benne – ennyi hazugságot magunk mögött hagyni, ennyi hibát kijavítani kevés egy élet.

Mesteri az, ahogy az író a különböző nézőpontváltásokkal játszik: a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát, az egyes családtagok által elkövetett apróbb-nagyobb bűnöket mindig más szemszögből látjuk, így újra meg újra átértékeljük a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Akit az egyik fejezetben még áldozatként szánunk, a következőben elviselhetetlen, saját ideái foglyaként vergődő, a körülötte élők életét is tönkretevő kis zsarnok. Akit sokáig gyűlölünk, mert kiállhatatlan, uralkodó típusú, indulatait kezelni képtelen, gyerekei életét megkeserítő vénember, azt egy múltbeli gesztus révén elkezdjük becsülni és szánni. Kivétel nélkül mindenki összetett és emberi, olyan szereplők, akik éppúgy megérdemlik a gyűlöletünket, mint a szánalmunkat – de olyan, akit szerethetnénk, egy sem akad. Franzen kegyetlen tükröt tart elénk: ilyenek vagyunk mi, emberek. Ilyenek a kis hazugságaink, a gonoszkodásaink, a családunkhoz való viszonyunk. Szánalmas és fájó képet ad az ezredforduló társadalmáról – és ne legyenek illúzióink, nem csak az amerikai középosztályról.

Ha választanom kell, hogy Javítások vagy Szabadság, egyértelműen azt mondom: Javítások. A Szabadság ehhez képest túl sokat markol, és bár sokat is fog, nem fogja annyira biztos kézzel – valahol elvész a túl nagyra nyitott társadalomkritika és a globális problémák közepette maga az ember. Ez a regény ellenben maradéktalan – tökéletes családregény, mely úgy szól közben mindenről (mert azért Franzen nem hazudtolja meg önmagát, már itt is politizál, és gátlástalanul elénk tárja véleményét a kapitalizmus rothadásáról, a túlzott liberalizmusról, a zászlólengetésről és az antiszemitizmusról éppúgy, mint az irodalomról), hogy mindent a szereplőin szűr át. Nagyítóval sem találunk benne öncélú esszéisztikus részleteket, melyeknek sok köze nincs a szereplőkhöz – még a legelvetemültebb marhaságnak tűnő epizód is (Litvánia „piacra dobása”) a maga módján fontos az egyik főszereplő jellemfejlődése szempontjából. A Javítások mellett szól, hogy stílusa élvezetesebb, kevésbé távolságtartó, kevésbé szikár, akár azt is mondhatnám, irodalmibb. Maga a regény pedig jóval mélyebb – a Szabadságtól is nehéz volt távolságot tartani, ettől szinte lehetetlen.

Persze mindez az összehasonlítás igazából teljesen felesleges – mindkét regény kihagyhatatlan remekmű. Jonathan Franzen nem csak „az új évezred amerikai irodalmának fenegyereke”, hanem, merem állítani, a kortárs világirodalom egyik legnagyobb alakja. Remélem, a többi művét is mihamarabb olvashatjuk magyarul! 


Eddig tartott a recenzió – ám vannak könyvek, amelyeknél óhatatlanul eljön a pillanat, hogy a kritikus kettőt hátralépjen, és átadja helyét az olvasónak. Amit az utolsó bekezdésben írtam, maradéktalanul helyén van, mindkét regényt kihagyhatatlannak tartom, ám nem tudom a Javításokat tiszta szívvel ajánlani mindenkinek, anélkül, hogy elmondanám, min mentem keresztül, miközben olvastam. Személyes és fájdalmas vallomás következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, ne olvassa tovább – aki velem tart, tán más szemmel néz a könyvre is. Elriasztani senkit nem akarok, de ki kell írnom magamból…

Én ebbe a könyvbe kicsit belehaltam. Voltak pillanatok, amikor a falhoz vágtam volna, volt, amikor zokogva ültem fölötte, és olyan is, amikor csak bámultam a falat, ölemben ezzel a kezemből kiesni akaró féltéglával, és azon gondolkodtam: miért hagyom, hogy egy író ezt csinálja velem? Mert ez a Franzen egy kegyetlen állat. Nemhogy kíméletlen, nemhogy tükröt tart elénk, nemhogy nem szépít: durván, emberfeletti hidegséggel és elszántsággal nyomja bele a fejünket ebbe a bödön szarba, és közben hörgő hangon és gonosz kacajjal mondja a fülünkbe: EZ VAGY TE. Ez a te elcseszett életed, a te kapcsolataid, a te működésképtelen családod, a te kudarcaid. Igen, magamra ismertem, túl sok mindenben – nem konkrét szereplőkben vagy szituációkban, hanem élethelyzetekben, kapcsolati dinamikákban, működési módokban. És úgy ismertem magamra, hogy az baromira fáj. Ordítani tudnék a dühtől és a félelemtől, mert nem akarom így csinálni, nem akarom így végezni, de ezeket a gesztusokat teszem meg én is, ezeket a mintákat követem, és ezt teszik a körülöttem élők, a barátaim, a családom. Mert ezt tanultuk, mert a legtöbben csak ezeket a lázadási módokat ismerjük, mert ezt láttuk a felmenőinknél is.

Rosszkor olvastam, túlságosan sebezhető vagyok – de nem hiszem, hogy ezt lehet jókor. Nem hiszem, hogy van olyan időszak az ember életében, amikor teljes lelki nyugalommal tud szembenézni azokkal a kérdésekkel, amiket Franzen feltesz. Mégis: van, hogy muszáj szembenézni velük. Itt ülök, és bőgök, miközben ezt írom, mert nem tudom helyrerakni magamban ezt a könyvet. Próbálok kapaszkodni a reménybe, hogy a kiírás gesztusa majd segít, miközben tudom, hogy nem: elég ránéznem erre az amúgy remek borítóra, és kiráz a hideg. Zuhanok én is.

Nem tudom, kell-e ez nekem, hogy kell-e, hogy egy könyv így megtépázzon – de persze hogy kell, mert az irodalom nekem elsősorban ez. Aki így tud hatni a szavaival, az zseni – sajnos hajlok arra, hogy hidegfejű és precízen hatásvadász zseni, de akkor is zseni. Ide nekem a többi könyvét is – csak remélni tudom, hogy egyszer majd úgy olvasom, hogy nem akarok beledögleni...


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

9 megjegyzés :

szeee írta...

jujj, de izgalmasan hangzik. csak a dőlt betűs részt olvastam el, mert meglepetést akarok a könyvtől, annyira nem is érdekel, hogy miről szól...:D
A hidegfejű, precízen hatásvadász zsenik a legveszélyesebbek. Nekem ez kell!

Millabell írta...

Nagyon jó kritika, vártam már nagyon. Január elején majdnem elcsábultam a könyvesboltban, de gondoltam csak megvárok egy-két kritikát, de most meggyőztél. És igazán meghatott az írás őszintesége, köszönöm :)

Ilweran írta...

Szerintem is :D azt hiszem, tetszene neked!

Ilweran írta...

Köszönöm! Nem nagyon volt választásom, ezt tényleg muszáj volt kiírni magamból, visszatekintve nagy megkönnyebbülés volt :)

Susannicon írta...

Én időrendben olvastam a két könyvet. Nagyon szerettem a Javításokat, de
a Szabadságot nem tudtam letenni. Nekem egyik folyik a másikból és nagyon szerencsétlen döntésnek találtam, hogy a magyar fordítások megjelenései időrendileg felcserélődtek.
Míg a Javítások a 30-as 40-es korosztály mizériáit tematizálja, a Szabadság az ötvenesek kapuzárási pánikját, ezért valószínűleg korosztály kérdése is, kihez melyik életfázis áll épp közelebb.
Mindkettő igazi nagyregény, amit évtizedek után is úgy fognak olvasni, mint mi Tolsztojt, Csehovot, Proustot, Joyce-ot.
Akiknek megvettem őket ajándékba, azóta sem tudnak újabb könyvbe kezdeni, mert még mindig ezeket emészik.

http://susannicon.blogspot.de/2012/11/idoeltolodasban.html

http://susannicon.blogspot.de/2012/07/a-szabadsag-kockazatai-es-mellekhatasai_21.html

Susannicon írta...

A napokban láttam egy filmet, amelyben egy forgatócsoport elkíséri Franzent egy amerikai felolvasó körútra.
Az egyiken elmeséli közönségének (mely érdekes módon leginkább idős emberekből állt), hogy Gary már együtt tud élni a gondolattal, hogy John az öccse.:-)

Ilweran írta...

Lehet, hogy ha az eredeti sorrendben olvasom, másképp értékelném, de hát ezzel nincs mit tenni :( Valószínű, hogy épp az általad említett korosztályi különbség miatt áll hozzám közelebb a Javítások - Chip és Denise élethelyzetébe gond nélkül bele tudtam magam élni (túlságosan is), míg Walter és Patty távolabb maradtak tőlem.
A másik, hogy a Szabadságban volt egy szál - és egy karakter - ami/aki iszonyúan idegesített, és ha arról van szó, hogy egy majdnem tökéletes és egy tökéletes közül kell választani, az ilyen apróságok is sokat számítanak...

pável írta...

well,
egy hete érlelem magamban, és a kezdeti eufória után bizony mégis azt merem mondani, hogy a zöm zsenilitása ellenére kissé túlírt, nyesegetni kellet vón', mint ahogy ő teszi az olvasó lelkével, a szakácsnő oldalági bűnöző rokonai és az egész baltikumi szálak belesodrása kissé kilóg az egészből és nem is olyan színvonalú, mint a többi. Rojtos korbáccsal csapkod, na :

Ilweran írta...

"kezdeti eufória" - hát legalább ez, tőled nem sokszor látok ilyet ;)
Én cseppet sem éreztem túlírtnak, olvastam volna kétszer ennyit is, Robin bűnöző rokonai pont annyira árnyalják a képet, hogy megszabaduljon a kamara-jellegtől (hisz addig jószerivel csak a Lambert család szerepel), no meg kulcsszerepük van a "gazdagság" (és úgy egészében a jóléti társadalmak) kritikájában, ami nekem nagyon szimpatikus Franzennél. Az meg biztos valami perverzió, hogy minden könyvében abszolút rendszeridegen külföldi "kaland" szerepel - lehet, hogy valamiféle fricska a saját határaikon túl nem merészkedő amerikaiak felé? Vajon a többi könyvében is van ilyen kilógó külföldi szál?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...