2012. június 10., vasárnap

Arnon Grunberg: Tirza


Szánalomra méltó igyekezet. Kik vagyunk mi, kik a kultúra gyermekei? Kerítés-korok neveltjei, szabályok betartói, önmagunkon uralkodók? A kölykeink fellázadnak ellenünk, ahogy mi lázadtunk apáink értékrendje ellen – hamisa láttán betarthatatlan értékrendjeink ellen lázadnak fel. A kultúra a vereség belátásának képessége? Hiszen a saját szabályainkat nem tudjuk betartani. A kölykeink fellázadnak az értékrendek ellen, amit üres álcaként, megszokásból hirdetünk, a karrierútjaink ellen, amelyek megalkuvás-történetek, a szabályaink ellen, amiket folyvást megszegünk. Megtanulhatunk hazudni. Nekik is – jó szándékból, kíméletből. S mintha ez lenne a leginkább átadható minta – megtanulnak hazudni nekünk, jó szándékból, kíméletből. Holott elsősorban magunknak hazudunk, ahogy ők is, és egyre ügyesebben. Elhallgatjuk magunk elől a történetünk.

Jellemző mondatokat idézek a könyvből, amit bemutatnék: „Hofmeester olyan férfi volt, aki éveken át kereste a megfelelő testtartást, de noha már jócskán megette a kenyere javát, még mindig nem találta meg. Tartása nem volt, csak konyharuhája.” Az ember, aki feleslegessé vált a munkájában, a kiadóban, ahol a külföldi irodalmat szerkesztette – s csak azért nem rúgják ki, mert védett korban van. Bejárnia nem szükséges, az ügyeket sem kell átadnia. Aki – mit tehet mást – fenntartja a látszatot, reggel felmarkolja az aktatáskáját, és elindul, mintha munkába. S aki abból merítene önbecsülést, hogy legalább tűrhető apa. Konyharuhával a kezében.

„Szóval kedvesség: ezt várják el az embertől, ha a neje három év után újra megjelenik az ajtóban.” Az ember, akinek hazajött a felesége, néhány nappal a lánya ballagási bulija előtt. A buli előtt, aminek jól kell sikerülnie. A feleség, akinek „…a hangja sem változott. Volt valami a hangszínében, ami régen is bosszantotta a férfit. Attól a pillanattól fogva, hogy az, ami különleges és érdekes volt benne, megszűnt különlegesnek lenni; attól a pillanattól fogva, hogy mindez már csak bosszúság forrása volt.” A házastársak párbeszédei ijesztően valóságosak, s az író soha nem különíti el tördeléssel a múltbeli, s a jelen idejű mondatokat. Minek is. A kérdés lehet mai, a válasz a múltból érkezik. Mintha ugyanaz a fullasztó párbeszéd folyna köztük évek óta. Olyanok párbeszéde, akik már rég egymás idegeire mentek.

„Ne félj, Tirza. Sose félj. Mama meg én csak játszunk.” Épp megint egymás idegeire menősdit. Amit nem kéne lásson a gyerek, aki jobban sikerült, mint a nővére, Ibi, aki szállodás lett egy színes bevándorló feleségeként. Persze lehet, hogy azért nem sikerült jól, mert látott ezt-azt. Nem mintha a húga ne látott volna. Tirza, a Napkirálynő, aki ugyan épp most lett ifjú felnőtt, de ezt akkor se kéne lássa. A kultúra vetkezését. Az önuralomvesztést. A kudarcot. Az ne lássa, akiben ott lakik a kislány, akinek idejekorán Tolsztojt olvasott az apja, meg Dosztojevszkijt – hiszen nem lehet elég korán kiábrándulni. Aki a túlzott elvárások elől evészavarba menekült, s akinek az apja ezt az elvárásairól látszatra lemondva, csendes szomorúsággal tudomásul vette. S aki az ominózus bulin mutatja be apjának választottját, Choukrit, akivel világ körüli útra, Afrikába indulna, s aki Mohamed Attára, a szeptember 11-i merénylet egyik végrehajtójára hasonlít. Sőt nem is hasonlóság ez, a fiú maga „Atta”. Még ha másként hívják is, jelenléte a lány életében ugyanúgy a szabad világ értékrendje elleni merénylet az apa szemében.

Szánalomra méltó igyekezet? Az író, Arnon Grunberg gondoskodik róla, hogy az első pillantásra arcunkba tolt áldozatság hamar álarcot vessen – s ne legyen a szemünkben se igyekezet, se szánalomra méltó. Apró cseppekben csöpögtetett emléktöredékek mérgével áztatott szöveg ez, az író fokozatosan eléri, hogy előbb az önáltatás sajnálatra méltó bajnokának, később korlátolt baromnak, sunyi, saját magától fulladozó, agresszív féregnek érezzük hősét. „Hofmeester… tovább mered a serpenyőbe. Annyira szép a szardínia bőre, szebb, mint az emberé – bár, ismeri el magában, még sose látott serpenyőben sülő emberi bőrt.” Egyre meztelenebb a hős előttünk, és pont annyira látunk e meztelenségbe, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe. Ugyan ki nem csalta a valóságot kisebb, vagy nagyobb mértékben? Ha egy tanácsot elfogadsz, olvasó: nagyon vigyázz az azonosulással. Ez a könyv teljesen alkalmas arra, hogy te is sunyi féregnek érezhesd magad. Bár legtöbbünkre ez – azt hiszem – időnként ráfér.

„Ott megy a fehér középosztály betegsége, ott megy Jörgen Hofmeester.” Mit hirdet a „fehér középosztály”? Miben hisz? Elsősorban a szeretetben kéne higgyen, ez a legfőbb, mondta Pál, az evangélista. De mi lakja valójában, mi alkotja a civilizált világ értékrendjét, amelyet terrortámadás ért szeptember 11-én? Jobbára az előítéletek. A kiadó embere, aki kirúgatása után egy azerbajdzsáni szerző kéziratát széljegyzeteli kényszeresen, valójában retteg a másmilyentől. Ez a rettegés van elől, így lesz a lánya barátjából „Mohamed Atta”, így azonosít egy embert ismeretlenül is egy másikkal, akiről annyit tudunk: látszatra beilleszkedett a mi civilizált világunkba, de mindvégig a megszentségtelenítésére tört. Szembe lehet ezzel nézni? Hofmeester egyre inkább eltemeti magában a múltat. Mindent, ami nem fér a civilizált önképbe. Aztán egyre inkább a jelent is. És végül a jövőt.

Hiszen Tirza eltűnik. S az apja utána indul, Afrikába, ahol persze nem találja. Egy darabig ő az idegen, aki a lányát keresi. De aztán képtelen lerázni magáról egy hozzá csapódó gyermekprostituáltat. „És ilyenkor óhatatlanul jelentkezik a szégyen szembesítő pillanata… de napról napra rövidebb ez a pillanat. Az erkölcs apránként törik meg. Hofmeester napról napra jobban hasonlít a férfira, akinek nézik: az utazóra, akit hajt a különleges kényeztetés utáni vágy.” Hofmeester itt még nem őrült. Hiába mondja a kislánynak: „Veled lehet beszélni, Kaisa” – még nem őrült. Mindössze szembesül vele: csak annak mer és tud beszélni, aki egyetlen szavát sem érti. És valójában csak azt szeretné elmondani neki, amit a lányának szeretett volna elmondani.

A könyv több mint felét hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza. A gondolatmenet következetes vitele a tragédiáig azt mondatná velem: Arnon Grunberg regénye kegyetlenül hatásvadászra kidekázott bravúrproduktum. A teljes kép viszont inkább ezt: ez a könyv fájdalmas-ihletett, az írója által is mélyen átélt, számtalan bátor és hazugságmentes tükörbenézés jól komponált eredménye. Szokás szerint: valahol a kettő között. Sajnos azt kell mondjam: el kell olvasniuk.


Kiadó: Gondolat
Fordította: Wekerle Szabolcs

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...