2014. június 13., péntek

Alessandro Baricco: Emmaus



Emmausz – az a találkozás a megváltáshoz vezető úton arról szól, hogyan nem ismerjük fel a szemünk előtt a nyilvánvalót. Két utazóhoz egy harmadik csatlakozik – s Emmauszba érve együtt vacsoráznak. A két utazó: két kétségbe esett tanítvány a széledő nyájból, a keresztre feszítés utáni napokban, s akit gesztusai végre feltárnak előttük, a vacsora szertartásos szépségében: maga a feltámadott. Lukács sokat vitatott meséje egyszerű tanulságokat hordoz. De miért kapta ezt a címet egy történet, amelyben négy, vallásos nevelésben érő-nemesedő ifjú megérintődik egy sokféleképpen nyitott lány sokrétegű érintésein át – de úgy érintődik, ahogy lámpafény körül a lepkék: egyszer s mindenkorra perzselődve az érintés hevétől?

Nagyon zavarba hozott a fülszöveg, mert olyasmit ígért, amivel egy másik kvázi-irodalmi guru-program játszik a maga szolid, félrehallásokon és egyszerűsítéseken alapuló világaiban, ahol a mester tanít, a tanítvány tanul, az olvasó megvilágosodik. De ennek a könyvnek ahhoz a megközelítéshez nincs köze – még ha valamilyen áttételes szinten bele is olvasható annak kritikája. De nem ellene beszél. Valójában a tartalmaiban tényleg kikel valami ellen, de ez mélyebben ül, mint a felszínes „világmegváltások”. Az olasz lélek sok irodalmi munkából ismerős, itt mégis igen friss hatású, hitelesen kortársi, mégis hagyományos keresztény nevelődése és a legtúlsó véglet: a szabadon sodródó, sérülékeny – ha viszont benne maradok a felrajzolt világképben: egyértelműen sátáni – nyitottság ér itt egymáshoz. Tűz és víz – és tényleg: gőzébe sorsok fulladnak. S mélyebben, a konvenció és szabadosság ihletett rajza alatt valóban egy valódi, fiatal korban könnyedén átélhető dilemma lüktet: mit kezdhet, mit kezdjen nyiladozó vágyaival a kamasz, ha hittel kísérli élni kultúránk formáló hagyományát – amely e vágyak javára bűn gyanánt tekint.

Először haragudtam erre a harsány borítóra – e könyv a boldog emlékű Helikon ízléses és visszafogott sorozata mellé ebben a formában nemigen illik oda; az említett „guruló irány” darabjai mellé annál inkább. Aztán rá kellett jönnöm, valójában nagyon pontosan idézi meg a kötet bizonyos rétegeit. A sajátos tévedéshalmazt: hogyan festi át a másikat, amit tudni vélünk róla – aszerint, amit a világról vélünk tudni. Ifjú-keresztény ifjaink, de főleg az elbeszélő hangját érdemes gyanakvással figyelni már az első laptól – mert amit elhallgat, az legalább annyira lényeges, mint amit elmesél. Érdemes figyelni, hogyan buktatja le saját magát, fokozatosan merülve bele a mesélésbe – és azt is, hogyan veszíti el a ritmust a nagyon sokszor mélységesen sebzett (és rendre találó) megállapítások után, hogyan nem találja barátaihoz és saját magához a távlatot. Ahogy a világot a szemünk láttára nézi: az értés és félreértés elválaszthatatlan, jól ismert elegye – ahogyan jobbára a világunkat látjuk.

A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás – talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. A közegben, amely nem hagyta a maga növényi természetességében nőni és változni, a barátok közt, akiket ugyanez az emberpróbáló dilemma állított nehezen viselhető magánpellengérre folyvást – főleg egymás kritikus, kíméletlen szemében. Az író számtalan apró játékkal jelzi: nem azonos a mesélő hanggal. Aki menekülne a saját felelőssége elől – miközben elmesélné nekünk a csaknem elmesélhetetlent.

Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit – mint olvasó – az írótól kaphattam. Alessandro Baricco a saját végletekig érlelt hangját, amely ugyan regényről regényre változott hangulatban és terjedelemben, ahogy a zeneművek vonósnégyestől a nagyzenekarig (de hogy úgy mondjam: ugyanazokon a hangszereken, olykor hangszerek ugyanazon regiszterein szólt); szóval a tőle már szinte elvárt hangot egyszerűen leveti. Teljesen másképp bíz viszonylag sokat az olvasói képzeletre, mint annyi általam dédelgetett kedvencében – de ez a „bízás” teljesen azonos maradt; az író megadja nekünk a lehetőséget, most is, hogy akár eltévedjünk a szövegében. Talán ezért olvashatók annyiszor újra a „nagyzenekari” munkái: a Tengeróceán például; vagy a kamarai darabok közül az ellentmondásokra vállaltan épülők: a Vértelenül, vagy akár az utóbbi két regény – mert viszonylag tág értelmezési mezőn mozoghat bennük az olvasó. Ezt a könyvet biztos, hogy előveszem újra, időről időre, hogy a hegyi ösvényen sziklaomlásszerűen, lassított felvételben legördülő mondatok közül mindig másik üthessen meg – másik gondoltassa magát tovább.

Egyetlen példával illusztrálnám, mire is gondolok. A legkövetkezetesebben hívő barát a négyből, a Szent egy Szűz Mária-képet ad ajándékba a mesélőnek a könyv egy fontos pontján. A mesélő így jellemzi a képet: Ha sokáig nézi az ember, a tekintet, egy kötelezőnek tűnő nyomot követve – mintegy meghipnotizálva –, fokozatosan elmerül benne. Ezáltal minden részlet darabokra hullik, s a pupilla végül mozdulatlanná lesz és egy pontra fixálódik; ebben a pontban aztán mindent lát: az egész képet. Az egész világ abban a pontban összpontosul. Ez a pont ott van, ahol a szem található. A Szűzanya arcán, a szem. A tekintet, a szépség korabeli esztétikai szabályai szerint, kifejezéstelen volt. Üres – és valóban, ezek a szemek semmit sem néznek, csak arra szolgálnak, hogy a tekinteteket befogadják. A világ vak szeme ez… Egy szűz anya emléke. Egy lehetetlen istenség, melyben mindaz, amit az emberi tapasztalás gyötrelemként és mély sebként ismer, békésen megpihenhet… 

Mária tekintete. A leírás egyszerre ijesztően pontos és pontatlan. A békésen megpihenő gyötrelem: vigaszt meríteni a fiát előérzeteiben csecsemőkortól elveszítő anya tekintetéből (erőt a nálamnál nagyobb kínból) – oldani a sebződéseim gyötrelmét a gyötrelemben, ami minden anyáé: hiszen mindenki halni is szüli a fiát. S pontatlan is ez a leírás: az üres tekintetben nem a világ, hanem épp a teljes és tökéletes hiánya pihen. Ez a tekintet kiürült, és reménytelen. Az ember – ha merítene belőle, avagy merülne bele – ebből az űrből merít és ebbe a reménytelenségbe merül. Az eukarisztia gyakran ölt ilyen ellentmondásos ábrázatot. Ne feledjük: a szereplők szemében a világ évről évre ismétlődő születéstörténet. Ha mindez kiválasztottság-érzettel párosul, úgy érinthet meg egy-egy születés szentsége, hogy voltaképp eldönthetetlen, antikrisztusi, avagy krisztusi eljövetel tanúi vagyunk-e (hisz mind a kettőt megígérték). Akit hitben neveltek, tudja, mit beszélek: nincs annál keservesebb tapasztalat, amikor a bizonyosság mellé megérkezik a dilemma. Valójában Baricco regénye azt is illusztrálja, milyen beteg nézőpontokat generálhat a legtisztább eszmerendszer is, ha „életbe mártják”.

Remek könyv ez! És nagyon fontos is. Szeretném, ha minél többen elolvasnák. Mélyen megérintheti azokat, akik ideálok, gyönyörű hitek mentén nevelődtek. De talán nem hagyja hidegen azokat se, akik semmiféle korláttal nem találkoztak érésük folyamán. Remélem. Remélem. Remélem.


Kiadó: Libri
Fordító: Gács Éva

2 megjegyzés :

Kergezerge Skar írta...

Juj. Posztot majd a könyv után olvasom, még itt vagyok egy félbehagyott tengeróceánnal, csak nekibúsultam most, hogy már ez sem szép fehér, meg nem is helikon, hanem libri, de én fehéret szeretnék =)

shizoo írta...

Ó, Kerge :) hát fáj nekem is a megszínesedés... de a bele megvigasztalt. Majd mesélj, hogy tetszett a Tengeróceán - nagyon meg akarnám írni, évek óta; csak ki kéne tépni az újralapozására pár óra időt.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...