2013. szeptember 23., hétfő

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában



Jennifer Egan Pulitzer-díjas regényét azóta szerettem volna elolvasni, hogy Entropic először írt róla, majd’ két évvel ezelőtt – kevesen tudják nálam elérni, hogy egy cikk után azonnal és csillapíthatatlanul sóvárogni kezdjek egy könyv után, ő igen. Ám meg voltam győződve arról, hogy ezt ugyan soha nem fogják kiadni magyarul, így csendben irigyeltem azon szerencséseket (szorgalmasakat) akik angolul olvashatták, és búsongtam saját lustaságomon, amiért nem tanultam meg jobban a nyelvet (utólag végiggondolva, kár volt – Egan minden posztmodern zsenialitása ellenére nem ír annyira kacifántosan, lehet, hogy értettem volna). Nem csoda hát, hogy a nyár legnagyobb – és legkellemesebb – könyves meglepetése volt számomra, hogy a Libri kiadó megjelentette kis hazánkban.

Az elvárásaim nagyjából az egekben voltak, köszönhetően egyfelől a lelkes kritikáknak, másfelől a díjakkal megtámogatott marketingnek; ugyanakkor volt bennem némi félsz is, hiszen mégiscsak egy „metszően okos” posztmodern gyöngyszemet vehettem kézbe, amitől még akkor is illik (utólag) hasra esni, ha menet közben falatonként karcolta végig a torkunkat. Szerencsére Az elszúrt idő nyomában nagyon hamar rácáfol minden kételyre és félelemre, ahogy egy laza fuvallattal elfújja az előzetes várakozásokat is, és elfeledteti, mi van a hátsó borítóra írva. Mert egyszerűen jó, nagyon jó.

Valóban posztmodern gyöngyszem: a műfaj összes követelményét felvonultatja, szerkezete, narratívája, formai megoldásai, szereplői személyisége, a történetek kapcsolódása mind-mind iskolapélda lehetne – ezzel együtt okoz igazi meglepetést, hogy mennyire könnyed. Olvasmányos, szórakoztató, magával ragadó novellafolyam (néhány kritikusa tán épp ezt vetheti a szemére – hogy túl könnyed ahhoz, hogy igazán komoly lehessen). Ami persze vaskos hülyeség – Egan az élő példa arra, hogy lehet úgy is korszakalkotó jelentőségű szépirodalmat írni, hogy az olvasó ne pusztuljon bele az olvasásba, ad absurdum, még jól is szórakozzon közben.

A lazán kapcsolódó novellákból összeálló regény mintegy ötven éven keresztül kíséri figyelemmel főszereplői sorsát – pontosabban szólva mintegy ötven éven keresztül ragad ki többé-kevésbé meghatározó részleteket főszereplői életéből, az 1970-es évek punk-rock őrületétől a steril, technicizált 2020-as évekig. Szereplői egytől egyig a zene körül forognak, vagy olyan emberek körül, akik meg a zene körül – zenei hasonlatok, szimbólumok és eszmefuttatások tarkítják a novellákat, sőt, a tulajdonképpeni regény szerkezete is egy régivágású kazettáéra hajaz: A és B oldal, 13 számmal (novellával). A zene, mint formai- és szervezőelem iszonyú erős, és szívemnek különösen kedves lett, mert Egan egyik novelláján keresztül sikerült helyre tennem magamban, miért rajongok mostanában eszeveszett módon olyan zenékért, amik egyébként zeneileg nem az én világom (a válasz megtalálható „Az arany-kúra” című novellában – egyszer talán majd megírom ezt is [vagy nem]).

Olvasás közben többször felmerült bennem, hogy ezek a novellák olvashatók akár más sorrendben is, és kötetbeli elrendezésük igazából esetleges – ám épp a zenei hasonlat világít rá arra, hogy nagyon is van jelentősége a sorrendnek (hisz ha máshonnan nem is, a Pop, csajok, satöbbi-ből tudhatjuk, hogy egy kazettán a számok sorrendje életfontosságú). Tegyük hozzá: egyelőre nem tudom, mi ez a jelentőség, ahhoz újra kéne olvasnom a könyvet – amit egészen biztosan meg fogok tenni, sőt, össze-vissza (is) fogom olvasni őket, a kedvenc novelláimat meg külön is még jó néhányszor – ritka az, hogy engem ennyire elfogjon egy könyv, hogy amint becsukom, legszívesebben olvasnám elölről (általában az utolsó oldalakon már a következő olvasmányomon jár az eszem). Arról viszont már végleg lecsúsztam, hogy saját bőrömön tapasztalhassam, vajon az egyes novellák működnek-e kötetből kiragadva (úgy, hogy nem ismerjük a többit), így kénytelen vagyok ismét csak Entropicra hagyatkozni, aki volt olyan szerencsés, hogy először egy önálló novellát olvasott – és azt állítja, működik a „körítés” nélkül. Én meg hiszek neki.

Csacsogok itt össze-vissza, ami tán nem jellemző rám, ellenben jól jelzi, hogy mekkora hatással volt rám Egan: imádom a könyvét, és tudom, hogy nem fogom tudni méltón leírni, miért (higgyétek el, nekem fáj ez legjobban). Egyrészt ott van a forma, ami zseniális, és úgy is magával ragad, hogy alapvetően nem rajongok (annyira) a formai játszadozásokért – sőt, olykor azt gondolom, ezek csupán arra szolgálnak, hogy a szerző leplezze a mondanivaló hiányát (nini, egy ostoba sztereotípia). Itt azonban még ezeket a játszadozásokat is szerettem – az elbeszélő személyének változása adott egyfajta tablójelleget a regénynek – persze nem orosz klasszikusokat idéző nagyívű, részletes tablóra kell gondolni, inkább olyan ez, mint egy kissé elszálltan felskiccelt nagyvárosi tabló, itt-ott beköszönő nagyvárosi arcokkal. Az időbeli ugrálás pedig (oda-vissza-oda-vissza a mintegy ötven éves távlatban) túl azon, hogy jó néhány novellát többletjelentéssel ruház fel, nagyszerű terepet nyújt a szerzőnek némi ironizálásra (amit mi, valljuk be, baromira élvezünk): konkrétan ki-kiszól, és elpöttyinti, mi lesz a szereplői sorsa egy-két évtized múlva, mintegy fellebbentve a fátylat a homályban hagyott sorsokról.

Mely sorsok legtöbbször csúnya véget érnek. És itt érkezünk el Egan igazi zsenijéhez – hősei egytől egyig a saját „elszúrt idejüket” kergetik, hol saját novellájukban, hol átjárva egymáshoz. Elbaszott sorsok, eljátszott lehetőségek, ablakon kidobott évek-évtizedek követik egymást a lapokon. Nagyítóval kell keresni egyetlen pozitív végkicsengésű történetet is – és ugyan találhatunk (mert miért ne…) erősen nézőpont kérdése, hogy valóban pozitívnak értékeljük-e azt, ami tán „objektíve” pozitív. Többnyire egyébként nincsenek olyan haj’ de nagy tragédiák – hétköznapi elbaszások ezek, amiket elkövethetsz te is, meg elkövethetek én is – nyilván a környezet és a szex-drog-rock’n’roll feeling azért elemeli a mi kis magyar valóságunktól, de a lényeg (túlságosan) könnyen adaptálható ránk is.

Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék „félbehajtogatott vágyaikat”.

Azt írtam az elején, könnyen olvasható és szórakoztató könyv – és tényleg az, annak ellenére, hogy csak úgy árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint mondjuk Jonathan Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől – mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. Hát mi ez, ha nem zsenialitás?


Kiadó: Libri
Fordító: Simon Márton


9 megjegyzés :

  1. Nekem nem tűnt össze-vissza csacsogásnak az írásod, ellenben minden sorából átüt a lelkesedés és rajongás a könyv iránt, aminek az lett a vége, hogy a végére csak egy szót bírtam kinyögni: AKAROM! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ez jött le, én mindenkinek melegen ajánlom :)

      Törlés
  2. Én meg a borítója után sóvárgok :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D mármint a kütyüért ami rajta van?

      Törlés
    2. Minden hátsó szándék nélkül csak a borító tetszett meg :D

      Törlés
  3. Jó kis borító, megnéznéd, ki tervezte?

    VálaszTörlés
  4. Meg, hogy mi az eredeti címe, mert a neten nem találom így.... Black Box netán?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad :)
      A borítót otthon megnézem.

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...