2014. március 14., péntek

Jonathan Franzen: Erős rengés



Nem kicsit vagyok elfogult Jonathan Franzennel. Első általam olvasott műve, a „21. század nagy amerikai regényének” kikiáltott Szabadság letaglózott – olyannyira, hogy azt gondoltam, ezt aztán jó darabig nem múlja felül semmi. Aztán jött az előző mű, a világhírt hozó és Nemzeti Könyvdíjat nyerő Javítások, ami után csak kapkodtam a levegőt, úgy földbe döngölt, és azóta sem tudok úgy rágondolni, hogy ne fojtogasson a sírás. Franzen kikészített, a jó értelemben, és megmutatta, mire való igazából az irodalom. Felrázott, megríkatott, elborzasztott, ráébresztett a saját fájóan emberi tökéletlenségem lehető legijesztőbb következményeinek lehetőségére. Olyan szerző ő, akinek a könyvei után egy dolgot minden olvasó biztosan tudhat: hogy hogyan nem szeretné elszúrni az életét. Ami persze még nem garancia semmire…

Amikor az ember ennyire rajong, nem kétséges, hogy számolja a napokat a következő regény megjelenéséig – ahogy az sem, hogy épp az ilyen esetekben tologatjuk magunk előtt hezitálva a kezünkbe kaparintott könyvet, és mire rávesszük magunkat, hogy elolvassuk, hajlamosak vagyunk belegabalyodni saját elvárásainkba. Valami ilyesmi történt velem és az Erős rengéssel is, amit legalább annyira vártam decemberben, mint a Jézuskát, mégis: elbizonytalanodtam, amint ott volt karnyújtásnyira. Bizonyos szempontból igazam is volt – az eddigi három, magyarul megjelent Franzen-regény közül ez a legkevésbé maradandó, és messze, nagyon messze van a Javítások elemi erejétől. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bitang jó könyv, amiért a legtöbb kortárs író odaadná a fél életművét, csak hát az a nagy helyzet, hogy itt egy tökéletes (Javítások), egy majdnem tökéletes (Szabadság) és egy „csupán” nagyon jó regény áll sorban a polcon. Ami azért nem mindegy.

Az eredetileg 1992-ben megjelent Erős rengés egy Boston környéki kisebb földrengés-sorozat körülményeit és hatásait köti össze egy jellegzetesen „franzenes” diszfunkcionális, elidegenedett amerikai család életével, sérelmeivel, csattanásaival, konkrét és átvitt értelemben vett széthullásával. Főhősünk, a huszonéves „elveszett nagyvárosi bölcsész”, Louis egy eladósodott rádiócsatornánál végez kvázi-értéktelen munkát, miközben meg van győződve arról, hogy a szó szoros értelmében neki van a legrosszabb dolga a világon. Louis az önsajnálat mocsarában élvezettel tapicskoló fiatal értelmiségi mintapéldánya – mindenkinél okosabbnak hiszi magát (környezete nagy részénél egyébként az is), mégsem boldogul az élet mindennapi kihívásaival; mindenhez „jobban ért”, megvan a véleménye mindenről és többnyire utál mindent és mindenkit. A gazdagokat, a szegényeket, a nőket, a férfiakat, a konzervatívokat, a liberálisokat, a külföldieket és az amerikaiakat, az egyházakat, a kapitalista nagyvállalatokat, a politikusokat és a médiát. Ismerős? Nem véletlenül…

Eddig egyik könyve olvastán sem éreztem ennyire nyilvánvalóan, hogy Franzen beleírja magát a kulcsfiguráiba mint itt – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Louis a szerző alteregója, nem. Sokkal inkább azt, hogy az Erős rengés írásakor még hiányzott belőle az a magabiztos távolság, ami a szereplőitől elválasztotta a Javítások és a Szabadság esetében. Ott is felmerülhetett (teljes joggal), hogy Franzen ott van Gary és Chip Lambertben, Richard Katz-ban és haloványabban, de Walter és Joey Berglundban is, ám soha nem éreztem azt, hogy határozottan a szerző beszél hozzám egy szereplő szavaival. Ahogy azt sem, hogy ennyire direkt kritikát olvasok – egy nagyjából az egész világ ellen irányuló, dühös, olykor gyerekes, borzasztó cinikus és nagyon intelligens, de akkor is direkt kritikát. Ahelyett, hogy finom ecsetvonásokkal felrajzolna egy óhatatlanul tragédiához vezető utat, annak minden apró momentumával és minden elszalasztott lehetőségével, itt egyszerűen az orrunk alá dörgöli a tragédiát. Tán épp ezért könnyebb távolságot tartani tőle – nincs meg az a Javításokat az első oldaltól az utolsóig végigkísérő gyomortáji szorító érzés, hogy ez velem is történhetne.

Ami azért nem jelenti azt, hogy kényelmes, pihe-puha, kipárnázott olvasmányélmény lenne – történeti és ideológiai szinten nagyon is erős kérdéseket feltevő, kifejezetten kényelmetlen könyv az Erős rengés. Melynek elején Louis anyja, Melanie megörököl egy halom pénzt mostohaanyjától, minek köszönhetően az amúgy is repedésekkel tarkított családi viszonyokban igencsak mély törésvonalak alakulnak ki – azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, az emberiség hajnala óta a legtöbb családi viszály oka a javak egyenlőtlen eloszlása, ennek iskolapéldáját olvashatjuk itt. Néhány millió kilátásba helyezett dollár hatására olyan fájdalom-, félelem-, elfojtás-, sértettség és igazságtalanság-koktél keveredik a szemünk előtt, és minden szereplő oly nyilvánvalóan elvérzik a pszichológiai hadviselés során, hogy a végén legszívesebben elszednénk ettől a családtól az egész vagyont és szétszórnánk egy felhőkarcoló tetejéről, őket meg elzavarnánk a bányába követ fejteni. Hiába, Franzen a szereplőivel sem kíméletesebb, mint bármi – vagy bárki – mással. Például az egyszeri olvasóval, nézővel, hírfogyasztóval, aki ha meg is sértődik, hogy ő aztán nem ilyen, mégis túlságosan könnyen magára ismerhet… 

„Miután az utolsó híradósok is összecsomagoltak és elutaztak Bostonból, még hetekig szinte kitapintható volt, hogy a város mennyire csalódott a földben, melyen állt. Természetesen senki sem arra vágyott, hogy őt személy szerint agyonnyomják a lezuhant gerendák, vagy hogy a szeme láttára égjen le a háza, de azon a tavaszon a Természet néhány napig eljátszadozott a várossal, és felajzotta az emberek várakozásait, akik titokban szinte már reménykedtek benne, hogy lesznek majd plasztiklepedőkkel letakart hullák a tévéhíradókban, és vidámparki élményekben lesz részük, amikor majd dülöngélve tántorognak a nappalijukban, és Bostonban is olyan lesz, mint Kaliforniában, és jó nagy számokra számítottak. Száz halott már valami lett volna. Ezer meg aztán egyenesen történelmi esemény.” 

Mert miközben a Holland család az örökség felett marakodik és évtizedes sérelmekben vájkál módszeresen, Bostont és környékét több kisebb földrengés rázza meg, melyek elképzelhető, hogy egy csúnya, gonosz ipari vállalat nem teljesen törvényes veszélyeshulladék-kezelése miatt alakultak ki. Hogy ebben a vállalatban örökölt egy halom részvényt Louis anyja, nem használ kimondottan a kapitalista nagyvállalatokat és a környezetszennyezést mélységesen megvető fiú és a milliókkal azért elég jól összebarátkozó anya kapcsolatának. Hogy Louis a földrengések közepette egy fejét később oknyomozásra adó harvardi szeizmológus, Reneé mellett találja magát, pláne nem. A családi huzavonák és a földrengések körüli nyomozás közepette kialakuló szerelemnek sajátos pikantériát ad a városban székelő abortuszellenes szekta tevékenysége, mely ellen Reneé egy félreértelmezett nyilatkozat nyomán kialakult médiahiszti után személyes harcot kénytelen vívni (húsz évvel a megjelenés után olvasva ez a szál kissé kilóghat a mű egészéből, de jó ha tudjuk, a kilencvenes évek Amerikájában az abortusz engedélyezése valóban az egyik legfontosabb politikai és közéleti kérdés volt).

A másik két nagyregény szűkreszabott családi széthullás-históriáihoz képest az Erős rengés kimondottan komplex, pókhálószerűen összefüggő történetszálakból álló darab. Mintha Franzen beledobált volna mindent, ami a regény írása során eszébe jutott, és utólag összegubancolta volna a szálakat – néhol ki is lóg kissé a lóláb. Mondanám, hogy túl sok, de nem az – bár kevésbé arányos és olykor az lehet az olvasó érzése, hogy Franzen is beleesett az „egy regényben mindent el akarok mondani” csapdájába, amíg ennyire szellemes és cinikus kritikát fogalmaz meg a világgal szemben, én elnézem neki.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...