2015. április 10., péntek

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris
Fordította: Vári Erzsébet

6 megjegyzés :

Annamaria Amik írta...

Az utolsó bekezdésed talán a legszebb mondat, amit recenzióban olvastam, hmmm, húsz év alatt! Felidézi bennem egy másik orosz Andrej (Kurajev), teológus, remek film- és társadalomkritikus metaforáját, miszerint a kultúra olyan, mint egy gyöngy. A gyöngy a kagyló belsejében, amely akkor jön létre, amikor a kagyló a belsejét felszakító seb köré elkezd építeni, megpróbálja elzárni, érzésteleníteni magában a sebet, ami az emberi történet viszonylatában nem más, mint a bűnbeesés. Szerinte így a kultúra az elesett ember kísérlete, hogy saját véges létét megszépítse, a halál sebe köré építsen valami szépet.
Nem is tudtam erről a könyvről, pedig a Sztalkert nagyon szeretem.

shizoo írta...

Két érdekes gondolat szövődik itt egybe - az általad megidézett szövegben. Mellészövöm a harmadikat: ha visszatér és újra visszatér mindaz, amit hurcolsz (életben, vagy életekben) a kultúra az egyetlen kapocs közöttük, ami rendelkezésedre áll. Így mind a három legfontosabb ismert emberi tapasztalat egyben szerepel - a hívő bűntudata, a hitetlen halálfélelme, s az életrendeket élők kétségbeesése.

Nagyon köszönöm! Tudnod kell ezt is mellé: amikor ebben az utolsó bekezdésben Tarkovszkij által érintve hitet teszek (valami mellett), akkor ezt a két másik aspektust is ugyanúgy hurcolom. Ez a legfontosabb tapasztalatom - hogy minden átadható hitünk-hiedelmünk szellemi konstrukció. Innen értem, miért becsülte annyira a számomra legfontosabb rendező a víziót - a megéltek által hitelesített hitet -, amit minden filmjében megkísérelt megragadni.

Annamaria Amik írta...

Ez érdekes, ugyanakkor bizonyos szempontból vitatható gondolat is. A kultúra mint kapocs így inkább egy absztrakt konstrukció lenne, mert a valóságban ez vagy az a (konkrét) kultúra működik időt átívelő (vagy maradjunk Tarkovszkijnál: időt megörökítő) kapocsként. Amit vitatnék, ez: a hívő bűntudata nem egyike a legfontosabb emberi tapasztalatoknak, ezt eléggé felszínes általánosításnak tartom. A hívő legfontosabb (legmélyebb, legmeghatározóbb) élménye, főleg az ortodox kereszténységben, ha már Tarkovszkijnál vagyunk, nem a bűntudat, hanem az örökkévalóság megízlelése, megélése, ami jóval a bűntudaton túl van. Talán inkább a nyugati keresztény gondolkodókra jellemző a mindent átható bűntudat, szerintem inkább azért, mert a megváltást is eleve egy jogi aktusként fogják fel (így nagyobb teher esik le a szívükről, hogy így mondjam). Nem részletezném már annyira, de eszembe jutott, hogy az ortodox egyház is pont így értelmezi magát, egy kapocsként, amely révén nem csak horizontálisan köt össze egyidőben élőket, hanem úgymond vertikálisan is, az idő különböző pontjain élőket is. Talán így a hit lehet az igazi kultúra. Ideális esetben tényleg az.

shizoo írta...

A magam gondolatán itt sokat egyszerűsítettem, hogy beleférjen egy mondatba a három legfontosabb fő szín (számomra legfontosabb világnézet, vallás - hisz a hitetlenség is az); nem fért bele a millió árnyalat. Két dolgot hallottál egybe. Teljesen más a hívő élmény, illetve az átadható, megfogalmazott forma. Igazad van, valahol a saját tanult formám általánosítottam - miközben nem beszéltem az élményről, ami valójában keresi bennem máig a szavakat, és nem találja és valóban inkább egy extatikusan felszakadó, mélyen indokolatlan, de felszabadító, örömteli sírásra hasonlít. Nem beszéltem a kegyelemről. Csak annyit állítok: amikor beszélünk róla, amikor mások beszédét hallgatjuk róla, akkor egy absztrakt konstrukció kísérletét értelmezzük, egy kísérletet, ami megpróbál kifejezni. Tarkovszkij a számomra azért maradék nélküli, mert hozzáér bennem ehhez az élményhez, a képek, a szavak, a muzsika komplexe "beszél" erről, egy szabad konstrukcióban, amiből kár dogmát csinálni. Úgy "beszél" erről, ahogy a szent iratok sem. A kegyelemről "beszél".

Az egyházak értelmeznek - és rendet látnának ebbe az ellentmondásos, ráadásul ezer ízzel mélyen személyes élménybe. Ezért szőttem mellé a harmadikat, a keletet, ami nekem a megvallás igazán életrendi kísérletének tűnik - olykor úgy, hogy teljesebb nyugalommal viseli a maga ellentmondásosságát, mint a mi vagy-vagy kultúránk. Lásd, mennyi mindent markoltam össze egy mondatba megint - óhatatlan, hogy felszínes legyek, ez a kínja a megfogalmazásnak - az élményből úgy is kihagy. azt hiszem, kezdem érteni, miért nem írtak a nagy tanítóink, miért hitték inkább a jelenlétet alkalmasabbnak az átadásra.

És igen, a hit valóban igazi kultúra - ahogy a hitetlenségnek is kialakult, s ahogy a jelenlétünk minden erős fosztó hatása ellenére még mindig kultúra a kelet életrendje is.

Annamaria Amik írta...

Így van, az élményt a szavak nem tudják kifejezni. Én szeretem azt hinni, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is kell megpróbálni a kifejezést, hiszen a kegyelemnek van egy másik vonatkozása is, az, hogy közösségteremtő - igaz ugyan, hogy pontosan a nem kifejezhető dimenziója teszi azzá, de oly módon közösségteremtő, hogy a korlátozott szavakból, sőt szavak nélkül is megértik egymást az azt átélők, a megérintettek. Úgy is lehetne mondani, hogy - akárcsak az égő csipkebokornál - pontosan a megnyilvánulásában rejtőzik el a kegyelem.

Itt érintettem részben ezeket a kérdéseket, egy egzisztencialista regény kapcsán, a Sztalker perspektívájából is, lehet, hogy érdekel: https://kekharisnyak.com/2017/11/02/a-let-es-a-szahara-paul-bowles-oltalmazo-eg/ (szedd le nyugodtan a linket, ha nem tartod helyénvalónak).

shizoo írta...

Köszönöm! Dehogy szedem le, teljesen helyénvaló.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...