2014. június 7., szombat

Robert Galbraith: Kakukkszó



Amikor még csak nagyon vártam ezt a könyvet, azt írtam: „leginkább azt szeretném, hogy ez a krimi legyen annyira jó, hogy a végén teljesen mindegy legyen: a szerzőt J. K. Rowlingnak vagy Robert Galbraith-nek hívják-e…” – most, az utolsó oldalak után nyugodtan állíthatom, olyan jó lett. A „nagy leleplezés” idején szerintem sokan gondolhattuk úgy, kár, hogy kiderült, ki a szerző, hisz ezzel megfosztattunk az élménytől, hogy úgy olvashassuk, mintha egy elsőkönyves ígéret regénye lenne, s nem a világ egyik (ha nem a) leghíresebb írójáé. Hogy kiben mekkora prekoncepciókat generál az író személye, nem tudhatom – hogy egészen őszinte legyek, azt sem tudom pontosan megítélni, bennem mekkorát generál. Érdekes pszichológiai kísérlet lenne egy párhuzamos világban elolvastatni velem ezt a könyvet úgy, hogy nem tudom, kicsoda Robert Galbraith – abban biztos vagyok, hogy ugyanennyire tetszene, ám azt nem tudom, sejteném-e, ki lapul a név mögött, egyáltalán, eszembe jutna-e odahelyezni mondjuk az Átmeneti üresedés mellé. Így, hogy tudjuk, a két szerző azonos, adja magát az összehasonlítás – és bizony van is hasonlóság. De vajon ha nem tudnánk?

Persze ezen gondolatkísérleteknek semmi értelme, hisz párhuzamos világok (amennyire tudjuk) nincsenek, én meg akár vissza is kanyarodhatnék a recenzálandó regényhez, elvégre simán megáll ő a saját lábán. Mert bizony jó, nagyon jó.

Egy pletykalapok által kedvelt, zűrös életű szupermodell halála rövid időre felforgatja a londoni társaság életét és bőven szolgáltat alapanyagot a bulvármédia számára – hogy aztán pár hónap után ugyanúgy elfelejtse mindenki, mint az összes többi percnyi-hírnévnek örvendő celebet. Lula Landry látszólag egyszerű eset: egy gyönyörű színesbőrű lány, aki a gondosan kipárnázott felső-középosztálybeli (örökbefogadó) családi életből a szépségipar karmaiba került, s hiába a milliós divatszerződések, a címlapok, a rajongók hada, nem tudott megbirkózni a hírnév árnyoldalaival. A minden lépését követő lesifotósokkal, a drogos szintén-celeb baráttal történő szakításokat-összeborulásokat gondosan dokumentáló rajongói oldalak nyomásával, a mentorszerepben tetszelgő divattervező kisajátításra törekvésével. A díszletvilággal, amelyben élt – s amit kétségbeesetten próbált ellensúlyozni saját gyökerei felkutatásával, egy elképzelt szerető vérszerinti családdal. Ám amikor megtalálta anyját, aki annak idején örökbe adta, csupán egy újabb őt kihasználó, sztoriját kiárusító piócára lelt. Csoda, hogy nem bírta tovább, és kivetette magát az erkélyéről?

A legtöbb ember (s a rendőrség) szerint nem. Az ügyet lezárják, a lányt öngyilkosnak nyilvánítják, s csupán maroknyi rajongó és néhány elkeseredett közeli barát gondolja másként. Mint a lány bátyja, aki fel is fogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy derítse ki, mi történt azon a hideg téli hajnalon. Strike pedig, valamirevaló eladósodott magánkopóhoz méltón, ráharap az elébe vetett csontra és olyasmit tár fel, amire legvadabb álmunkban sem számítottunk volna.

Cormoran Strike, a háborús veterán, aki nem csupán a fél lábát hagyta Afganisztánban, a szerző egyik legnagyobb ütőkártyája – ha hinni lehet a híreszteléseknek, sorozat épül rá, amit egyáltalán nem bánok. Történetünk kezdetekor kvázi-otthontalanként, volt barátnő által véresre karmolt arccal, egy sikertelen vállalkozás és visszafizethetetlen kölcsönök rabjaként, nyakig lekvárban találkozunk vele – hogy aztán néhány kritikus oldal után átavanzsáljon azzá, ami: egy még a legnagyobb lekvárban is vérprofi, a küldetést mindenek fölé helyező volt katonai rendőrré. Nem tudunk meg sokat róla, azt is szépen lassan csepegtetve – semmi szájbarágás itt, kérem, a szereplők a viselkedésük és a reakcióik által jellemződnek, nem kapunk szépen gondosan elmesélt élettörténeteket – mégis, nagyon hamar kialakul egy olyan ember képe, akire rá mernénk bízni az életünket (vagy aki elől, ha vaj van a fülünk mögött, hanyatt-homlok menekülnénk). Vélhetően ezt ismeri fel Robin, az alkalmi titkárnő is, aki épp a megbízás napján áll munkába Strike-nál – s aki titkon gyerekkora óta arra vágyott, hogy nyomozhasson. S össze is állt a tökéletes huszonegyedik századi nyomozópáros – finoman körberajzolt, gondosan a férfi-nő kapcsolat határmezsgyéjének innenső oldalán tartott párosuk pont annyi pikantériát ad a nyomozásnak, amennyi kell, anélkül, hogy rátelepedne a történetre.

Kár is lenne érte, mert a krimi-vonal szinte tökéletes – fordulatos, rejtélyes, okos, teli félrevezetésekkel, gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal és félreértelmezhető bizonyítékokkal. Jellemző a szerzőre, hogy úgy megvezetett, ahogy kell: nagyon korán megsejtettem, ki lesz a „hunyó”, aztán úgy csűrte-csavarta a sztorit, hogy a végére biztos voltam benne, megcsaltak az érzékeim, és mégsem ő lesz. Naná, hogy ő lett. (Utoljára a Tíz kicsi néger esetén vertek így át, amikor konkrétan tudtam, hogy ki a gyilkos (mert elmondták), mégis elhitette velem Christie, hogy rosszul emlékszem, és nem ő lesz.) Mindazonáltal – itt kérek elnézést minden krimirajongótól – nekem nem a krimi adja e regény legfontosabb rétegét, hanem az a társadalomkritika, ami megvolt már a Harry Potter szériában is, és ami köré az Átmeneti üresedés fel lett húzva. Mely kritikának éppúgy része egy afganisztáni veterán zökkenőkkel tarkított visszailleszkedése a civil társadalomba vagy a kirakatházasságokban vergődő, felszínes, immáron öregedő egykori férjvadász szépségek csendes tragédiája, mint a bulvármédia által generált sztárkultusz és a szépségipar embertelensége.

Lula Landry, a csodált és körülrajongott modell egy kreálmány volt – a divattervezők, fotósok, stylistok, magazinszerkesztők kreálmánya, akit úgy árusítottak ki, ahogy akarták, annak, akinek akarták. Az éjszaka az ablaka alatt tanyázó paparazzik éppúgy a Lula-brand konyhájára hajtották a pénzt, mint a lepukkant prosti anyával interjút készítő szennylapok. Minél többet beszélnek róla, minél több lesifotóját hozzák le, annál nagyobb siker lesz az általa reklámozott kollekció. Tiszta sor, nemde? Hogy közben a rengeteg máz, smink, paróka, ráaggatott cucc és photoshop alatt ott egy ember? Nos, a szerző határozott álláspontja szerint (S vajon tudunk-e vitatkozni vele?) ebben a világban ez nem sokakat érdekel… „A látszat minden. Guy Somé divattervező gyorsan közölte is a sajtóval, hogy Landry az ő egyik ruhájában ugrott le, és a modell a lány halála után nem egész egy nappal el is fogyott. Van-e annál jobb reklám, hogy még Lula Landry is Soméban akart a teremtő elé állni?”


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely
 

4 megjegyzés :

Bea írta...

Azt én így biztosan nem mondanám, hogy jobb, mint a HP, majd feléig abban sem voltam biztos, hogy végig bírom olvasni. Onnantól aztán nagyon jó lett, de nem hiszem, hogy elolvasnám még egyszer. Már elvileg a 2. rész is megvan magyarul, és Rowling a 3. (4.?) részt írja, legalábbis erre utalt twitteren.

Ilweran írta...

Sajna csak februárban jön magyarul a Selyemhernyó :( úgy hallottam, ebből is legalább hét részes sorozatot tervez Rowling, én kíváncsi vagyok :)
Félreértés ne essék, imádom a HP-t, de ahogy öregszem, egyre több hibát is találok benne a rajongás mellett. Ott a fantáziavilág mindent visz, ez viszont nekem érettebb írásnak tűnik. Persze meglátjuk, egyszeri csoda lesz-e nálam, vagy kitart a lelkesedés a folytatásokra is.

Gse Napelem írta...

Tényleg ilyen egy krimi? Végig a nyomozóval vagyok, de a végén derül ki, hogy elhallgat előlem is gondolatokat és részleteket. Ezzel az erővel bárki lehetne a gyilkos. Soha nem veszek krimit! Köszi J.K.!

shizoo írta...

Ezzel az erővel vegyél a kezedbe másikat, ahol nem klasszikus krimi-módra (Agatha Christie-től Simenonig) játszanak a megvezetéseddel. Ott van Chandler pl. Meg a követői. Olyan (is) a krimi.

A kommentárod felépítését tekintve egyébként tipikus troll-szerkezetbe rendeződik. A provokatív lényeg lefordítva így hangzik: nem ízlik a vaníliafagyi... soha többé nem veszek fagyit! Köszi Jégbüfé.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...