2015. május 19., kedd

Robert Holdstock: Lavondyss

A saját történetében senki sem mellékszereplő. A saját történetében mindenki mellékszereplő – ha a történetét más meséli; a saját, koncnak vetett életével. A saját története pusztán és meztelenül senkinek sem kizárólag a sajátja. Egymásnak megélt életeket mesél az erdő felől a savanyú, erjedt szagokkal terhes szél. A réten át, amelynek titkos neve van, valódi neve, ahogy mindennek körülötted. A nevek tudása a mesék tudása, a meséké, amelyeket nem szabad megváltoztatni – hiszen történnek. Azért őrizte meg őket az emlékezet, mert vannak. S ami van, íme, változik mégis; akármennyire szeretnéd, hogy ne változzon (akármennyire ezt szeretné benned a gyerek, aki mindig ugyanúgy szeretné hallani a mesét); egyszer úgyis másképp meséled a mesét, mint ahogyan megtanultad; mint ahogyan mesélték, ahogy megsúgták a szelek, az ágak, az ágból szélbeszórt madarak összecsomósodó árnyai. Nem tudhatod, megváltoztattad-e ezzel – avagy végre úgy meséled, ahogyan a mese van. Akár a magad életével; úgy, ahogy élsz: sose tudva s nem mindig sejtve a végét – hogy mi rejlik a megcselekedett tilalom másik oldalán, az ismeretlenben. Mert ha a mesében tiltanak valamit, azt előbb vagy utóbb megcselekszi valaki. Éreztem úgy már, hogy ez a mítosz, a mese: csak azért is megcselekedni a számunkra tiltott dolgokat.

Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság… immár nem térképek, tudós sejtések és nyirkos avarba vesző, a mocsár-part bizonytalanságába fúló ösvények nyomán; sokkal inkább a mesével kerekedve, a holt jelekbe csomagolt beszéd, a legenda átélése árán rápillantva egyfajta összképre a végén – az ijesztő tudással: ez valaki más meséje volt. A bele rejtett tudás másféle emlékezet szintjén egyetemes, mint ahogy a megtanulható, választáson alapuló igaz-hamis tudomásaink szeretik. A legenda egyfelől egyetemes, másfelől csak egy variáció: a miénk is ilyen volna (szeretne lenni), mégis, akár minden apró porcikájában, összes színében, helyszínében, a mese-fája anyagában más és más. A Ryhope vadonjában Ercsi, Fercsi, Kata Klára, valahány név a naptárba’ más mesét kapna - egymáséhoz képest is, és ahhoz képest is, amit vár. Rokon szerkezetűt, de más kifutásút. Az erdő bennünk van, a mi mitológiai genezisünk szintjén azonos és különböző – azonos, mert mese; s különböző, mert mindegyik a más meséje. Mindenkiben benne lakik az erdő. Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása, undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére – a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem.

A rejtély jó- vagy rosszindulata iránt való óvatos oldalazásra, ami belengte az előző könyvet, itt semmi szükség. A Lavondyss nevét megtaláló kislány nem az a hidegfejű erőszakos behatoló, mint George Huxley volt, nem az a hideg szívű erőszakos behatoló, aki az idősebb fia, Christian, s nem is a szinte vakon mások nyomán tévelygő erőszakos behatoló: Stephen. A legkisebb fiú barátja és útitársa, Harry Keaton kishúga, Tallis ugyanis látó. Azaz: eszelős, a mi szemünkben akár képzelgő, akár másféle többletekkel sújtott értelmi fogyatékos, pszichiátriai eset is lehetne. De ahonnan látjuk, amennyire belülről, onnan rendszer és értelmi háló látszik – csak másféle fonatból, a mítosz párkáinak fonalából szőtt háló, amit a világra terít. Ezt érzi meg Williams, az öreg zeneszerző: ez a világot alkotó ráébredés-sorozat, Tallis útja valóban vezethet valahova. A rejtély itt hallatlan finom, egymásba időkön és tereken át, több síkon fonódó, indázó kelta minta – amely összképpel ajándékoz a végén.

Varázslatos ez a könyv! Nem mesélhetem az utazást, mert minden szavammal elvennék az ajándékaiból. Ami az első kötetben sejtés volt és bizonytalanság, az itt rendszer lesz és (növényi, térben és időben indázó) épület – s mégse fonnyad ettől a leleplező, szinte mítoszt lényegétől fosztó gesztustól, a homály oszlatásától mégsem satnyul a valóságosság tágas horizont-érzete. Amit mindig a nem tudható árnyékvilága rajzol a megismerhető napos rétjei köré. Mert hiába ismered meg általa, hogyan működhet a mítosz, a szabadságfokát is felismerheted. Hogy minden jóslat, sors, téveszme ellenére a választásnak itt is jelentősége van. Akárcsak a neveknek, amelyekkel a választásaid elnevezed. Ha az ösvények készen várnak is – te döntöd el, hogy melyik irányba tévedsz el rajtuk.

Gonosz is ez a könyv. Hiszen ha mito-genetikus lények döntéseit nyögöd, ha a képzeleted kiengedett mélyét – akkor fel kell ismerd: legbelül (az Ősi Tiltott Helyen, Avalonban, Tündeföldön – hívjuk bárhogy) a bűntudat lakik. A lélek ismeretének ébresztője maga a lelkiismeret-furdalás. Egyszer már hosszan fejtegettem, hogy születik a mítoszi gonosz, és a neki vetett áldozat. Azt a gondolatmenetet most ezzel egészíteném: a képzeleted nem steril; másoknak is képzelsz, s mások is képzelnek neked… Nem véletlen, hogy a szóba ömlő legalapvetőbb felháborodásunk így hangzik: Hogy képzeled?

Ebben a könyvben a gyermek felnő. S felnő a látásmódja is vele – a szemünk láttára öregszik. És megismerjük az egyik mese végét. Amely egy sokat tudó kislányt kézen fogó apa megkönnyebbüléséből árad. Egy másik mese végét: amely a maszkból kiabáló szellem forró ígéretéről mesél, hogy az örökös tél honába is eljön egyszer a nyár. A harmadik meséét, a fivérről, akinek végre szárnyra kaphat a lelke. Mégis: valójában mindenki meséje tovább tart, mint a rege szavai róluk. Akárcsak az elménk erdejének talaja, ahonnan ered, a lombok is az ismeretlenbe indáznak – így is. Ez Lavondyss hitele. Ezért megyek vissza Tallis és fivére történetébe. És azért, mert akárhogy mesélik, nem elég egyszer hallani a mesét. Ezt minden kisgyermek tudja.


Ezek után kifejtenék ezt azt… nyomatékosan kérlek, csak akkor olvasd tovább, ha már ismered a történetet!




A nevek hallatlanul fontosak. Csak egy példa: a Madárlélek földje. A Madárlélek földjéről pont a madár hiányzik. Ki vannak tiltva onnan a madarak. Nevek nemcsak tulajdonságból, de a hiányukból is születhetnek. Így a Madárlélek földjébe temetett törzs nem megy sehová, újrateremtődhet. Másfelől viszont nem tud lélek-repülni – nem válhat madárrá, nem szállhat el ismeretlenbe; a Madárlélek földje a csapdába ejtett, földbe temetett léleké. Persze… hogy földből szülessék újjá. Pontosabban: a fájából. Hiszen ez a három látható mitológiai alapszint: akit a gyökere köt, aki fut-rohan – s aki repül. A lélek tudása az utolsó – a lélek repül. Álmodik. Ezért kell repülnie például egy álmodó fiúnak a télben, hogy utat találjon a tavaszhoz. Amikor egy álmai lovagját őrző, szerelmetes fruska nem engedi a testhez a madarakat, akaratlanul magát a lelket köti. A lelket köti meg. S nem akkor, amikor életében ehhez a találkozáshoz ér – a nagyapja által fülébe suttogott meseszó útján születésétől köti a fivére lelkét: a Madárlélek földjébe. Annak a lelkét, aki visszaindult megkeresni az előző könyv meséjében megpillantott Fények Városát – nem tudva: az másvalaki látomása. S ha elindul befelé, tudat-mélyre, onnan a saját városa vetül. S az ő „városa”, a gyermeke szülte gyermek által is megélt sors: a csatatér. Az örök csatáé a világ végén, ahol a mítoszi hadak egyesülve összecsapnak a tetteik által előhívott, őket szólító sötétséggel. Hiszen aki itt, a Madárlélek földjén megkötődik, maga is harcos, nemcsak az arcán viseli a sebet, az égés nyomát; minden lelkén száradó halál sebet ütött rajta. A harcos mítosza a csatatéré. A csatatér mítosza pedig az első gyilkosságé. Amit mindig újabb követ – csak utána már legtöbbször áldozatnak hívják.

A lélek röptét meg kell szülni. A természetmítoszok alaptoposza: a madarakat a fák szülik. Robert Holdstock mélységesen finoman építkezik a mesékből és az északi és germán-kelta mítoszkör elemeiből, a történeteket megőrző népmeséből, például a legkisebb királyfiról szóló mesékből – még annyi egybesimító csalást sem engedve meg magának, mint amennyivel Neil Gaiman építette a maga Végtelenjeit a Sandmanben, vagy halhatatlanjait az Amerikai Istenekben. Mintha tényleg hagyná, hogy magától formálódjon benne történetté a rengeteg egymásra olvasott mese. Az más kérdés, hogy a bravúr-szerkezetet, az igazi író-bukfencet: a tálalást már a maga szája íze szerint rendezi el. Még inkább építve a kihagyásra, a fékre, mint az előző könyvben, és az idővel való zabolátlan játékra – az oda- és visszautazás találkozással, kettős énnel, Tallissal és Magyaljankával, a megszült és felröppenő madarak jelentésével, ugyanakkor a másik történetben egyszerre történő rétegződésével (Tig és Morthen meséjével) konkrétan zseniális! Az öt halállal, ami kell az úton oda-vissza Lavondyssba… hiszen ki mást vethetsz végül koncul, áldozatul, ha nem önmagad? Beszéltem a hiányból születő nevekről… Lavondyss is hiányból születő név: abból a helyből hiányzik a kegyelem.

A végén minden és mindenki a helyére kerül, az utolsó megszokott mesei fordulatig. A szintek és egyszerre történések szereplői által feltárt mesei fordulatok… például: a jó tett helyébe jót várj. Megsegíted az énekkel és (főleg) a mesével Williams-et, az öreg zeneszerzőt itt a mi valóságos látszatvilágunkban; hogy komplementere, a látszólagos valóságvilágba szorult Wyn-rajathuk (Wynne-Jones, a tudós) megsegíthessen téged ott, ahová nem kísérhet el senki. Ha meg nem öli addigra a saját mítosza, amibe beleszorult – amiből te segítheted ki, aki ugyanonnét jöttél.  Annyi szintje van ezeknek az analógiáknak a világokban – az itt is, ott is domborodó, kicsi sírok… láttukra a „faszoborba zárt Tallis” végre megérti a saját, evilági anyját. Az itt is, ott is áldozatnak növekvő legkisebb fiak – avagy leányok; hiszen nem a nemük a fontos, hanem a születésük rendje. A rokonsági hálók itt és ott, ki kinek apja, nagyanyja, nagynénje, szeretője és gyermeke… hogy melyik győzelem vereség és melyik vereség győzelem… még mindig csak a felszínt kapargatom, higgyétek el.

A mítosz kíméletlen vadsága mellé ez a könyv odavarázsolja a mélységeit is. Mert tényleg nem lettünk okosabbak – csak egy sokkal pusztítóbb gondolatvilágot lakunk be épp, mint azok, akik világfáról röppenő madárnak látták a lelket. Nem lettünk okosabbak, a mi világképünk összetettségéhez bőven mérhető az egykori emberé – ha hajlandók vagyunk alánézni a használt fogalmaik jelentésének… és ne feledjük: az ő nézőpontjukból a mi felelőtlen, pazarló, önpusztító, saját Ragnarökjébe fenntartható fejlődéssel rohanó világunk az összefüggéstelen. Nem lettünk okosabbak, csak egy másik ösvényét járjuk épp a Mitágó-erdőnek.



Kiadó: Gabo
Fordította: Varró Attila

Akárcsak az előző kötet, a Lavondyss is ihletett verset... 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...