2013. február 6., szerda

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn



Jasper Gwyn, miközben a Regent’s Park számos fasorának egyikén – azon, melyre választása mindig is esett – hazafelé bandukolt, hirtelen úgy érezte, hogy az a tevékenység, mely eddigi megélhetését biztosította, már nem elégíti ki. Máskor is előfordult, hogy e gondolat átsuhant a fején, de ennyire tisztán és tapintatosan, mint most, még soha. Van ez a pontoskodó, lassú, tagmondatok közé besündörgő vesszőkkel fékezett, hogy ne mondjam, régies stílus. Zenei, persze, legfőképp zenei – a szöveg jól érezhető dallammal hömpölyög tova a maga kényelmes ritmusában – valahogy mégis szószegény szemérmességgel: épphogy nem a sok olvasandóval, áradó időszakok alföldies folyamjaira emlékeztető szóbőséggel, minden ráérős túlbeszélésével lassít és fékez a korunk igen harapós olvasási sebességén. Szikár marad és jelentőségteljes – amivel mégis magához lassít: a kimondott mondatok könnyen magunkra vehető, valódi súlya. Hiszen nem akad köztünk olyan, aki hazafelé bandukoltában ne érezte volna már ugyanezt. Könnyen magunkra vesszük az olvasottak jelentőségét, mi, olvasók – még ha nincs is közöttünk túl sok magától csömörlött divatos író, aki épp véget vetne a fényes karrierjének.

Alessandro Baricco mindig is felszabadult eleganciával használta a közhelyest. A szokványos, koptatott jelzőket. A bevett fordulatokat. Bölcsesség van ebben: mert valahogy a történeteibe csöpögtetett, több, avagy kevesebb valószínűtlennel, jól helyezett archaizmusokkal megfogalmazásban és gondolatban abba a boldog (talán sosem volt) állapotba építi vissza a szó konvencióját, amikor az értelme még nem kopott-foszlott emlékké – amikor még találó volt, nem közhely. Hiszen amit sokat mondtak, s ezáltal elkopott, az nagyobb eséllyel vonatkozik így is ránk, mint az extrém kivétel. Hogy aztán e nyelvi konvenció ritmusát egyszer csak költészet törje meg, lefegyverzően őszinte részletek – amelyek az olvasót is levetkőztetik, időnként akár a könnyekig. Így használta a nyelvet a legerősebb könyveiben, a Selyem, a Tengeróceán, a Vértelenül, a Novecento lapjain – időnként a Történetben is; és vergődött e sajátos nyelvhasználat, de még inkább a sajátos cselekmény-(vagy inkább hős-) vezetés csapdájában a többi könyvében. Mert lobbanékony irodalmi vegyszer ez, s ha nem találja az író az arányokat, hát csak pora-hamuja az olvasott a lehetséges könyvnek: már készültében ellobban-elég, mint a City esetében például.

Mert amennyire bravúrmentes, hogy ne mondjam: szokványos a nyelvhasználata, a figurái annyira kivételesek – mondanám, de nem lenne igazam. Nem kivételesség ez, csak a gyávaság egyfajta hiánya, a következetesség, amiről álmodunk. Baricco hősei megcselekszik a „mi lenne ha” állapotát. Akkor is, ha a következmények súlyosak, sokkolók, ha elviselhetetlenek akár. Szelíd erővel keresztülviszik az akaratuk, mint Mr. Jasper Gwyn, a visszavonult író, aki nem akarja soha többé átélni az „íróságot”. Akkor sem, ha kénytelen bevallani magának, hogy a könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése. S amit kitalál helyette, abban sem biztos, hogy egyáltalán működhet: portrét megírni valakiről egy műteremben, nézni, aztán megírni a portréját, hetek csendes szemlélődésének pár oldalas eredményét, mintha egy arcképet festene.

Baricco sokat játszik valamiféle transzcendenssel – elücsörög egyfajta európai mágikus realizmusban, amelynek valódi irodalmi rokonai egytől egyig dél-amerikaiak. Holott ez a játék valójában mindig idézés. Olyan valaha itt megélt nézőpontoké, amelynek felvételével e kort: tisztaságait és mocsokságait – voltaképp bennünket láttat könnyedén, minden erőlködés, műviség nélkül, olyannak, amilyenek vagyunk. Persze, amikor nem sikerül maga az idézés, akkor csorbul a kép is, nem rajzolódik meg az olvasóban a tökéletes kanyar íve, valóban a semmibe tart a vonat, nem áll össze a gengsztermese. De ha sikerül, akkor olyan erővel világít, mint azok az élményeink, amikre öregen is teljes élességgel emlékezünk.

Tudjátok mit? A legszebb, amikor valaki a teljesen valószínűtlent felépíti nekem, mint a leghétköznapibb dolgot, és elhiteti velem: működik. Amikor mintegy véletlenül ráismerek erre a valószínűtlenből gyúrt hétköznapiságra, a saját életemből ismerek rá. Nem az írói fantázia abszurd, hanem a valóság. Hogy egyszer csak, a megfelelő ponton, valamely irodalmi emeltyű hatására eszembe jusson Abelard, meg Heloise, a megtalált, megfelelő távolság szerelmesei, az a kamaszkor-előtti látomás, amely még alig tudott a testiségről. Egy pillanatra úgy érezte, mintha ők ketten, egy arasznyival a többi fölé emelkedve, messziről néznék egymást. Most igen, gondolta – most olyan, mint ahogy mindig is elképzeltem. Hogy elgondolkodjak egyből, adtam-e valaha szívből a szeretetteimnek ilyen tökéletesen személyes és egymásról szóló ajándékot, mint e könyv lapjain a szereplők – s hagytam-e magam olyan következetességgel végsőkig menni, túl a bukáson, kezeken és lelkeken hordozott sebeken; hagytam-e magam valaha is ennyire élni

Írd le azt, amit nincs bátorságod megcselekedni. De mi van akkor, ha az, amihez már nincs „bátorságod”, maga az írás? Nem. Ez így nem jó. Nem a bátorság hiányzik. Az író bátorsága egyáltalán nem hiányzik. Épp ezért ez a legszebb önarckép, amit valaha is olvastam. Egy könyv a másolóról, aki arcképeket ír. A könyv „története” úgy mutatja meg nekem ezt a szemérmesen szemérmetlen embert, Alessandro Baricco-t, magát az írót olyan intim természetességgel, ahogyan hosszú évek személyes ismeretsége után véletlenül lenne lehetséges mindezt észrevennem, félre is pillantva rögtön, mintegy tiszteletből, s közben mégis melengetve az érzést: ajándékot kaptam. És ha azt állítom, hogy ez a könyv Alessandro Baricco eddigi legjobb regénye, keveset mondok – kivételes teljesítmény ez minden irodalmainkban. Féltem ezt az embert. El nem tudom képzelni, mit fog művelni ezután. Hogy a magára engedett gyönyörű szigorból van-e hitellel még hova tovább.


Kiadó: Helikon
Fordító: Gács Éva

3 megjegyzés :

Susannicon írta...

Húha, izgi!
A Selyem klassz élmény volt és a Tengeroceánt is szerettem.
Lehet, hogy ez sem lenne csalódás egy alkalmas pillanatban?

GT írta...

Nem, sőt.
A legjobb Baricco-regény szerintem, ha a Tengeróceán tetszett, ezt is imádni fogod.
BARICCO A LEGNAGYOBB.

shizoo írta...

Biza! Ahogy a bejegyzésben írtam: ez a teteje. Amit nem írtam le: olyan igazi fordított közlekedéses, Big Benes angol hangulat árad belőle, hogy nehéz elhinni, aki írta: olasz. De eleget dícsértem. Olvasd el, aztán mesélj :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...