2014. január 24., péntek

Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek



Van egy könyvem, amely voltaképp három. Pontosabban: picivel több, mint három. Mégis, jó érzés kézbe venni: mert elfér benne. A pontosra faragott, antik, avagy humanista mintára arányérzékkel formált, nyugodt mondatok nem fújják a terjedelmet. Elfér a kézben a könyv, amely több mint három. Számomra olykor több mint akármelyik másik, a bármelyik kézbe vehető. Mert olvasó lényem egyik horgonya – amióta egy unalmas nyári délutánon gyanútlanul kézbevettem. Minden költözésem ő kísérte, az új terekbe rendezkedve folyvást ez akaródzott először a kezembe – sokadik alkalommal lapozgatni valónak. Talán mert a háromból az egyik könyv így kezdődik: Jó helyen vagyok. Azt hiszem, szerettem volna – szeretnék egyszer én is így jó helyen lenni. Békében önmagammal.

Lénard Sándor Budapesten született 1910 tavaszán – s alig volt nyolc éves, amikor a család Bécsbe költözött. De addigra a nyelvekre hallatlanul érzékeny, azokat könnyedén elsajátító ifjút az anyanyelv a kötelékeivel magyarrá láncolta: …a mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő kísérője és kísértője nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Eukleidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni! Himnikus szavak az anyanyelvhez, de tiszta, világos, attrakcióktól mentes stílusban. Időtlen mondatok. Amelyek mégis – elmesélik az időt.

Nehéz időket, ráadásul. Nem foglalnám itt össze – szerintem el lehet képzelni a szeleket, amelyek a múlt századelőn egy zsidó származású fiatal magyar orvost egészen Dél-Amerika félreeső dzsungelszegélyéig űzték. Nem foglalnám össze, nehéz lenne árnyalataival tömörebben, mint ahogy a szerző teszi. Hisz mást se tesz, csak gyönyörűen, soha nem bántó, mégis szigorú humorral elmeséli a történetét – s ezáltal ritka hitellel ezeket a nehéz időket is. Mégsem önéletírás, amit olvasunk, nem memoár. Mert a mesélő úgy mesél, ahogy az ősidők óta illendő: elmeséli azokat a történeteket is, amit neki meséltek. „Franciaországban élt egyszer egy király… élt egyszer a bozótban egy cabloco asszony…” a mesélő elmeséli a történeteket, amit útja közben hallott – legyen a hőse király vagy koldus, bábaasszony vagy úrinő, sertéskereskedő vagy politikus, püspök vagy prostituált; a mesélő nem tesz különbséget. Az életet meséli, nem csak az életét.

Lénard Sándor – és nem Lénárd. Persze nem is Lenard. Az első magyar kiadás címlapján ugyanis így szerepelt a neve: Alexander Lenard. Egy levélben így vallott erről: Úgy képzelhet el, mint egy mesebeli királyt, aki az egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél évszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni. A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem! …De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkáján Pesten? Milyen furcsa! Most a vesszőt túlzásba esve visszaajándékozó jó szándék íratja másképp internetszerte és írott sajtóban is a nevét – holott nem így állt azon a bizonyos elemista irkán… Aki nem hisz nekem, nézze meg az aláírását.

Nyelvzseni volt. A Völgy a világ végén-t nemcsak magyarul írta meg. E könyv elkészült németül is, jellegzetes német nyelvi fordulatokkal, kiszólásokkal - s ugyanígy, a maga kulturális környezetével angolul. Nem fordította önmagát, hanem „átkapcsolt”; a gondolkodás és asszociációk, a „nyelvi megérzés” szintjein is. Számtalan nyelven beszélt és írt kifinomultan és otthonosan – de az igazi szenvedélye a nyelvek közül a latin maradt. Ahogy többször megfogalmazta: a klasszikus igény, a mérték hordozója egyfelől – másfelől nem holt, hanem felélesztendő nyelv. Hallatlan élvezettel követte az új-latinisták próbálkozásait, hogy latin kifejezést alkossanak olyan modern szavakra, mint a például a helikopter, vagy a számítógép. Az élesztésből maga is kivette a részét: latinra fordította a Micimackót. Mind a mai napig rengeteg helyen a latin nyelv oktatására használják e könyvet, annyira szellemes, friss és üde módon szólalt meg általa Winnie mackó latinul. Többek közt ez a könyv ajándékozta meg Lénardot egy másik lelkes újlatinista, az író és költőóriás: Robert Graves barátságával.

Ahogy olvasom a műveit, nem kérdés: a klasszikus nyelvhez való mély kötödés magától értetődően provokált egy hozzáállást a világhoz. A bécsi egyetemista, az Anschluss elől Olaszországba emigráló ifjú orvos egyfajta kései humanista polihisztorként állt a tudományhoz, a kultúrához, az élethez – igen távol a mai fogyasztói attitűdöktől. Nagyon szerette a növényeket, szívesen művelte a maga kertjét – s ugyanígy „művelte” a kultúrát is, másokban és magában. Zongorázott például, mélységesen elbűvölve Bachtól – a helyes mérték a humanista alapszava lehetne: szenvedélyből és tudatosságból is annyi, amennyi… S jól is játszott: a világ végi völgyben álló házat a Sao Pauló-i Televízió Bach-versenyén megnyert pénzdíjból vásárolta. Nem egy írását a saját tusrajzaival illusztrálta. Nem szégyellt tanulni soha – és használni a tanultakat. Látta a világot és benne önmagát – nem kevés iróniával és öniróniával. Olyan tekintetnek képzelem, amely meg tudja ragadni a látványt. Bölcs, de nem aszkéta tekintetnek képzelem, amely soha nem volt gyáva odanézni. 


Római történetek 

A kedvencem. Már az invokációjában megérint a gunyoros és mégis elegáns humor. Olyan ember humora, aki a világban bárhol egyszerre otthon van, és mégsem – hiszen honvágyat érez. Talán ezért vettem elő annyiszor, albérletről albérletre, a hányódás igénytelenségében, hogy kilessem a titkát: hogyan legyek idegenül is otthon. Hogyan hurcoljam magamban az otthont – amely valójában egyfajta elemi igényesség magam felé. Egyfajta kerekre formált, értelmes, világos szerkezetű mondat. Amely tudja a maga esetlegességét, de az időtlen igényével élve tudja azt.

Lénard 1938-ban érkezett Mussolini „slampos fasizmusába” hogy aztán egyetlen árva papír segítségével, miszerint útlevele meghosszabbítás végett a követségen található vészelje át a háborús éveket, az üldözést, az ostromot – s végül a nem kevésbé sokkoló felszabadulást. Bejárja Róma magyar emigráns-köreit, kvaterkázik a Propagandaminisztérium ifjú tisztviselőivel, szökési terveket dédelgető német antropológusokkal; él bér-vérnyomásmérésből és bér-disszertációírásból, szerelembe esik Dianával, a római lánnyal, retteg az igazoltatástól, sokszor éhezik és fázik – s közben valójában Rómával esik szerelembe. Az új otthont kereső elemi igényesség a figyelemé – úgy figyeli a várost, ahogy egy embert figyelne. Ezért vesz észre és rögzít annyi mindent. Amire aztán visszaemlékezhet.

A visszatekintő szempár persze bölcs. De nem bántóan, se tolakodóan. Az egyik kedvenc részletet idézem, figyeljétek: Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át akarjuk vinni a másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.
         A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet, s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, s hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a „mundus postprandialis”-nak jóllakott álmai, s ezek könnyen – de milyen könnyen – semmivé válnak. 


Völgy a világ végén 

Ami a világ közepe. Mert a világ közepe úgyis ott van, ahol vagy. Mert az Óperenciás Tengeren is túl is magadban hordod az origót. Bár nem minden kísér el az utadon, vándor: A gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelyben még előfordul Rotterdami Erasmus neve, a Sao Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy „minden javát magánál hordja”. 

Mégiscsak ez volna a háromból a legkedvesebb? Ide szeretném idézni az egészet. Bár akkor nem mosolyoghatnék össze veletek ezen a bájosan groteszk kulturális katalóguson például, gótikus székesegyházzal és kerti törpével. Ez a könyv mosolyogni tanít. Fel-felkacaghatsz rajta, ahogy az író elénk tárja a Donna Irma-iak szeretetteljesen is kíméletlen rajzát (persze magát sem hagyva ki a sorból…) de a térded biztosan nem csapkodod majd, szelídebb és kulturáltabb ez az irónia annál. De nem olvad el a mosoly az olvasása közben. Ha valami, hát ez a könyv megmutathatja, mit is értettek ama régi rómaiak a derű alatt. 

A határtalan távolságokon tulajdonképpen először épp az európai marad el (az emberből), pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha elveszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefogyott jelmondata: „Nem élhetek fürdőszoba nélkül”. Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megismerte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció átkai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig útjelzések és tilalomfák közt akar élni… Azóta megismertük a fogyasztást, a konzum eldobhatóságát – lehet, hogy már Donna Irma sincs elég messze… a világ kisebb lett. De még korántsem annyira kicsi, hogy ne kelljenek bele irányjelzők. Lénard a múltból szól. De annyira tiszta hangon (még akkor is, amikor morgolódik), hogy időtlennek hat. 


Egy nap a láthatatlan házban 

Jó helyen vagyok – írja az író. Márpedig aki a helyén van, annak egyetlen napja elmeséli az életét. Aki a helyén van, nem vágyik a kalandra, tehát az életének van elmesélhető ritmusa. Olyan, mint a tavak elkényelmesedő vize – elsimul, ha felkavarják. Visszatalál a ritmusba. S az már hajlam, szándék és önuralom kérdése, elmocsarasodik-e a tó, a jó helyen levés zavartalanságában. Enged-e mámoroknak, beleposhad-e magába, teszi-e pokollá a maga jó helyét – ahova annyi hányattatás után megérkezett.

Lénard Sándor így meséli el egy napját – az életét. Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam. Milyen furcsa, hogy egyáltalán nem unalmas, sőt… hiszen a napszakokról annyi minden eszébe jut, amiről adomázhat, annyi élénk provokáció, állóvizet felkavaró helyi pletykáktól a leveleken érkező nagyvilágig. A nyugalom élete nem „alszik”, figyeli a környezetet, számon tartja azt. Időnként a környezet rátör a maga harsány problémáival. De maga nem keres ilyen problémákat. Elvan a szenzáció nélkül. Kiérdemelt nyugalom ez, és olykor munka megőrizni – de én elhiszem neki, hogy boldog. Mert elmondja azt is, miről mondott le mindezért. 

Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetősége van: feketékre és fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra – vagy jövőjük alapján: mennyországra vagy pokolra ítéltekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizotym Don Quijotékra, ciklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelődnek, intro és extrovertekre. Egyszerűbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedő kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik… A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguktól ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból…
      Jó helyre kerültem: addig alhatom, amíg a lassan erősödő napfényben az utolsó álomvalóságokból szőtt világ képe elhalványul… 

Konyhafilozófia? Persze – hiszen gunyorosan egyszerűsít. De ahogy az időmérés kényszeréről, a pontosságról, az óráról mesél - pontosabban annak hiányáról – az egyszerűsítéseken túl is megragad valami lényegeset. Azt mondja: jó helyen vagyok, mert nincs órám. Mert úgy ébredek, ahogy nekem a legjobb. S persze közben minden szavában ott sír mindaz a sok jó hely, ahol ő ilyen vagy olyan okból már (akár órástul) nem lehet. Az író, emigráns, a menekült. Aki mégis: otthon van. A jó helyen. Azt hiszem, tényleg ilyen lehet a bölcsesség: ha valaki mosolyogva siratja el a visszahozhatatlant. Lehet, hogy a három közül mégis ezt a könyvét szeretem a legjobban?


A könyvek előjegyezhetők az antikvarium.hu oldalán
Völgy a világ végén és más történetek (nekünk ez a kiadás a szívünk csücske)

http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

3 megjegyzés :

  1. Abból a fővárosi fiókkönyvtárból, ahová járok, a nyáron szállították el az egyetlen példányt - igaz, nem egymagában, hanem több száz más könyvvel együtt. Ezeket évek óta nem keresi senki, mondta a könyvtáros hölgy.

    VálaszTörlés
  2. Nehéz ügy ez, szereptévesztésnek látszik, hiszen a könyvtár intézményének megőriznie kéne... a fiókrendszer rákfenéje ez - hiszen a helyi könyvtári fiók nem elsősorban a dokumentálás, hanem a közösségépítés terepe.

    persze ettől még fáj olvasnom ezt...

    VálaszTörlés
  3. Ha valakit kíváncsivá tettem és még olvasna róla-tőle: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard/

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...