2013. november 11., hétfő

J. R. R. Tolkien: A Hobbit



Volt egyszer egy földbe vájt luk, abban élt egy babó. Számomra így köszönt ez a sokak által ismert, bájosan mesei kezdőmondat, Tolkien A hobbitjának első mondata – és bár azóta sok víz lefolyt mesei és valóságos folyókon, valahol a fülemben azóta is így szól otthonosan. A nosztalgiákon túl is sokszor nyúlok inkább a Szobotka Tibor fordította, ütött kopott, könyvtári kötésű kis könyvhöz, mint szebb kivitelű társaihoz a gyűjteményből - a „nagy testvérhez” igazított legújabbon át a „csaknem-kritikai” kiadásig (amit csak lehetett, begyűjtetett velünk a rajongás). Egyszerűen ez ugrik a kezembe – talán mert ahol akarom, ott nyílik, és mert ebből csap meg leginkább a történetben lakás otthonossága.

Erről, egyik képzeletbeli otthonomról mesélnék most, bő lére eresztve, a teljesség igénye nélkül. Bár szinte külön misét érne meg Tolkien bármelyik szövegével kapcsolatban a „teljesség igénye”… és a fogadtatás-története bármelyik munkájának. De ha csak A hobbitról keringő legendák, vélt és valós tények irdatlan tömegére gondolok, arra, hány könyvet olvastam, előadást hallhattam csak az utóbbi időben róla, elfog a viszketés, hobbitméretűnek érzem magam egy tünde-könyvtár irdatlan terében, s ez az érzés, naná, hogy belém fojtja a szót. Úgy látszik, nincs meg bennem Zsákos Bilbó bátorsága…

Merthogy Tolkien professzor egész életét ez a „teljesség-igény” hatotta át. Mitológiát teremtett, amely olyan mélyen járta át a gondolatait, hogy alig néhány történet erejéig engedte ki magából a kiötlőjét. Jobbára néhány munka erejéig, mint a Beowulf – és a játékok erejéig, amelyekkel karácsony tájt a gyerekeit örvendeztette, a kis mesék erejéig, amiket saját maga illusztrált tollal és vízfestékkel, a Karácsony-apótól kapott levelek erejéig… amelyek aztán úgy lettek egyre összetettebbek, ahogy a gyerekek nőttek. Így szabadult az író a maga világából Michael fia elvesztett kincse, a játékkutya után, a Kóborló és a varázsló vigasztaló meséjébe; így szabadult a gyerekei kedvéért a sárkányos mesék kiábrándító szellemtelenségéből a Sonkádi Egyed gazda kalandjaiba. Néhány novellába, a maga és az Inklingek köre kedvéért, amely egy kovácsmestert kísér Tündefölde borzalmas gyönyörűségeibe; s egy kisregénybe, a művészet tökéletesség utáni vágyáról. Ezek a gyöngéd, apró kalandok látszatra ritkán akartak bármit a közvetlen környezet szórakoztatásán túl, nem úgy, mint az egész életen át formált mítosz.


Amely egyszer csak magába rántotta a mesét is. A hobbit ugyanis hamisítatlan gyermekmese. Rokon a hangja Karácsony-apó történeteinek laza-könnyed, fogalmakkal óvatosan bánó, adott esetben (gyerek)olvasóhoz ki-kiszóló, játékos hangjával. Mintha nem is akarna ennél többet. Csak amit az addigi, világos szófűzésű, tollal és vízfestékkel illusztrált ajándékok a gyerekeknek – szórakoztatni. Holott minden látszat ellenére azok se csak azt akartak. Valahol mindegyik reflektál, a világ aktuális állapotára, a gyerekek „világának” változásaira, az apa szemén át – de egyéb irodalmakra, kedves olvasmányokra is, és magára a mesére, annak szerkezetére… Valahol mindegyik egyszerre bizonyíték és vádirat is – a hiteles mesélésért. A hobbit így mitológiázik – így játszik el ismert és sokszor mesélt mintákkal: a napfénybe „figyelemelterelt” trollok történetétől a törpök „jussáig” és a sárkányig. A nagy különbség: Tolkien a maga által szentségig komolyan vett, kedves mániáit is beengedte ebbe a mesébe. Azt a hallatlan koncentrációval, lopott időben csiszolgatott „teljességet” meséli játékosan, amit addig a pillanatig mindenhol máshol mélységes pátosszal volt hajlandó csak.

A hobbit igazi sikerének ugyanis szerintem ez a titka. A könnyen olvashatóság, amivel a szöveg az olvasót ajándékozza, csak látszólag jár együtt könnyed írói hajlandósággal. Valójában már e történet mögött is ott lüktetnek azok a súlyos titkok, amik A Gyűrűk Ura igazi varázslatát jelentik, azok a mélységek sejlenek – csak haloványabb a beléjük ejtett fáklyafény. Mintha az írójuk megnyitva a maga szentélyének ajtaját szinte az akarata ellenére engedte volna be világának titkaiba az olvasói tekintetet. Nehezen törődve bele: mesélni kell; mivel a mitológiára önmagában senki sem kíváncsi. 


Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit. Mélységes kényelemben, zavartalanságban. Ahogy valaha, kalandra és adrenalinra drogok szintjéig kattant korunk előtt a boldogságot elképzelték. Az eseménytelen életben, amit nem – vagy alig – lehet mesélni, hiszen nincs története. Aztán egy varázsló, meg tizenhárom törp kirántja ebből a mesétlenségből, és elviszi egy kalandra. A Kalandra. Hiszen egy életnek pont elég egy kaland. Ahol a hobbit megismeri a szélesebb világot és szűkebb, őszintébb önmagát. A koboldkapuba szorult, lepattanó pitykegombokon túl más is lepattan róla; szinte minden, amit másokról, de legfőképp magáról gondolt. Magasságokkal és mélységekkel ismerkedik. Megtanul harcolni az igazáért? Nem feltétlenül így – hiszen nem így változik. Nem újat tanul, csak átértékeli – mondjuk úgy: helyére rakja – a régit.

Milyen érdekes, nem? Zsákos Bilbó a mesében is tipikusan mítoszi szereplő, nem a folyvást gyarapodó, (fenntarthatóan) fejlődő, modern hősökkel, hanem a mitológiák, vagy a görög dráma hőseivel rokon figura. Nem Harry Potterrel mérhető, hanem Antigonéval – hiszen ugyanúgy a dilemma határozza meg: a sorsa által személyében predesztinált hőst a rá mért. Az antik hősökkel rokon, akik egy értékrend nevében mérték az aktuálist. Nonszensz, amit beszélek? Gondoljatok Tharin Őskövének átadására. A hobbit a helyzetet a maga józan, pontosan körbeírt értékrendje szerint oldaná – amely mintegy a sorsa dilemmájának tükre is, hiszen végül csak tolvajjá lesz e cselekedete által és minden eredeti szándéka ellenére. És ezen nem változtat az sem, hogy épp elkerülné vele a tragédiát – a magatartása alapvetően a mítosz „emberéé”.

Hogy a végén oda érkezzen, ahonnan indult – csak mintegy tudatosan becsülve meg immár az eseménytelenség évszakok rajzolta, ritmikus békéjét. A kaland eredménye a lelki béke. Hogy nincs jobb annál, mint amikor a kaland elkerül; amikor a munkálkodásod életnyi ritmusának nem az ad értelmet, hanem maga a következő perc, azzal, hogy eltelik. A hobbit leginkább arra tanítana, hogyan legyél hétköznapi, de hogyan ne szűkülj és szürkülj bele. Hogyan őrizd meg az a széles látókört, azt a távlatot, mélységet és magasságot, amitől értelmet kap a megélhető közép. Az már egy másik történet, hogy e béke alatt miféle éhségek borzalma fonódik a gyűrűsujjra…


Amit szerencsére szintén elmesélt az író, és nagy szerencse, hogy így tette, a gyermekmese bőszítő (meggyőződésem, hogy dacból vállalt) kompromisszuma után. A hobbit jelentősége a maga szépségein túl, hogy felkészítette a befogadói közeget A Gyűrűk Urára. Hiszen pont felnőtt a generáció, akinek meghatározó mesekönyvi élménye lehetett A hobbit, amire a „nagy testvér” megjelent. Elég kíváncsi ember várta úgymond a folytatást ahhoz, hogy Unwinék belevágjanak a kiadásba, minden elrettentő ómen ellenére. Hiszen józan fejjel se azelőtt, se akkor, se ma nem akadna olyan befektető, aki egy ilyen vége-hossza nincs, egyensúlytalan, zavaros és szerelemtelen történetre pénzt adna – mondjuk ki: a biztos bukásra. (Szívem dédelgetett kedvencéről beszélek imigyen, de hideg (kiadói) fejjel bizony így néz ki e könyv…) A hobbit nélkül, annak átfogó közönség- és kritikai sikere nélkül a kritikai közeg fogadtatása is könnyen fordulhatott volna teljes elutasításba.

S végül e kis könyvecskének köszönhető, hogy megvalósulhatott a valódi írói szándék: olvasható maga a mítosz is. Ha töredékekben is, ha zavaros és ellentmondásos formában is, de egy jól felkészített, olvasói éhséggel áldott közegbe érkezhetett A Szilmarilok, és a többi. Az életmű, amely Tolkien professzor valódi szenvedélye és teljesítménye: a világ, amely a maga mítoszi alapjairól bennünket mesél. Nem biztos, hogy olyannak, amilyenek vagyunk, de olyannak, amilyenek talán lehetnénk.



3 megjegyzés :

Kergezerge Skar írta...

Nekem újabban mindenről Csipike, a törpe jut eszembe. Most ezekről a képekről, a múltkor a Katedrálisról. Brrr.

shizoo írta...

nem olyan nagy baj az... Csipike menyasszonyával szólva: "azt hiszem, most van alkalomadta."

Kergezerge Skar írta...

:))) a menyasszonyára már nem is emlékeztem :D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...