2012. május 21., hétfő

Patrick Rothfuss: A szél neve


Newarre-ben, a Négy Szegellet egy poros falujában áll a Jelkő fogadó. Tulajdonosa, a lángoló vörös hajú, hallgatag, titokzatos múltú Kote estéről estére egykedvűen szolgálja fel az italt a gyér számú falusinak, aki betéved ide; éjszakánként pedig kioson, hogy megküzdjön az erdő mélyéről előrontó sötét szörnyekkel – vagy csupán azok árnyával, vagy a saját démonaival, vagy ki tudja, mivel. Egyetlen segítője, tanítványa, barátja Bast, ki a félhomályban mintha kevésbé látszana emberi lénynek. Kote szerelme a kocsmapult, meséje borzongató, csendje a halni készülő ember csendje.

Kote életébe mint a felszakadó seb fájdalma, úgy csörtet be a Krónikás, aki felismerni véli benne a legendás Kvothe-t, a harcost, mágust, királygyilkost – kinek történetét szájról szájra adják a Négy Szegellet minden városában. Bár eleinte a pokolba kívánja, a Krónikás hajthatatlansága végül meggyőzi, és Kote, a kocsmáros elkezdi mesélni Kvothe, a legenda történetét – a fiúét, aki alig tízévesen maradt magára, miután szüleit megölték, aki utcagyerekként nyert felvételt a mágusképző Egyetemre, aki sárkányokat ölt és aki dalolt, dalolt, úgy, ahogy előtte és utána se senki.

Rothfuss nagy mesélő – amolyan régimódi, terjengős, el-elkalandozó, olykor nagyot mondó, olykor tán füllentő mesélő. Azzal, hogy a mesét Kvothe szájába adja, a legősibb és legügyesebb trükköt alkalmazza: mesélője önálló életre kel, a mese magát meséli, duzzad, terjeng, itt-ott túlburjánzik, miként a tábortűz mellett elbeszélt történetek szoktak. Nem köti szerkesztés, logika, ok-okozat. Megteheti, hogy ne fedje fel világának részleteit, hisz az úgyis ismert a hallgatóság körében, mindig csak annyit említ, ami épp szükséges, ha a végére nem áll össze egy egésszé, az igazán csak a mi hibánk – ha benne élnénk, tudnánk. Ez a gátlástalan, áradó mesélőkedv ilyen zsenialitással párosulva manapság ritka, mint a fehér holló – olvasás közben Tolkien és Robin Hobb jutnak eszembe, máshoz nem is tudom mérni (hozzáteszem, nem ismerem a fantasy egész irodalmát).

Pedig Kvothe meséje a fiúról jól bevált klisék és ezerszer hallott történetek elegye. A kis Kvothe, aki szülei színtársulatával járja a vidéket, korát meghazudtolóan érett és okos, jártas mind a tudományokban, mind a művészetekben – amikor társulatukhoz csapódik egy arkanista, rögtön felismeri a fiúban a tehetséget, s elülteti fejében az Egyetem, a híres-hírhedt mágusképző gondolatát. Kvothe tanul, egyre okosabb és egyre becsvágyóbb: miként minden átlagon felüli tízéves, ő is megégeti magát, túl nagyot akar markolni, olyan erőkkel kacérkodik, amiket nem tud kordában tartani – s mint mindenki, hamar ráébred saját korlátaira. Hogy aztán egy életre szóló küldetésként kezdje kutatni a szél nevét.

Amit, ha megtalál, tán lesz esélye legyőzni szülei gyilkosát – a homályba burkolózó rettenetet, aki lemészárolta az egész társulatot, pusztán azért, mert a legendák ködébe vesző gonosz istenekről daloltak. Miközben az erdőben próbál túlélni, legnagyobb kincse apja koboza és az emléke – utcagyerekként ezt is elveszti, s csak a túlélésért küzd, lop, csal, amíg el nem jön az idő, hogy újra beilleszkedjen a társadalomba. Túl fiatalon nyer felvételt az Egyetemre, túl hamar szerez ellenségeket, túl hamar lesz szerelmes a legszebb és legelérhetetlenebb lányba – s közben csak a dal és a bosszú élteti.

S miközben Kvothe történetét hallgatjuk (mert ezt bizony hallgatjuk, még ha a fekete betűvel teleírt fehér lapokat is nézzük, Kvothe hangja ott duruzsol a fejünkben), megismerjük a mágiával körbeszőtt világot, az ősi legendákat, a teremtő Tehlu és a gonosz Encanis soha véget nem érő harcát, és a zene, a dal hatalmát. Nem olvastam még olyan könyvet, ahol ennél érzékletesebben, tapinthatóbban lett volna leírva, milyen varázslatos ereje van a dalnak – s nem csupán a zenére gondolok, hanem az eldalolt énekre, az énekelt mesére. Ami épp úgy képes gyógyítani, elringatni, megnyugtatni, mint sebeket feltépni és őrületbe kergetni.

Az egész regény olyan, mint egy sokszólamú dal – amit körülölel a „háromszólamú csend”. Egy dal, ami szól a hősről, a szerelemről, a bosszúról, a hitről és a legendákról. Van benne sárkány, tragédia, és gonoszság – ahogy van humor, barátság, és emberség is. És jó adag irónia, hisz ne feledjük, ez nem holmi íróasztal mellett kitalált, tökéletesre fésült fantáziavilág – itt Kvothe meséli az életét, s bizony azt sem hallgatja el, hogy egy köpeny, amellett, hogy meleg és jó sok dolgot el lehet rejteni benne, azért is nélkülözhetetlen a hősnek, mert remekül mutat, ahogy lebegteti a szél…


Kiadó: Gabo
Fordította: Bihari György
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...