2017. január 19., csütörtök

Jonathan Franzen: A huszonhetedik város

„Mivé lesz egy város, melyre senki élő nem emlékszik már, s mivé lesz egy kor, melynek elmúlását senki élő nem gyászolja többé? Csak St. Louis tudja a választ. Magában hordta végzetét, és tragédiáját, mely csak neki volt tragédia.”

Jonathan Franzen első regénye éppoly grandiózus terveket dédelgető, felforgatásra törekvő, radikális társadalomkritikát megfogalmazni óhajtó első regény, ahogy azt a fenti hatásvadász idézet sugallja. Tipikus első regény egy - ma már tán kimondható - tipikus amerikai szerzőtől, aki már huszonévesen nyíltan arra játszott, hogy megírja a Nagy Amerikai Regényt és ezért nem riadt vissza semmitől. Az idő őt igazolta – a Javításokkal minden kétséget kizáróan beírta magát a Nagy Amerikai Regényírók közé, mi meg igazából hálásak lehetünk, hogy ezt a néhol rettentő idegesítő, néhol meg rettentő szerethető fiatalkori vadhajtást már csak a későbbi nagy művek után olvashattuk.

Persze azért szidni kár. Egy korszellemet követ, a hetvenes-nyolcvanas évek felforgató, rendszerkritikus szerzőiét, akiktől nem csak a gátlástalanul túlhajtott kritikát, hanem az olykor groteszkbe hajló jelenetek iránti szenvedélyes odaadást is átveszi. Nagyon pongyolán fogalmazva, ilyen az, amikor Jonathan Franzen Thomas Pynchont akarja majmolni. (Nyilván minden feltörekvő fiatal szerzőnek van ilyen időszaka – még jó, hogy hamar letett róla. Jobban áll neki, ha a saját stíljében ír.) De ne legyünk ennyire durvák. Minden radikalizmusa és túlságosan is fifikásnak szánt, de ezer sebből vérző politikai thrillerbe illő átverés-szála ellenére ígéretes, szórakoztató, az emberi kapcsolatokat már itt is értőn és elevenünkbe maróan boncolgató regény A huszonhetedik város.

Melynek középpontjában St. Louis és az ő hanyatlása áll. Egy város regénye – egyben az Amerikai Álom fésületlen kritikája. Nagyívű történelem, fényes dicsőség, dübörgő gazdaság, gáttalan terjeszkedés az egyik oldalon – radikálisan kettészakadó társadalom, képmutató kertvárosi középosztály, utcai bűnözés és drogkereskedelem a másikon. A kettő közt pedig mint egy pattanásig feszített húr, ott terpeszkedik a Diadalív. Jelképek és álmok feszülnek egymásnak, miközben főszereplőink, a diadalmas emlékmű építője, Martin Probst és a város frissen kinevezett indiai származású rendőrfőnöke, S. Dzsammu végzetes táncukat járják egymás körül.

Politikai csoportosulások, idegengyűlölet, gazdasági érdekek, titkosszolgálati műveletek, terrorizmus, drogláncon tartott prostik, lehallgatások, gyilkosságok – van itt minden, mint a búcsúban. A Franzen-i „kötelező külföldi szál” itt nemhogy az ajtónk előtt kopogtat, de az uralmat is átvette a városunkban – hogy a primitív de sikeres ingatlanmanipuláció mellett a város politikai irányítását is átvevő indiai betelepülőket vagy az ellenük minden létező előítéletükkel harcoló amerikai republikánus honpolgárokat éri-e nagyobb sikerrel a kritika, az bizony lapról lapra változik. Nem számoltam, de majd’ félszáz szereplő kergetőzik a lapokon, és bizony mindegyikük sáros, vagy legalábbis bűnösen naiv és megvezethető. Ez a gazdasági manipulációktól átitatott nagypolitika világa, ahol tisztának maradni nehezebb, mint szerencsejátékfüggőnek tisztán átvészelni egy Vegas-i kirándulást.

Franzen pedig gondoskodik róla, hogy mindenki szépen alaposan megmártózzon a fertőben. És leginkább itt bicsaklik a regény. Egyrészt túl sok a szereplő, túlságosan súlytalan és már-már karikírozottan vázlatos némelyikük, másrészt nem egyszer érezhetjük, hogy maga a szerző is elvész a saját machinációi közt. Olykor megvillan valami az érett szerző zsenialitásából, többnyire akkor, amikor szán időt és figyelmet a kulcsszereplők közti kapcsolatoknak, és nem egyszer sikerül itt is néhány mondattal úgy belénk marnia, hogy levegőt sem kapunk – de ezek vannak kisebbségben. Elmondhatatlanul örülök, hogy a túltolt politizálás és a thrillerbe burkolt rendszerkritika helyett az emberek felé fordult későbbi regényeiben. (Egyébként a Javítások és a Szabadság olvastán világosan látszik, hogy a társadalomkritika is hatásosabban átjön, ha a mikrofolyamatokból bontja kifelé és nem fordítva.)

Minden hibája ellenére érdekes látni, honnan indult napjaink egyik legfontosabb amerikai szerzője – hogy honnan tisztult le a Javítások brutális erejű családi drámájáig. Örülök, hogy olvashattam, rajongóknak egyértelműen kötelező, azért pedig külön hálásak lehetünk, hogy immáron a teljes szépirodalmi életmű hozzáférhető magyarul. Az viszont biztos, hogy a szerzővel való ismerkedésre nem ezt a regényt ajánlanám.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2017. január 16., hétfő

Murakami Haruki: Sötétedés után

Egy éjszaka Tokióban is lehetne a címe az egyesek által örök Nobel-esélyesként, mások által tömény giccsként, megint mások által az értelmiség Coelho-jaként emlegetett Murakami Haruki legújabb regényének. Jó egy éve, a két utolsó novellaválogatás után azt írtam, jó lenne ismét egy nagyregényt olvasni a japán szerzőtől – most itt a Sötétedés után, ami ugyan nem olyan vaskos, mint a Kafka vagy az 1Q84, és nem is olyan mélyértelmű, mint a Szputnyik vagy A színtelenTazaki Cukuru, de legalább regény. Kicsit titokzatos, kicsit misztikus, kicsit ironikus – könnyen az lehet az érzésünk egyébként, hogy egy nagyobb szabású történet előfutára.

Egy éjszaka. Amikor bármi megtörténhet. Vékonyodó határok, elmosódó körvonalak, a tükrök mögött önálló életre kelő tükörképek, a virtuális világ, mely magába húz és nem ereszt. Névtelenségbe burkolózó szexhotelek, egy kávé mellett végigvirrasztott éjjelek, kisiklott életek, klasszikus filmek és jazz. Nagyon Murakami. És közben nagyon nem, hisz valami új, valami nagyon más az elbeszélésmód. Mintha egy össze-vissza pásztázó kamerán át néznénk a félhomályban mozgó alakokat. Minden kissé elmosódott.

Például hogy milyen értelmet is kéne (ha kéne…) keresnünk a Csipkerózsika-álmát alvó Eri történetében, aki egyszer csak átkerül a szobáját uraló tévé másik oldalára. Miért alszik a lány? Menekülés a valóságból? Az álomvilágban élés groteszk szimbóluma? A modern, nagyvárosi elidegenedés kritikája? És miért kerül át a virtualitásba, ahol szintúgy nem ébred fel? Murakami nem ad a szánkba kész válaszokat; Eri maga a rejtély, a lány, akinek mindene megvan, mégsem tud megbirkózni az ébrenléttel, ezért belealszik egy másik világba. Szép. Szomorú. Misztikus. Megmagyarázhatatlan. Mégis, valahol mindannyian érezzük, mit akar nekünk mondani.

Ahogy a húg, Mari története is. Egy végigbolyongott éjjel. Groteszk figurák egymásutánja. A lány, aki nem mer elaludni, mert fél hogy benne ragad egy álomban (de kinek az álmában?) miként a nővére, ezért végigvirrasztja az éjjelt. Csak egy kávé és egy könyv, néha egy szendvics, egy bár, ahol senki nem kérdez semmit. De az éj sötét és csalfa: mellé sodor egy levakarhatatlan zenészt, egy szexhotel-igazgatót, egy kínai prostit, akit összevert egy frusztrált programozó, pár kínai gengsztert, akik előszeretettel nyiszálnak füleket és egy öreg kocsmárost, aki csak bakelitlemezt hajlandó hallgatni.

„Éjjel az éjszaka ideje érvényes. […] Fölösleges ellenkezni vele.”

Nem ez az első Murakami-mű, melynek olvastán többet tapogatózunk a sötétben, mint sem. A történet egy oldalra elférne, a szereplők papírvékonyak, a párbeszédek banálisak. De mindez lényegtelen. Ami lényeges, az a hangulat, a megfoghatatlan határ, ami elválasztja a nappalt az éjszakától, az ébrenlétet az alvástól, a tudatot az önfeledéstől. Amikor úgy érezzük, minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges, amikor a valóság szövete épp egy pillanatra fellibben és mögötte megláthatjuk az álmainkat, be nem vallott vágyainkat, ki nem mondott félelmeinket. Amikor azt érezzük, minden banális mondat mögött ott rejtőzhet a valódi mágia, nem csak az ígérete… Messze nem tökéletes és még csak nem is tartozik a jobb Murakami-regények közé, de az alkonyi sötétben, amikor az éjszaka még mintha nem döntötte volna el, valóban leszáll-e közénk, gyakran eszembe jut. De azért várom a következő nagyregényt. Hátha az valódi mágia lesz, nem csak az ígérete…


Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita

2017. január 13., péntek

Ifjúság - film

Teljes tisztelettel Fellini és Thomas Mann iránt, életműveik iránt, amiken alig csorbított az idő, de Sorrentino Ifjúsága kapcsán nem kezdem itt sem a 8 és fél, sem a Varázshegy világát, avagy belső viszonyrendszereit emlegetni. Értem, miért így választ keretet a rendező, mit idéz meg és fel – de erre a rétegre e filmhez valójában nincs szükségem. Érzékenységet csiszolna a megidézés finom játékaival, a ráutalás hangolódni segítene, de ezt a funkciót remekül ellátják a svájci szanatórium belső életét komótos ritmusban feltáró képek, a mód, ahogy a szemünk láttára kibontakozik a történet, ahogy feltárulnak a szereplők, lassú fel- és leépüléseik, a játékok, amiket játszanak egymással és magukkal. Ki lehet jelenteni, hogy Paolo Sorrentino a szerepét teljes odaadással vállaló Fellini-epigon, A nagy szépségben való Édes életre kacsintás után most sem cselekedett többet, csak megidézett – bármit ki lehet jelenteni, hiszen az attitűd, ahogy a világot a legklasszikusabb és a friss kortárs olasz látja-láttatja gyökereiben rokon: a nézőpontjuk számos elemében szinte azonos. De én inkább hagyom magam vinni a képekkel, úszni a történetben – azzal a lassú tempóval, amit egy ilyen szanatórium meghagy avagy megkövetel a benne pihenőnek, s hagyom, hogy ez a szemléletmód megajándékozzon. Egy történettel, amelynek minden mintától független önértéke van – tényleg az öregségről szól, de abban a teljes értelemben, amikor olykor már érettségnek tűnik.

Fred Ballinger (Michael Caine), a visszavonult zeneszerző-karmester kellően kiegyensúlyozott napokat éldegél egy hegyvidéki szanatóriumban, ráérős kedélyességgel figyelve a szálló többi lakóját. A latin-amerikait (név nélkül, de Maradonát), amint önmaga elhízott paródiájaként létezik, Miss Universe el és feltűnő szexistennő-alakját (amely persze csillogó értelmet és nem kevés empátiát rejt). Olykor magvas szóváltásba keveredik Jimmy Three-vel, a fiatal színésszel (Paul Dano), aki egy meglehetősen kényes szerepre készül. Figyeli, követi (olykor tehetetlenül tűri) lánya, Lena (Rachel Weisz) vergődését szerelmi és egyéb bonyodalmakban. Figyeli és követi, hogy még mindig igen aktív barátja, Mick Boyle, a filmrendező (Harvey Keitel) mit szenved új filmjének forgatókönyvével, mit szenved a pályán, amit képtelen odahagyni – miközben osztozik vele az öregedő férfiak (prosztata-) gondjaiban. Az idős zeneszerző élete stagnálni látszik, de ettől a legkevésbé sem zavartatja magát. Azaz jól ellenne ebben az amekkora-akkora kiteljesültségben – ha nem zaklatná a világ. Ha nem kérné fel a brit királynő, hogy Fülöp születésnapján állítsa pódiumra (a lehető legreprezentatívabb keretben) egykori legsikeresebb darabját, az Egyszerű énekeket.

Mindez lassú és gyönyörű képeken. Ahogy az öreg karmester zeneművet vezényel az alpesi rét neszeiből. Ahogy a forgatókönyv-írók köre forralja az öreg rendező ötleteit. Ahogy sétálnak, esznek, teáznak, semmit tesznek vagy mindent akarnak; ahogy a két barát ezen a végtelenített szokásos közös nyaraláson osztozik. Már itt gyanút foghatnék, az iróniától, amely nem egy jelenetben alácsurog a lassú, gyönyörű képeknek. Amely minden fontosabb szereplőt legalább egyszer altesten markol ebben a filmben. Gyanút foghatnék, de nem baj, ha nem teszem. A film kibontja az összes titkát, ha megengeded, hogy kézen fogjon, ahogy a képességein tépelődő vén rendező a hotel rosszlányát – ha megengeded, hogy vezessen, ahogy a fogszabályzós masszőrlány  a vén zeneszerzőt az ellazulásba.

Mert minden fordítva van. Aki nem akar megszólalni, mert a halott felesége nélkül képtelenségnek érzi, annak szólnia kell – mert ha nem hiszi is, van még mondanivalója. Aki folyamatosan beszélni szeretne, annak viszont a legfontosabb alkotótárs mondja el, megalázóan őszintén: évek óta ismétli magát, az új mondatai mögött már nincs új vízió. Egy sors véget ér, mert képtelen elviselni a vége tudatát. Egy sors ráébred: eleget pihent, és van még tennivalója. A két beteg öreg közül az egyik empátiából hazudott a másiknak – hiszen valójában semmi baja a prosztatájának. És bár nem találja a felesége sírját, az időben megnőtt, megváltozó temetőben, végül be tud fejezni egy beszélgetést, amit addig nem: annak a halottnak elmondva a szavakat, akit megilletnek. Hiszen egészséges – hiszen a friss gyász levette róla a másikat, a látszólag levethetetlent. S aki így egész, az immár nem fél (pódiumra állni sem) – s ami az ajtókon túl várja, az valóban az ifjúság. Amíg nincs vége, amíg kíváncsiak rád, addig az ifjúság. Amíg a tested minden porcikáját odaadóan ismerő csitri kíváncsi rád, addig az ifjúság.

Egy halott öreg nőt idézzetek fel a félig nyitott ablakban. Aztán ugyanabban az ablakban azt a táncoló fiatalt. Ez a film a befejezésével, a koncert képeivel, a karmester félmosolyával valójában nem az öregséget (nyűgeit, beletörődését, méltóságát avagy annak teljes hiányát) meséli, hanem a címben ígért ifjúság diadalát. Az érettség ennyi: készen állsz. És akkor valójában jöhet bármi. Hiszen akkor valójában még bármi jöhet. Ez a film valójában nem megidézője a 8 és félnek, hanem gyönyörű, teljes komplementere. 

2017. január 11., szerda

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

A tavalyi karácsonyi szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy megjelent magyarul rajongásunk örök alanya, J. R. R. Tolkien gyermekeihez írt levelezés-gyűjteménye, a Karácsonyi levelek. Tolkien 1920 és 1943 között, több mint két évtizeden át írt fiktív leveleket az egyre gyarapodó gyerekseregletnek (először még csak John, aztán szépen sorban Michael, Christopher és Priscilla is megkapta a maga levelét) az angolszászok Télapója, Father Christmas (Karácsony apó) nevében. Ezekben a játékos levélkékben részint a gyerekek hozzá írt leveleire válaszol és kommentálja a zoknikba tömött ajándékokat, részint beszámol saját eseménydús életéről fent, a távoli Északi-sarkon.

Mely élet a legkevésbé sem nyugalmas, ahogy egy majd’ kétezer éves öreg Karácsony apó megérdemelné, köszönhetően elsősorban Jegesmedvének, sokáig egyetlen segítőjének, aki minden évben okoz valami mókás galibát – hol eláztatja az ajándékraktárat, hol kettétöri az északi sarkot jelző oszlopot, mely hogy-hogynem épp Karácsony apó házára zuhan, hol lábát töri, hol mást tör össze. Kétbalkezes medvénknek persze hamar elege lesz abból, hogy a levelekben állandóan pellengérre van állítva, így hamarosan ő is hozzáfűzi a maga észrevételeit Karácsony apó viselt dolgairól és a karácsonyi készülődésről. Az évek során hozzájuk csatlakozik Jegesmedve két unokaöccse, akik eleinte csupán viháncolnak és elcsenik az ajándékokat, később kiveszik részüket a munkából is, és egy manósereglet, élén Ilbereth-tel, aki Karácsony apó titkáraként az utolsó években befejezi helyette a leveleket.

Szeretnivaló kép rajzolódik elénk e levelekből: egy már-már idilli, ártatlan gyerekkor képe, egy egész más, lassabb, mesésebb, könnyebben varázsolódó világé. Nehéz nem irigyelni a Tolkien gyerekeket e levelekért, még ha lehántjuk róluk a szerző legendáját, akkor is. Persze önmagukban a levelek csupán felét teszik ki e kötetnek: az igazi varázslat a melléjük csatolt rajzokon kel életre. Majd’ minden (önmagában is művészi kivitelű, gyönyörűen kalligrafált) levél megkapja a maga illusztrációját, hol Karácsony apó, hol Jegesmedve keze által – rajzaikon megelevenedik a ház az Északi-sarkon, a manósereglet, az északi fény, a szánt húzó hét pár rénszarvas és a karácsonyi örömtűz. No meg a játékokat pusztító, gonosz koboldok hada…

 

Mert az élet bizony az Északi-sarkon sem fenékig tejfel, a történelem pedig még Karácsony apó leveleibe is belepiszkít. A harmincas években koboldok dúlják az Északi-sarkot, akiket csak a jegesmedvék és a manók egyesült seregei képesek úgy-amennyire visszaszorítani, de mindig visszatérnek, kifosztják a raktárakat, megkeserítik a gyerekek ünnepét. A nélkülözés éveiben bizony Karácsony apó is szabadkozik, amiért nem töltheti meg a zoknikat a szokott bőséggel. Az idillbe bekúszik a felnőtt világ borzalma – és a lassú elmúlás. Hisz a gyerekek felnőnek, Karácsony apó pedig látja ezt, és búcsúzik. Az utolsó levelek olvastán legszívesebben megállítanánk az időt, ott, amikor még hittünk a mesékben, a csodában, amikor tiszta szívvel vártuk hogy mi pottyan le a rénszarvasok húzta szánról.

Még e játékos levelekben is kiütközik a Professzor szenvedélyes szeretete a nyelvek iránt – Jegesmedvével egész koboldábécét is farigcsáltat, hogy értelmezni tudják a koboldok alagútjaiban talált falfirkákat (mely alagutak egyébként erős hasonlóságot mutatnak A Hobbit koboldalagútjaival). Mindemellett a legszeretnivalóbb mégis Tolkien iróniája, hisz meg is kapja a magáét a kotnyeles segédtől – ahogy Karácsony apó írja a gyerekeknek: „Jegesmedve ma kapta meg édesapátok levelét, amely komoly fejtörést okozott neki. Megemlítettem, hogy úgy néz ki, mint valami egyetemi előadáshoz készített jegyzet. Jegesmedve azt felelte, bolond egy hely lehet az az Oxford, ha az emberek ilyen előadásokat tartanak, aztán hozzátette: ‘de feltételezem, nem hallgatja meg ezeket senki’.”

Bűbájos, gyönyörű kivitelű könyvecske ez, amely valóban képes visszaadni valamit a karácsony manapság egyre jobban megkoptatott varázsából. Hozzánk hasonló rajongóknak évszaktól függetlenül kötelező, kisebb-nagyobb gyerekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek pedig érdemes már most elraktározni az ajándékötletet a következő karácsonyra…



2017. január 9., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell Her - CD

Duó. Egy ideje már tudom, mennyire bőven elég. Két játszó, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit más, így, a második lemezre:  a páros felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.

Hagyd egy történetté mosódni a dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd, ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad - ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok! Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott; akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a teljes.

Persze, tudom, ennél sokkal rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt; néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben látszanak. 

Tudom, ennél rétegesebb a dalok teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az első lemezzel, a Lifeloverrel járt a duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által) a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen helyes megoldás.

Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam, ahogy annak idején a Quartet Lámpafény albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel.

A lemez januárban német nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.

2017. január 6., péntek

Harry Potter és a Titkok Kamrája – Jim Kay illusztrációival

Egy éve már körbelelkendeztem a Jim Kay illusztrálta Harry Potter és a bölcsek kövét ezeken az oldalakon – visszanyert rajongásról, felélesztett gyermeki énről, sikeresen újraértelmezett képekről mesélve. Minden előzetes fanyalgásom ellenére seperc alatt levett a lábamról és alig vártam, hogy kézbe kaparinthassam a második részt. Percre sem volt kérdéses, hogy ott landol ő is a karácsonyfák alatt és hogy az ünnepi időszakban egyik társa lesz reggeli kávézgatásaimnak.

Azért ez az illusztrált verzió mindig lutri és azt hiszem az is marad a hetedik kötetig (ha kitart addig, ugyebár…) – hiába nyűgözött le már egyszer a rajzoló, sosem lehet tudni, meddig sikerül hasonlóan friss, egyedi, a filmektől és a korábbi illusztrációktól markánsan különböző képekkel elénk állnia. Szerencsére egyelőre (majdnem) maradéktalan az élmény! Amit az előző kötet kapcsán felróttam, még most is él: sajnos az emberábrázolásai nem annyira tetszenek (legalábbis a festményszerűek, mert a Hermione rajz például remek!) és nagyon sajnálom, hogy a Titkok Kamrájában az eddig megszokottaktól eltérően nem ábrázolta Tom Denemet (vajon ez koncepció lesz, hogy a gonosz ábrázolása nélkül teremt sötét hangulatot?).

Ugyanakkor számos rajz kedvenccé vált és gondolatban odateszem az Abszol út, a Roxfort Expressz meg a Teszlek süveg mellé – legelsősorban az Odú, ami végre-végre-végre megkapja az őt megillető jelentőséget és tényleg olyan szedett-vedettnek néz ki, ahogy Rowling megírta. De imádnivaló Fawkes ábrázolása (főleg azzal a kis fricskával, hogy először retro karácsonyfadísz formájában látjuk), az Üvegház és a mandragórák remekül sikerültek, Hisztis Mytrle végre tényleg siralmas és a repülő kocsi is elég szellemes. Ami külön tetszett, hogy mintha az előző kötetnél többször élt volna az illusztrátor a háttérillusztrációkkal, több a színes-rajzos háttér, a szétszórt tintapaca, a szövegbe bepofátlankodó pók, csiga, kertitörpe, tündérmanó és még ki tudja, miféle szerzet... A sötét alapra nyomott oldalak pedig elég hatásosan emelik a hangulatot egy más dimenzióba mint amit megszokhattunk, a Fejvesztett Futam például sosem volt még ilyen borzongató, de a Titkok Kamrájának is jót tesz (Tom Denem ide vagy oda) a sötét „alapozás”.

 

S hogy milyen volt az újraolvasás (ami végül csak váratott magára egy évet)? Érdekes. A varázslat működik, ismét csak beszippantott és gyorsan végigszaladtam rajta, a Roxfortot továbbra is imádom, de meglepett, hogy ez a rész még valójában mennyire gyermeteg. Talán a filmek, talán a később sötétedő világ az oka, de valahogy ez már úgy élt bennem, hogy eggyel komolyabb dolgok történnek, mint az elsőben és hát nem :) Az meg pláne vicces, hogy a filmbeli akciódús jelenetekhez képest Rowlingnál az egész pókcsatás kirándulás a Tiltott Rengetegbe elfér két oldalon, és a naaagy csata a baziliszkusszal is hipphopp véget ér, kb nulla feszültséggel. Szóval gyerekkönyv ez még a javából, de annak legalább cuki. Az pedig így sokadik olvasásra tényleg elég bosszantó, hogy a hatodik-hetedik rész megjelenése idején annyira rejtélyesnek tűnő nagy titok ott van világosan leírva az orrunk előtt már itt. Ügyesen megvezette a fél világot Rowling, az biztos!

Megint csak azzal zárnám, hogy az újraolvasás folytatódik… Hogy lesz-e érkezésem év közben rá, azt nem tudom, előre megfogadni meg nem akarok semmit. Az az egy biztos, hogy ha lesz illusztrált harmadik rész, az is landol majd a polcon a többi mellett!



2017. január 4., szerda

John Scalzi: Vörösingesek

A Vörösingesek kézbevételét régóta halogattam. Ugyanis komoly csalódásként éltem meg, hova habosította az általam nagyon szeretett Vének háborújának történetfűzését az Árnyékszövetséggel Scalzi. …az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak… na, ez így, vegytisztán az egyik leggyakrabban előcibált (nemcsak filmes) konteó, amit nem tudok komolyan venni. Az összes terrorista, fajgyűlölő és előítéletes egy asztalnál, együtt a különböző szolgálatokkal és titkos állami szervekkel, amint eldöntik, hogy… mit is?  Képzeljük el, amint fondorlatuk által valahogy létrejön a szuperszervezet, amely technikailag hipp-hopp mindenki előtt jár, amolyan űrbéli Hydra, galaktikus Spectre – na, pont ez a szint nem hiányzott az eddigi intelligens kérdésfeltevések mellé! Számomra ez volt a legnagyobb érvágás ezen a világon – hogy az eddig (soha nem ellentmondásmentesen, de) felrajzolt valóságos emberi dilemmák fölé odakerült mozgatónak egy klasszikus blockbusterpanel… írtam. Hallatlanul bosszantott, ahogy egy könnyen olvashatósága ellenére bátran kérdező és válaszoló történetfolyam a szemem láttára végképp elszappanoperásodott.

Azért is halogattam a Vörösingeseket, mert tételesen pont egy ilyen paneltömeget sejtettem mögötte a fülszövege alapján. Kár volt halogatni… mert amikor végre kézbe vettem, egy délutánt végigröhögtem vele, nem harsányan, de jóízűen – hiszen megint azt az írást kaptam, azt az épp csak originális, „hasonlítható, de soha nem olyan” mesét, azt a minimumot amit ettől a pohos-pocakos iróniabajnoktól folyamatosan elvárnék! (Ez különben igen becsülendő: ahogy Scalzi folyamatosan jól követhetően és közérthetően okos, egy halom réteggel e követhetőség mögött… ez egy igényes irodalmi popzene.) Szinte ugyanaz történt, mint a Bezárt elmék esetében: behúzott, megtartott a könnyen olvashatósága, aztán az igen hamar bekövetkező lelepleződés után (hogy mi is mozgat itt kiket és hogyan) is lazán megtartott a jóízű mesélőke és a folyamatosan vastagodó irónia benne. Mert lelepleződik, hamarabb jóval, mint a hősök számára, hogy mi körül csomósodik a mese – de egyfelől tényleg zabálni valóan könnyed és vicces marad utána is (vihet a humora), másfelől a hősök számára tankönyvien pontosan tárul fel a titok (gyakorlatilag nem is tárulhatna fel előbb). Scalzi megmutatja neked, mi a különbség, ha szereplő vagy és mi a különbség, ha néző (miközben persze bevon, pofátlanul behúz – csőbe húz, és az utolsó oldalig, az utolsó mondatig  játszik veled is…). 

Andrew Dahl zászlóst áthelyezik az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Amely mindig a sűrűjében jár, amely minden küldetésén idegen erőkkel és szörnyetegekkel találkozik, minden felderítő küldetésén veszteséget szenved, de mintha a vesztükbe minden felderítésen kizárólag a frissen érkező zászlósok rohannának – és fura módon mintha volna néhány „kiválasztott” magasabb rangú tiszt, élükön a kapitánnyal, akik a megmenekülést kizáró helyzeteket is rendre túlélik. Bájos alapszitu, már akár most is elkezdhetsz rajta gondolkodni, kedves olvasó, mi lehet mögötte – milyen kifacsart valóság-szerkezetre lehet igaz egy ilyen (statisztikailag is jól dokumentálható) beteg helyzet. (Annak van a legkönnyebb dolga, aki a cím szóösszetételének összes (történelmi és szórakoztatóipari) jelentésével tisztában van.) Persze azt csak remélhetem, mást is megtart-e a könyv, úgy ahogy engem, miután jó korán lelepleződik úgymond a „nagy csavar…” (az a dolga…) megtart-e az otromba írótréfa után (tényleg baromira otromba, Douglas Adams sírna a röhögéstől), megmarad-e az olvasókedv, amikor teljesen máshonnan nézi vissza ugyanazt, amit először - hogy mélyüljön, ami mélyülhet.

Én nagyon érdekesnek találtam ezt a markánsan két, egymással beszélgető részre oszló könyvet, mert az irónia hagyma-rétegekben épül benne egymásra, és ha jól figyelsz, az utolsó réteg köréd is odacsukódik. Mindig is izgatott az író felelőssége a hősei iránt, mert olykor a saját fantáziáimban éreztem már úgy: a képzelet nemcsak magadnak, másoknak is megélhető sorsokat gyúrhat, akár a szavakká formált gondolat által – hogy a szó nemcsak a beszéd (tágabban a kommunikáció) körén belül teremt. Scalzi jól kérdez, és érdekes válaszokat ad a kérdéseire – miközben görbe tükröt tart a médiaiparnak, mégpedig olyan görbe tükröt, ami nem előzmények nélküli, könyvek és filmek játszottak már hasonlóval, de így egyik sem. Ennyire következetesen egyik sem gurult végig egy ilyen gondolatmeneten, akit csak lehet, belevonva; hogy a végén teljesen nyilvánvaló legyen: maga Scalzi is egy kliséhasználó teremtőmerénylő – és valójában az egész játéka ezt kérdezi: ki teremtett engem, és milyen halálnak. Még egyszer mondom, szerintem a hősein át maga Scalzi is ezt kérdezi. Tehát nemcsak az olvasói köré, maga köré is odacsuk egy réteg hagymahéjat. Eléri, hogy élvezzem, hogy csodáljam a könnyedséget, a látszólagos felszínességet, hogy röhögjek (többek közt: magamon). Holott közben ő is röhög rajtam (és többek közt: saját magán). Mert hiszen valójában mindannyian együtt ülünk ebben a hagymabűzben.

Mondjátok, hogy sikerült… hogy nem gyilkoltam le egy poént se…



Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2017. január 2., hétfő

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről (Válogatott írások)

Valójában én kicsit merevebben képzelem úgymond az esszét. Saját (sajátos) műfajnak, amely nem különböző célú és funkciójú szövegek egyfajta gyűjtőneve (mondjuk így: olyan kifejezés, amely mindenféle bűnt lefed…). Mindazonáltal nagyon jól szórakoztam ezeken a kazalba söpört (valójában inkább szálanként akkurátusan egymás mellé fektetett) szalmaláng-szövegeken. Egy kiállítás megnyitója, egy beszéd azonos érdeklődésűek nyája előtt, még a különböző kötetek elő- és utószói is erősen az adott alkalomhoz és/vagy lehetőséghez kötött, erősen pillanat-specifikus dolgok általában. Ha nagyon jól szórakoztam rajtuk, felmerülhet a gyanú, hogy az egyik kedvenc mítoszálmodóm immár nem vagyok képes a súlya szerint megítélni. Ítélhettek úgy, hogy én is besodródtam (maradék nélkül most már) a kritikát feledő rajongó-nyájba, Neil Gaiman híveként innentől kezdve a lelkendezésem súlytalan lesz és tétje-nincs – hogy mintegy engem is kielégít, hogy meglett az évi rendes betevő Gaimanom.

Lehet persze, hogy azért élveztem annyira a Kilátást az erkélyről, mert akkurátus szemmel kerestem magam és az elméleteim igazolását Neil szövegeiben magáról Neil Gaimanról – azaz a saját, az íróhoz kötődő agymenéseim alátámasztását vártam és kaptam magától az írótól. Nos, való igaz – hiszen elég sokat ógtam-mógtam az ő mítosz-felfogása, írói alap-attitűdjei kapcsán, hosszan elmélkedtem a meséléshez való sajátos viszonyáról a könyvei és a képregényei kapcsán. Talán egyszerűen azért, mert úgy vélem én is: a meghallgatott mesének (legyen bármilyen átlátszó egy másik nézetből) ereje van, mert a mítoszi nézet egyre teljesebben meghatározza immár a hétköznapjaink is (soha ennyire azóta, hogy tudományos alapokon szőnyeg alá - a tudatalattiba - söpörték); a mítosz nem pusztán egy egykor megtörtént esemény távlatok torzította visszhangja, de alapja számos, világkorszakokon át élő világnézetnek – és az ott felismert törvényszerűségek a ráció világának árnyékában máig ugyanúgy hatnak. Senkinél nem láthattam annyira koncentráltan ezt a felismerést, mint az Amerikai istenek, vagy a Sandman lapjain. Gaiman legügyetlenebb meséiben is ott lakik ez a fajta hitel. (Például ezt is tőle, meg Robert Gravestől tanultam: a mítoszok kapcsán az emberiség gyerekkoráról beszélni - és a mesét ugyane gesztus martalékaként a gyerekszobába száműzni - csak egy a fejlődés néven ismert mítosz jellemző tévedései közül: az őseink szemernyit sem voltak gyermetegebbek, mint mi, akik az anyag szent nevében mérhető-mért világegyetemnek táncolunk épp hiedelemrendszert.)

Lehet, hogy azért élveztem ezeket a szövegeket, mert szerintem is élnek köztünk olyan emberbőrbe bújt tündéri manók, mint Tori Amos, vagy Lou Reed (bár én személyesen nem érte, hanem utolsó éveinek társáért: Laurie Andersonért rajongok…). Vagy  mert Terry Pratchett is egy ilyen tündéri, ironikus manó volt, amíg élt; mert teljesen más végletében az írószerepnek Douglas Adams is – és jó látni, ahogy kedvenc bőrkabátos író-popsztárom oda van értük. Ahogy az én rajongásom tárgyáért: Tolkienért rajong, okosan látva, pontosan miért. Egyszerűen jó volt ezekről az emberekről Gaiman tollából olvasni, akkor is, ha jól látszó elfogultságokkal találkozom az olvasás közben – hiszen láthatom azt is: mennyire tisztában van Neil a saját elfogultságaival. És azt is: mennyire bátran nem szégyelli őket. Mint amit a felesége, AmandaPalmer iránt érez, mutat és vállal fel – a világ legtermészetesebb módján.

Lehet, tényleg elég volt látnom, hogy a kedvenc mítoszgazdám mennyire rendben van. Mennyire rendben magával, soha kétely, dilemmák nélkül, soha bizonytalanság és önértékelési zavarok nélkül – de még mindig kivétel nélkül a jó kérdéseket feltéve. Még mindig abban a bátorságban, amitől megszerettem: ami nem foglalkozik vele, ha hülyének nézik, és akkor sem foglalkozik vele, ha egyáltalán nem biztos az igazában. De higgyétek el: mindezzel együtt (mindezeken felül) a leggyakrabban pontosakat és jókat mond. Olyasmit, ami akkor is érdekes, ha nem értesz vele egyet – mert közérthető volta ellenére is annyi réteget hordoz, hogy érdemes vitatkozni vele. Néhány dologban nem értünk egyet – és ebben a néhány dologban senki nem csiszolt annyit az egyet nem értésemen, mint ő. Ha egyszer alkalmam lesz, lehet, hogy leginkább ezt szeretném majd neki megköszönni!

Kiadó: Agave
Fordították: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina

2016. december 31., szombat

2016 - könyvekben, évösszegzésféle, shizoo

ahogy őrzött. ahogy őrzöm
Hagyományosan ilyenkor összegzünk. Ilyenkor mérjük fel, mit adott az év, mit sikerült megvalósítani a tervekből, mit értünk el a vágyakból. Én a magam részéről most nem sorolom fel, milyen csapások értek – és szerintem érjétek be ennyivel.

Timi a maga összegzőjében említi, hogy soha nem írtunk még ilyen keveset. Én odáig nem vinném, hogy gondolkodnunk kéne a folytatáson. Számomra evidens, hogy ez a kedves szenvedély (az olvasmány és élmény örömének megosztása) még évekig velünk marad – ha csökkenő intenzitással is, de remélem, nem csökkenő minőséggel. Kettőnk közül messze én gondoltam idén sokkal kevesebbet ide, másnak adtam - leggyakrabban szívesen adtam - az időt és a figyelmet. Alkalmam nyílt a Napút Online néhány rovatának szerkesztésére, amit nagyon szívesen vállaltam. Szondi György, a folyóirat főszerkesztője felkérte Füleki Gábort és engem, írjunk kettős elemzést Pilinszky KZ-oratóriumáról – a tavalyi Káva-füzet után számomra ez a nyomtatott Napútban való megjelenés jelentette a „valódi” belépést úgymond az „irodalomba”. A blogunk olvasói is észlelhették: enyhén elszabadult idén a Könyvvizsgálókon a verselemzés; többek közt ezért – erre állt amúgy is az agyam. Néhány komoly adósságot e téren is sikerült törleszteni: pár számomra fontos kortárs verseskötetet méltathattam, és nekifutottam végre József Attila A hetedikjének. Régóta gyúrtam erre a versre…

Másfelől ott vannak a saját irodalmi ambícióim. Írnám, hogy a nap-mint napi vers elkomolyodott, ahogy az Irodalmi szabad rablás keretein túl is megjelent itt, ott, amott iromány – de szerintem teljesen úgy állok hozzá, mint eddig. Van a napjaimnak egy ritmusa, amit a reggeli kávé és klaviatúra mellett töltött inspirálódás alapoz meg, amiből hol egy haiku, hol hosszabb-rövidebb lélegzetű vers születik. Ami most körvonalazódik ebből a létkarikából, arról még nem beszélnék – nehogy elkiabáljam… Jó pár estém töltöttem slammerek társaságában is, sokszor mikrofonnal a kézben, a színpadon. Továbbra is kezdőnek tartom magam, aki (mivel ebben a sportban nincs senior-kategória) azzal versenyez, akit mellé sodor a sors – persze nagyon büszke vagyok a helyezéseimre, meg arra az első helyezésre a Gólya egyik slam-estjén… és büszke vagyok rá, hogy ott szerepel a képem az SPB Magyarország honlapján.

Néhány mániám is további időt követelt… Végre kitértem rá, A Gyűrűk Ura egy pontján miért fogadja oly kelletlenül a vén ent: Szilszakáll a lehetőséget, hogy Gimli, a törp az erdejébe látogat… azaz végre szót ejtettem hosszabban a törpök természetéről – mintegy folytatva a Rajongásunk tárgya bejegyzés-sorozatát. Egy animével is beljebb vagyunk: sikerült újra leülnöm Kon Szatosi Paprikája elé – de még mindig nem írtam a Metropolisról (pedig alap…); és még mindig csak nézem a Cowboy Bebop epizódjait – amit anno hatalmas örömömre megszerzett nekem Timi. Szintén ő csábított el a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana előadására… most jó ideig sorjáznak majd a fejemben a képek, ha meghallom a zenét. És együtt ültünk a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében is, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint második duólemeze, a Tell Her bemutatóján. Mégis, valójában nem csodálkozom rajta, hogy a kedves összegzőjében nem szerepelnek programok - tény, ami idén programban látszólag neki volt fontos, azt is valójában nekem ajándékozta. Jövőre másként lesz…

Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha 2016-ban gyalázatosan keveset sikerült olvasnom. Az elolvasott kötetek számát illetően alulmúltam a tavalyi évet is, ha így folytatom, jövőre nem lesz elég olvasmányom egy top-tízhez. Az én „téglám”: Babics Imre Gnózisa lassúolvasódik, csak akkor megyek vele tovább, ha az addigit belélegeztem. Jövőre marad az is, hogy lelkendezzek Kemény István összegyűjtött versei, az Állástalan táncosnő kapcsán. És Neil Gaiman összesöpört elme-gizgazának bejegyzésbe párolása, a Kilátás az erkélyről megdédelgetése is jövőre marad. De nem ússzátok meg… Lássuk tehát, mit sikerült a legnagyobb örömmel elolvasnom idén (úgy, hogy írni is sikerült róla).


sport is volt...


10. – Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II. –  Az elvállalt feladat okán vettem a kezembe, hogy aztán jó pár estén át csodálkozzak rá újra. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben…

9. – Fredrik Backman: Itt járt Britt-MarieTartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna... Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

8. – Cormac McCarthy: A síkság városaiMost már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. Megértem, ha valaki más mesét olvasott volna ehelyett – de azt is: miért ezt mesélte el az írója. Elgondolkodtatott, hogyan vetkőztethetném le hasonszőrűen a saját mítoszaink.

7. – Szerb Antal: Utas és holdvilág Sokadik (sokadik nem teljes érzetű) olvasás után is. Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem…

6. – Sjón: A cethal gyomrábana nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. S mindezt egy poklokig pontos gonoszkeretbe helyezi. Lesz még olyan nap, amikor azt érzem, ez a kötet volt 2016 legérvényesebb olvasmánya (holott részben még 2015-ös olvasás).

5. – Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve Ezért a könyvért örökké hálás leszek Uzseka Norbinak, az ő érzékeny, szelíd szavú ajánlója miatt kértem el – tőle magától. …Nehéz téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az öreg szemén át, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is. Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad. Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok, Mama!”

4. – Ted Chiang: Életed története és más novellák Biztosra veszem, hogy lesz olyan nap jövőre, amikor egyszer csak megint a kezembe veszem. Amikor eszembe jut. Egy teljesen oda nem illő pillanatban, a gesztusról, ahogy valaki csészébe tölti a gőzölgő teát. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember…

3. – Tomas Pynchon: Kísérleti fázis Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a könyvről leírtam, hogy az év legfontosabb olvasása – mert nem rém hangos, és nem megy túl közel, mégis; hallatlanul pontosan ragadja meg a 9.11 által megteremtett világot. Miközben humoros, könnyed, és menő. Ez a könyv lidérckövetés ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az atlanti szél.

2. – Alessandro Baricco: Az ifjú ara Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a kötetről leírtam: alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a  Selyem volt, a  Tengeróceán, a  Vértelenül,  vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges. Alig várom, hogy megtudjam, még hova mélyül.

1. – Bartis Attila: A vége Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak most írom le: a recepciója konkrétan kiborított. Számomra fontos véleményalkotók mondtak róla egetverő marhaságokat – mert nem tudtak másként tekinteni az íróhangra, mint a Nyugalom írójáéra (nem olyan, nagyon nem…), mert felháborította őket az egyoldalú nőábrázolás (de hisz nemcsak szerepe, de oka is van – hiszen így lát(na)/szeret(ne) egy virtigli kukkoló), s még számtalan ízlésbeli okból, amit nincs itt kedvem felsorolni. (Azokról nem is beszélve, akik a szövegük alapján láthatóan nem olvasták végig…) Lehet, hogy egyszer eljutok a befogadás egy olyan szintjére, amikor élvezhetően fikázva megfogalmazom, hogy milyen regényt kellett volna írnia az írónak szerintem, az egyébként zseniális alapötletből, amit így elbaszott a szerencsétlen. Ha eljutnék idáig, valaki lőjön le. Az új évezred első maradéktalan olvasmányélménye volt – mert minden mesterkéltség nélkül úgy volt őszinte, hogy (ahogy az irodalom mindig) hazudott: Bartis Attila hazudta benne Szabad András, egy elképzelt élő maradék nélküli igazát.

Indián nyár - 2016


Lássuk akkor a „kulturális mindenfélét”, ahogy Timi fogalmazott…

Első és legfontosabb. A Recirquel újcirkusz-társulat bármelyik előadása. Csak ajánlani tudom. A személyes kedvencem e gazdagságból a Non Solus. Két alakon át, zenén és táncon át, színpadképen és cselekménybe simuló attrakción át: a teljes élet.

Az év legjobb filmélménye megint zavarba hoz. Hogyan választhatnék ennyire más eszközökkel máshová futó, de sajátságaival is zseniális filmek közül, mint az Érkezés (a mai kommersz- és művészfilmes nyelvezet sajátos szimbiózisa, miközben az akciódúsítást leszámolva ihletett és pontos adaptációja Ted Chiang történetének), a Holdfény-királyság (tömegkultúra-nyelvet bohókába csavaró tréfa, amit pont azért lehet szeretni, amit utálnék benne, ha a fejével, s nem így, a szívével volna komoly), vagy a Berlin felett az ég (évek hosszú sora után néztem újra, és találkoztam egy fiatalemberrel, a legteljesebb, Karinthys értelemben)… bármelyiket ajánlhatom közületek bárkinek, ha eljutottatok idáig ebben a maratoni bejegyzésben…

Az év legjobb koncertélménye… a fentebb emlegetetteken túl legjobb volt Anoushka Shankar Land of Gold koncertje. Tisztelem, ha valaki így éli a fúziót – hogy a saját szeretett hangszerére adaptál olyan játékmódokat, amik úgy különben kényelmesen elférnek rajta. Legjobb volt még Mayra Andrade és Palya Bea a Selymeim-koncertsorozat estjén. Tényleg torkomban dobogó szívvel várom, kit hív Bea legközelebb… És végül a legjobb volt Maia Barouh, meg úgy a Budapest Ritmóról igen kevés kivétellel szinte bárki.


A magam részéről továbbra is ajánlani szeretnék, elsősorban ajánlani, mindazt, ami felkavar, megtetszik, elvarázsol, meghódít. Továbbra is igen ritkán szeretnék kritizálni. Megsemmisíteni, sárba taposni – még ha értem, adott esetben olykor értem, miért történik; még ha adott esetben olykor én sem tudom visszafogni egy-egy bejegyzés erejéig a csalódottságom. És végezetül Boldog Új Évet szeretnék kívánni, minden kedves (és türelmes) olvasónknak! Ránk férne…

2016. december 29., csütörtök

2016 könyvekben – évösszegzésféle Ilweran módra…

Ismét eltelt egy év, ismét itt az évösszegzések ideje. Rettentő unalmasnak érzem megint csak azzal kezdeni, hogy sűrű és nyomasztó év áll mögöttünk, de higgyétek el, nekem sokkal jobban fáj, mint amennyire ti unjátok. Jól esne már egy olyan december, amikor nyugodt szívvel leírhatom, hogy szuper évem volt – de egyre kevésbé hiszek a mesékben. Komoly veszteségek és fojtogató feszültség fémjelezték az évet és bár a manapság uralkodó cukiságdiktatúra azt diktálná hogy ezeket söpörjem a szőnyeg alá és fókuszáljak a rózsaszín ködre, elárulom, néha kurva nehéz. Szóval, bár akadtak jó dolgok, szívmelengető élmények, volt részem feltöltődésekben és kaptam komoly ajándékokat is a sorstól, ha összegzem az évet, elsőre nem ezek jutnak eszembe.

Mindez sajnos meglátszik a blogon is. Hét éve nem született ilyen kevés posztunk, mint idén – keveset is olvastam, és még ha olvastam is, írni aztán pláne nem volt kedv és energia. Sokáig azt mondtam, az olvasás minden helyzetben menekülés, gyógyír, kiút – hát most eljutottam egy olyan lelki-szellemi kimerültségbe, amikor az egymás mellé halmozott betűkben értelmet találni a lehetetlennel volt határos. Hisztisen és keveset olvasok és még hisztisebben és kevesebbet blogolok, hogy ez hosszú távon hova vezet, nem tudom, de ha tendencia lesz, akkor el kell gondolkodnom azon, érdemes-e így folytatni.

Számszerűen egyébként ez az év négy könyvvel hozott kevesebbet mint a tavalyi, ám köszönhetően az olvasott monstrumoknak, oldalszámban jó kétezret vertünk az előző évre. El nem tudom képzelni, mi ez a monstrum-túltengés a piacon és az olvasmányaim közt, de lassan kéne valami határt szabnom a még elfogadható oldalszámoknak (vagy beszerezni egy hátizsákot…). Listamániás bloggerkollégák kedvéért álljon itt az idei 5 legvaskosabb olvasmányom:
Sántárám – 990 oldal
A fényességek – 940 oldal
Black Out – 680 oldal
Ílion – 660 oldal
Hyperion bukása – 630 oldal
Ugye hogy nem vagyok normális? :) (Hogy ehhez képest miket tervezek jövőre, azt ne is firtassuk…)

Persze ezek csak számok, amiknél sokkal fontosabb a minőség. Hát… Nem mondhatnám nyugodt szívvel, hogy nem tudnék jobb évet elképzelni olvasmányélmények szempontjából. Visszanézve a tavalyi listát, amikor különösebb gondolkodás nélkül ki tudtam választani hat zseniális, potenciális kedvenc olvasmányt, amelyek hosszú évekre velem maradnak, az idei termés majdhogynem siralmas. Alig tudtam belőni a top tízet, és bár a végső listában azért szép számmal vannak nagyon jó könyvek valahogy azt az aha-élményt hiányoltam idén ami korábban oly sokszor megvolt. A nagybetűs RÁCSODÁLKOZÁS hiányzik, az, hogy úgy vágjon pofán a könyv, hogy utána átértékeljek mindent amit korábban az irodalomról gondoltam. Ezt idén egy szerzőtől kaptam meg, igaz, tőle legalább kétszer is (viszont ő sem új felfedezés).

Azért akadtak idén is kellemes meglepetések, könyvek, melyektől sokkal kevesebbet/rosszabbat vártam, mint amit végül adtak:
- az évet rögtön remekül indítottuk az S – Thészeusz hajójával, ami, ahhoz képest, hogy mennyire tartottam tőle hogy csupán egy agyonhájpolt lufi, marha jó szórakozás és igazi szellemi kaland volt
- a nemisannyiranyolcadik nyolcadikHarry Potter kötettől való idegenkedésemről már bőséggel írtam, ehhez képest kellemes csalódás volt – ha nem is ájultam el tőle annyira, mint amennyire egy ősrajongótól elvárható
- a nyári olvasási hisztimből számomra is meglepő módon egy tech-krimi rántott ki, a Black Out annyira szuper volt, hogy utána hetekig gondolkodtam a felvetett témáin (és fárasztottam a környezetem vele)
- Amanda Palmer és A kérés művészete komolyan átkapcsolt egy kapcsolót  a gondolkodásomban, ami rám fért és mellette még baromi jól szórakoztam is
- Az év legjobb sci-fi és fantasynovellái pedig pont úgy szélesítette a látókörömet, ahogy azt a hasonszőrű válogatásoktól el lehet várni, azzal viszont meglepett, hogy mennyi szerzőre csodálkoztam rá általa – jó lenne minél többüktől olvasni még magyarul

Mint minden évben, idén is akadtak csalódások, az év legrosszabbja címet holtversenyben kapja a majd’ két évtizede halogatott, épp ezért duplán fájó első King-olvasmányom, a Tortúra és Alice Hoffman YA-förmedvénye, a Gyönyörű titkok múzeuma. Különösebben dühöngeni most nincs kedvem miattuk, elég időt pazaroltam már rájuk.

Költöztek új tereptárgyak a lakásba ❤

Lássuk ezek után a hagyományos évi top tízes listát, visszafelé haladva:

10 – Moskát Anita: Horgonyhely – Okos, sokrétű, kompromisszumok nélküli könyv izgalmas sajátvilággal, ami sikerrel mutat túl a ráhúzott „gender-fantasy” kereteken és a végletekig következetesen túr le a mocsokba – ahol aztán ránk talál. Ránk, emberekre.

9 – Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás – Posztapokaliptikus történet a szépség utáni keresésről, arról, hogy az életben maradásnak is kell legyen értelme, hogy nem vetkőzhetjük le azt, ami emberré tesz minket, csak azért, mert körülöttünk darabjaira hullott a világ.

8 – Baráth Katalin: Arkangyal éjjel – Vékony jégre merészkedett a regény fő témájával Baráth Kata, de csodálatra méltó magabiztossággal táncolt végig rajta: nem csap át sem köldöknézős szociodrámába, sem szenzációhajhász bulvárregénybe, sem konyhapszichológiával nyakon öntött trendi házastársi drámába – ehelyett végig megmarad szórakoztató, ám kőkemény kriminek, alaposan megspékelve társadalmi mondanivalóval. Egye fene, nem bánom, hogy a századelős kedélyeskedés a múlté lett…

7 – Jonathan Franzen: Tisztaság – Most először éreztem azt, hogy Franzen elsősorban szórakoztatni akar és nem karcolni. Könnyedség érződik minden során, még a legdrámaibb és a legszívettépőbb részleteknél is (mert persze vannak). Már-már humoros, már-már krimibe illő nyomozás, már-már szórakoztató irodalom. Ez is jól áll neki.

6 – Robert Galbraith: Gonosz pálya – Rowling a Cormoran Strike kötetekkel egyre jobb lesz: ezúttal a mindennapjainkat átszövő erőszakot és az azzal szembeni rossz, rosszabb és még rosszabb társadalmi reakciókat ábrázolja, kegyetlenül éleslátóan. No meg a mindenre rátelepedő médiát, ami lassan másra sem jó, minthogy táptalajt nyújtson a legkülönfélébb perverziók burjánzásához. Nehéz vele vitatkozni.

5 – Colm Tóibín: Mária testamentuma – Bátor könyv ez. Colm Tóibín Máriája esendő, fájdalmakkal, szégyennel, önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta. Önmarcangoló monológja egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és megvezethetőség józan kritikája.

4 – Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare – Szórakoztató és okos posztmodern gyönyörűség, melynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt. Újsütetű Shakespeare-mániám egyik gyújtópontja.

3 – Eleanor Catton: A fényességek – Régimódi, ráérősen hömpölygő nagyregény szerelemről, árulásról, bosszúról, aranylázról és misztikus egybeesésekről. Catton mintha fricskát mutatna napjaink divatos regényirodalmának, és mi ezt nagyon élvezzük.

2 – Dan Simmons: Hyperion bukása (a linkelt posztot Zoli írta) – Óóó Simmons szerelem lesz, ez már tavaly eldőlt, de a zseniális Hyperion folytatásával csak még magasabbra pöccintette a lécet saját maga és mindenki más számára. Ez már jóval agyalósabb olvasmány, mint az első kötet és nem is sikerült minden akadályt zökkenőmentesen vennem de minden sora elvarázsolt…

1 – Dan Simmons: Ílion (a linkelt posztot Zoli írta) – …és ezt csak Simmons tudta idén megismételni az Ílionnal. Nem hittem volna, hogy ennyivel felül tudja múlni önmagát (is), de sikerült. Az Ílion a megtestesült bölcsész-sci-fi álom, amint befejeztem legszívesebben újrakezdtem volna. Alig várom a folytatást :)

Ő már nem kucorodik a könyvre ha olvasunk :(

Toplistán kívül (mert minden listán felül áll) meg kell emlékeznem az idén útjára indított Woolf-projektemről, amit Priya Parmar botrányosan rózsaszín ál-életrajzi akármicsodája provokált ki és sajnos korántsem értem a végére, de legalább belefért pár újraolvasás és született pár új Woolf-poszt. Jövőre ezt egészen biztosan folytatom! Egyébként igyekszem csínyján bánni a jövő évi tervekkel, annyira fogalmam sincs, mit hoz az új év, több téren várok változásokat és jó pár olyan offline tervem van, ami óhatatlanul kihatással lesz az olvasásra plusz az online életre fordítható időre is. Szóval olvasós-írós fogadalmakat inkább nem teszek. Ha sikerül teljesítenem bármi kihívást, az is csak hab lesz a tortán.

Szokott itt lenni egyéb kulturális mindenféle… Gondolkodtam is rajta, de nem jutnak eszembe annyira kiemelkedő élmények, csak azért meg nem pakolok ide random címeket, hogy itt legyenek. Nem arról van szó, hogy idén kevés jó film-zene-koncert-miegymás élményben volt részünk, inkább arról, hogy a megelőző években nagyon is sokban és most picit csendesültünk. Az időm nagyobb részét töltöttem itthon főként sorozatozással (jobban csúsztak, mint a filmek), ezekről többször írtam – szándékomban áll folytatni a kisképernyős hadviselést. De azért jövő évre már most bevéstünk a naptárba három nagyon várt újcirkusz- illetve színházi előadást, úgyhogy nem kell félni, nem maradunk teljesen kultúrprogramok nélkül…

Legyen elég ennyi. Jövőre veletek ugyanitt! Reménykedjünk, hogy eggyel nyugisabb évünk lesz.

2016. december 24., szombat

Boldog karácsonyt!

Boldog, békés karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak, bloggertársunknak, barátunknak és a véletlenül idetévedőknek! Legyen olyan, amilyennek szeretnétek :)

Timi & Zoli



2016. december 22., csütörtök

Legendás állatok és megfigyelésük – Film

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a „Harry Potter nélküli Harry Potter filmhez” – nekem se sikerült. Ez sem. Ahogy a kvázi-folytatás dráma esetében, a filmmel szemben is erősen szkeptikus voltam. Nem értettem, miért van szükség erre – persze az aranytojást tojó tyúkocskáról nem szükséges mesélni, én is ebben a világban élek. De messze nem volt szimpatikus hogy előrángatták a kalapból a legközönségbarátabb mellékes szereplőt és az ő hihetetlen kalandjait, az meg pláne nem hogy erre is sorozatot kívántak építeni már azelőtt, hogy az első film egyáltalán vászonra került volna. És akkor még a főszereplővel szembeni ellenérzéseimről nem is beszéltünk…

Na de ennyi elég is a fanyalgásból mert a Legendás állatok úgy söpörte el az előítéleteimet ahogy az a nagykönyvben meg van írva – én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire jó élmény volt. Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.

A korszakkal amúgy nehéz is mellélőni: Amerika és a húszas évek, jazzkorszak és forrongás, társadalmi változások és fojtogató előszelek – bármilyen sztorinak csak javára válik egy ilyen háttér, az viszont igazi meglepetés, hogy milyen jól sikerül vegyíteni a boszorkányság sajátos világával. Bezárkózó varázslók, gyanakvó magnixok (az amerikai muglik), Salem hagyományait majmoló új boszorkányüldöző szekták, szigorúbb varázsvédelmi törvények, a megsértőikre kiszabott halálos ítéletek (no igen, ez már nem a Roxfort ahol büntetőpont jár a kihágásért) és éjszakai klubban üzérkedő félvilági mágiahasználók.


Ebbe a sajátos világba érkezik - alaposan megbűbájolt bőröndjében egy állatkertnyi fura szerzettel - a bogaras tudós, Göethe Salmander – hogy aztán felforgassa New Yorkot; magára haragítsa az Egyesült Államok Varázskongresszusának elnökét és legfőbb aurorát; magával rángasson egy rosszkor rossz helyen lévő muglit és egy túlbuzgó önjelölt nyomozó-boszorkányt és leleplezzen egy sötét erőt. Salmander itt még nem az a tudós, akit az általa jegyzett tankönyv alapján elképzeltünk, inkább csak egy pályája elején lévő kétballábas, nagyranőtt gyerek, aki sokkal jobban érzi magát imádott varázslényei mint embertársai körében és bármit megtenne, hogy megóvja őket tőlünk. Bármilyen idétlen és bármennyire irritálna minket a való életben egy hasonló karakter, nem lehet nem imádni ahogy bólintért dédelget, párzási táncot jár egy orrszarvúnak vagy enyveskezű furkászt üldöz a fél városon át.

A filmmel szembeni legnagyobb kifogás egyébként épp ez lehet: nem nagyon szól másról, mint arról hogy varázslényeket üldözünk a városon át és jókat kacarászunk közben. Ugyan felvázolódnak nagyobb ívű konfliktusok, érdekes lehetőségeknek ágyaznak meg a készítők a boszorkányüldözőkkel és Grindelwald színre lépésével, de mindkét szál csak ígéret marad, alapozás a további részekre. Ahogy a valóban nagyon ígéretes amerikai varázsvilág is kibontásra vár még – sokkal több van ebben a szubkultúrában is mint amennyit egyelőre láthattunk. Ami a legérdekesebb lesz számomra ebben a sorozatban, hogy sikerül-e egyensúlyba hozni a felvázolt komolyabb konfliktusokat és a főszereplő alapvetően humoros, nemritkán gyermeteg kalandjait – valahogy nem érzem még azt, hogy Göethe Salmandernek helye van a varázslóháborúkban. Persze az is lehet, hogy más irányba folytatják a történetet és megyünk vele kalandozni a világ körül, ez esetben viszont zokon venném a meglebegtetett drámai szálakat.


De hogy időzzünk még egy kicsit Salmandernél és az ő kisebb-nagyobb társainál: megvettek kilóra. A film végére még Eddie Redmayne-t is majdnem el tudtam viselni (azt bármikor elismerem, hogy ezt a szerepet mintha rászabták volna) – de sokkal jobban bírtam a kettő-négy-soklábú kísérőit. A mágusok közé csöppent és végig tátott szájjal csodálkozó mugli Jacob Kowalsky és a butuska szőke karakterét boszorkányosan kimaxoló Quennie párosa imádnivaló, az önmagában szürke és jelentéktelen, de legalább mindenbe orrát beleütő Tina tökéletesen illik bogaras tudósunk mellé, kapunk néhány kellően borzongató és karakteres gonoszt, a lények meg… Hát ők egyszerűen szupercukik. Nem hiszem, hogy akad olyan HP rajongó, aki e film után ne akarna azonnal beszerezni egy bólintért vagy egy furkászt. Esetleg egy láthatatlan lajhárt. Mégiscsak róluk szól ez az egész: tök mindegy, hány filmnek alapoznak még meg, tök mindegy, micsoda nagyívű konfliktusok vázolódnak fel, mit spekulálunk össze arról, kinek milyen szerepe lesz a Grindelwald elleni harcban – a végén úgyis csak a varázslatos lényekre emlékszünk. És őket néznénk még szívesen akárhány részen keresztül…


2016. december 20., kedd

Miamona’s Reading Challenge 2016 – összegezzünk…

A nagy várólista-csökkentő hadművelet mellett hagyományosan Miamona kollegina éves könyves kihívása az egyetlen, amire jelentkezem, és azt hiszem, amíg az ő lelkesedése tart, addig ez így is marad :) Kellőképpen flexibilis kihívás, hisz azt pattintok az egyes kategóriákba, amit akarok, a háziasszony fantáziája pedig garancia arra, hogy ezen kategóriák mindig szellemesek és élvezet megkeresni a hozzájuk leginkább illőt az éves olvasmányok közül. Nézzük az idei termést – ezt legalább sikerült is teljesíteni, bár idén azért ki kellett használnom a jolly joker adta lehetőséget…

1. Frissensült  

„Idei, 2016-os, friss, ropogós, új megjelenés. Lehet külföldi vagy magyar, regény vagy novelláskötet, képregény vagy zsoltáros könyv. A lényeg, hogy ide véle, melegébe'!”
A frissensültek még mindig többségben vannak az olvasmányaim közt, ami jó is meg nem is, lényeg hogy van miből válogatni. Kapjon itt helyet az eddig úgy tűnik, legjobb élményt nyújtó idei megjelenés, a nagyon-nagyon várt új Robert Galbraith krimi, a Gonosz pálya.


2. Madarat tolláról 

„Ne kérdezzétek hogy pattant ki a fejemből, a lényeg, hogy valamiféle madár szerepeljen vagy a címben vagy a borítón. Szárnyaljunk szabadon, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...”
Ha-ha, meg voltam róla győződve, hogy ezt a kategóriát bukom, ha nem fejezem be még idén Donna Tartt gigantikusra nőtt Aranypintyét (nem fogom) aztán megakadt a szemem a kiírás „vagy a borítón” kitételén. Hurrá-hurrá, A varázslókirály telis-teli van hollókkal, szóval röppen is ide a kettes ponthoz.


3. Gyerek-gyerek-gyerek...

„Jó, tudom, ezzel hajlik leginkább magam felé a kezem, mert amúgy is vonzanak engem a gyerekek, mármint normál módon...:) A megkötés itt egy kicsit szigorúbb, legyen a könyv főszereplője (vagy egyik főszereplője) egy maximum 10-12 éves gyerek.”
Még mindig nem annyira vagyok oda a „gyerekes” olvasmányokért, az előre becélzott Backman-könyv is kimaradt, de azért csak beficcent helyette pár török mesenovella – a Léggömbök a magasban egyébként szuper olvasmány, bátran ajánlom mindenkinek.


4. Al dente

„Az olaszok tudnak. Szerintem nem is akárhogy! Eddig valahányszor olvastam tőlük, még nem nagyon csalódtam. Aki ismeri már a dörgésüket, azért, aki meg még nem, azért keresse velem együtt a társaságukat. Tehát olvassunk (legalább) egy könyvet olasz szerzőtől. Nem kell belemennünk a részletekbe, hogy Olaszországban élő legyen-e vagy elég ha ott született, rátok bízom, csak olasz legyen,ízig-vérig!”
Komolyan vérzik a szívem amiért épp ez maradt ki, pedig egész évben motoszkált a fejemben Baricco, de mindig eléfurakodott valaki más. Sebaj, majd jövőre!


5. Made in Hungária

„Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelnek hazai valaha volt és mai aktív íróink, költőink. Olvassunk hát tőlük is,(legalább) egy magyar szerző, (legalább) egy magyar művét. Ugyanaz vonatkozik a részletekre, mint az előbb, illetve lehet akár szerkesztésről is szó, csak ez esetben a szerkesztett művek is magyar tollból származzanak és magyar nyelven legyenek.”
Ha már az előzetes tervbe is őt tettem, akkor legyen a Horgonyhely, végre sorra került és nem okozott csalódást!


6. Borzongás

„Mostanában sokat volt igazi ködös, misztikus időjárásban részünk, lehet, hogy ezért is kezdett el annyira vonzani a borzongás. Itthon elkezdtünk ilyen jellegű filmeket is nézni, és mivel ez sem az a műfaj, amit olyan gyakran vennék a kezembe könyv formájában, ám, amikor mégis megteszem, be kell látnom, hogy tetszik, arra gondoltam legyen ez egy kicsit tudatosabb. Szóval olvassunk valami és bármi borzongatót! Lehet az horror, thriller, krimi, sci-fi, cli-fi, amit akartok, a lényeg, hogy a szőrszálaink az égnek álljanak, és kétszer is meggondoljuk, hogy fel merünk-e kelni, ha moccan valami a sötétben...”
Rá kellett néznem az olvasmánylistámra, hogy vajon olvastam-e én egyáltalán borzongató könyvet idén (a botrányosan félresikerült Tortúra-olvasást hagyjuk, ott fegfeljebb az borzongat, mennyi felesleges órát pazaroltam rá…). Persze majd kiütötte a szemem a Sóbálvány – Shirley Jackson novelláinál kevés borzongatóbb (a szó nem direkt horrorisztikus értelmében) írást olvastam valaha. Félelmetesen erős.


7. Hát ez kriminális!

„Hogy egyáltalán nem olvasok krimit, az tényleg kriminális! Nem, nem és nem. Nem akarom, hogy egyáltalán, semmilyen mértékben, formában ne feküdjön nekem a műfaj. Nem és kész. Olvassunk krimit! Kri-mit akar... hahaha. Ennyi!”
Egyre jobban bírom a krimit, volt idő, amikor nettó időpocsékolásnak éreztem, viszont mostanában annyira szét vagyok csapva lelkileg-szellemileg egyéb okokból, hogy leginkább egy pörgős, kemény, nyomozós cucc tud lekötni – legyen az könyv vagy film. Soha ennyi krimit még nem olvastam és néztem, mint idén. A legemlékezetesebb a nyári olvasási hisztiből kirángató Black Out – kíváncsian várom, megjelenik-e jövőre a folytatás…


8. Cím: Eres ökör?

„Gondolom ettől most mindenki szemöldöke kicsit a homloka közepére szaladt. Nem karácsonyi puncsoztam be, pont ezt a reakciót keresem. :) Olvassunk olyan könyvet, aminek annyira hülye címe van, hogy már furdalja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy ez meg mi a fenéről szólhat...”
Nagyon gyúrtam az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-ra, de nem voltam Dick-kompatibilis lelkiállapotban mostanság – ettől függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy az „all time leghülyébb könyvcímek” toplistán is dobogós lehet. Helyette olvassuk ide Valente kisasszony meséjének második felvonását: A lány aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt szerintem tökéletesen fura cím.


9. Mestersége???

„Annyiféle furmányos, érdekes és sosem hallott mesterség létezik a világon. Régebben tetszett például, amikor festőkről, gésákról vagy éppen muránói üvegfúvókról olvastam, de a gyöngyhalászok élete is nagyon érdekelne, csak ezzel is pont úgy vagyok, mint a történelemmel, hogy amíg nem ültetik nekem érdekes történetbe, addig nem köt le, és nem szánom rá magamat. Keressünk és olvassunk hát olyan regényt, és ez itt most megkötés, hogy ne dokumentarista leírás legyen, amelynek középpontjában valami számunkra érdekes mesterség bemutatása áll. Elég, ha a középpontjában áll, nem kell, hogy az egész könyv, 100%-ig csak arról szóljon, csak 1-2 jelenetnél, mozzanatnál azért kicsit többet mutasson belőle. :)”
RÉNRENDŐR :) Olivier Truc Sámándobját nagyon szerettem olvasni, megvan benne minden, amit én kedvelek a skandináv krimiben: borzongás, észak, hideg, társadalomkritika, karakteres szereplők, hagyományok és modernitás ütközése és töméntelen mennyiségben folyó alkohol. A rénrendőrség és tevékenykedése csak hab a tortán.


10. Hahota

„Nevetni jó. Én az életben nagyon sokat szoktam, állítólag van, hogy minden különösebb ok nélkül is... :) Humor nélkül nincs szerelem, nincs élet, mégis, könyvekben valamiért nem nagyon keresem a kifejezetten humoros, derűs írásokat, pedig, ha a kezembe akad egy, mint mondjuk nemrég Durrell vagy Jonas Jonasson, rájövök, hogy tetszik, és igenis tudom értékelni, és önfeledten kikapcsolódni, szóval rajta, olvassunk valamit, amitől a hasunkat fogjuk a nevetéstől!”
Még mindig nem a szívem csücske a direkt nevettetés, de idén biza szükségem volt rá és nem is esett rosszul. Ben Aaronovitch Föld alatti suttogása beváltotta a hozzá fűzött reményeket – szellemes varázslós nyomozgatás, ami közben jó eséllyel legurulsz a kanapéról a nevetéstől.


+1 Játszd újra, Sam!

„Ezzel a kategóriával, mint eddig is, ha az én listámat követitek, kiválthattok egy számotokra kevésbé tetszetőset. Régebben kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig én nem fogok újraolvasni semmit, mert közben mennyi újdonságot szalaszthatok el, hisz így is túl rövid az élet, túl sok a könyv, bla-bla-bla, aztán szépen, évente elkezdett beficcenni egy-egy újrázás, és elkezdtem ráérezni a gyönyörére. Hogy ez a sor ne szakadjon meg, vegyünk elő valami abszolút kedvencet, amit már olvastunk, és megfogadtuk, hogy bizony újra magunkévá szeretnénk tenni! Most itt az alkalom!”
Idén elkezdtem (bár befejezni sajnos nem tudtam) a nagy Woolf-újraolvasás projektet, úgyhogy van bőven miből válogatni ide. Woolf még mindig szerelem, minden egyes könyvét imádom – álljon most itt a titkos kedvenc Felvonások között.


Jó játék volt :) Találkozunk jövőre?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...