2016. augusztus 25., csütörtök

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.

Durin kapuja - Fekete kárpit, ezüstfonál
(Timi saját keze munkája)
Már nincs ott a blogunk fejlécében a kép a gyűjteményről – egyrészt nem úgy tartjuk, nem annyi, nem is férne oda… annak ellenére, hogy csaknem játékos, jámbor gyűjtés ez (ritkán megyünk késhegyig egy-egy tárgyért) szépen felszaporodott. Persze mást és máshogy jelent most, mint amikor elkezdtük mindkettőnk vágyott „otthona”: Középfölde köré halmozni a tárgyakat. De jelent, és nem is szeretném elveszteni ezt a jelentést – mert számomra minden más (párhuzamosan a fejemben tartott) jelen mellett mind a mai napig ugyanazt az otthonos érzést jelenti. Valahogy ezért nem esik a nehezemre visszahelyezkedni bele – hogy a hobbitokra, mágusokra, tündékre és emberekre vetett pillantás után végre sorra vegyem a törpöket, s elmélkedjek arról is, miért hökken vissza Szilszakáll, a vén ent az erdejébe látogató törp puszta gondolatára – s miért tekint e látogatásra undok, kellemetlen kötelességként maga Gimli…


A törpök teremtéséről és legendás múltjáról alig tud bárki is valamit a törpökön kívül – és ez teljesen megfelel ennek a befelé forduló, büszke fajnak. A törpök termetre kicsik, alig magasabbak, mint egy hobbit, de a testfelépítésük sűrű, mint a szikla – és az egójuk hatalmas. Hallatlanul ellentmondásos felállás egyből – érthetővé teszi, miért hallgatnak szinte megvetően (senkinek semmi köze hozzá!), ha szóba kerül az eredetük; miért tűrik el a meséket, hogy csak úgy „előugranak a sziklából”, miért viselik el inkább a tévhiteket, mintegy az állandó, szemmel látható sértettségükhöz tételesen hozzászámolva a más szerzetek róluk szóló legendáit is.

Hiszen mindez valójában azért nem titok, legalábbis az írástudók előtt nem… Egy mágus, Gandalf például; néhány a folyamatos súrlódáson túllátó tünde úr; sőt, egy műveltebb, háza legendáit számon tartó gondori nemes is tudhat a törp-genézisről. A Quenta Silmarillion második éneke meséli el, hogyan vágyott Aule, az egyik legnagyobb erejű Vala teremtményekre idő előtt, akik megérthetik, milyen szépséges Ea, a „világ” – Ilúvatar dalának megtestesülése. Hogyan teremtette őket egyedül, a maga erejéből, sziklából és kőből, aminek maga is a kovácsa volt. Hogyan pirít rá Ilúvatar: „Ahogyan létet adtam az ainuk gondolatainak a világ kezdetén, úgy adok helyet most a vágyaidnak a való világban; ám semmi más módon nem jobbítom kezed munkáját… de egyet nem tűrhetek: hogy ezek előbb jöjjenek, mint az én Elsőszülötteim… aludni fognak hát, sötétben, kő alatt, s elő nem jönnek addig, míg az Elsőszülöttek föl nem ébrednek a Földön…” Nos, nem kell Eru (Ilúvatar) jóstehetsége hozzá, hogy lássuk: egy ilyen kezdet után sosem lesz maradéktalanul harmonikus viszony „koraszülött” törp és Elsőszülött tünde között…

Glóin fia - John Rhys Davies (és a Weta) által 
Így amikor a Törpök Hét Atyja, köztük Hosszúszakállú Durin (e néven az első) felébredt, a tündék már birtokba vették a Földet. Gyakorlatilag nemcsak Aulétól örökölt hajlamaik, de a kényszer is a föld alá űzte a Kő Fiait. A későbbi korok új születettjei az Atyák közül Durint tisztelték a leginkább, aki a tündékkel a legjobb viszonyt ápoló nemzetség alapítója volt, s aki kezdettől Khazad-dumban lakozott. Értsük meg innen is, mekkora kísértés volt a szövetség utazása közben Gimlinek a tény, hogy szempillantást vethet ősei legősibb hajlékára… Az ő viszonyulása a többiekhez ennek tükrében a törp lojalitás pontos tükre: esküjéhez hűen hajlandó volna a hegyek felett átkelni a Ködhegységen – s ha a Charadras nem dönt másképp, talán soha nem látja meg Durin csarnokait. Mélyen megsértve, de tudomásul vette volna, hogy a társak, akikhez az esküjével magát odaláncolta, másfelé mennek. Amikor Durin birodalmát egy énekkel felidézi Mória mélyén a többieknek, alig említ bármit abból, ami benne kavaroghat: a legősibb törphajlék romlása láttán, a régi dicsőség maradéktalan romlása láttán. Nem mesélhet az érzéseiről, amik messze túlmutatnak azon, amit a többiek érthetnek a dalból: amit Samu ért például, aki a fények emlegetésétől mélyülő sötétre panaszkodik. Aki majd szeretett Megyéje romlásakor kap valamennyit (messze nem azonos mértékben) abból a mélységes fájdalomból, amit Gimli számára Mória kihűlt tárnáinak látványa jelenthetett. Gimli feltétlen odaadása Galadriel felé pont a tényen alapul, hogy a tündekirálynő szemében - épp egy tünde szemében - láthatja meg: szavak nélkül is maradék nélkül, teljes mértékig átérzi a fájdalmát… 

A két faj az Óidők legendás háborúiban számtalanszor szövetségese egymásnak. Feanor fiainak tán leglegendásabb veresége idején, amikor maga Fingon, a noldák nagykirálya is elesett, a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatája idején „a keleti seregből a legtovább a belegosti törpök tartották magukat, akik így tettek szert nagy tiszteletre. Mert a törpök sokkal jobban állták a tüzet, mint a tündék vagy az emberek, s a csatában szokásuk volt förtelmes maszkokat is viselni, amelyek jó szolgálatot tettek a sárkányokkal szemben…” Belegost ura, Azaghal fejszéseivel e napon elűzi a csatatérről a nagy férget, Glaurungot, minden ivadékával együtt – bár a küzdelemben ő maga is elesik. Ennek fényében nem is akármilyen haditett egy jóval későbbi korban a fiatal, nagyravágyó Smaug részéről, hogy nekiesik Erebornak – főleg, hogy sikerrel jár.

"...förtelmes maszkokat viselni..."

Persze tündék és törpök számtalanszor - sértéseket el nem tűrő fajokként - keserű ellenségei egymásnak. A legtöbbször tényleg a sértett büszkeség okán. Amikor Thingol, a tündekirály az utolsó szilmarilt törp kovácsok kezére bízza, hogy foglalják bele az ősi ékszerbe, a Nauglamirba, feloldhatatlan dilemma elé állítja őket. A Nauglamir ugyanis apáik (soha nem ellentételezett) keze műve volt, amelyet Finrod Felagundnak készítettek, s amit a tündebarát ember: Húrin mentett ki Nargothrond sötétjéből. Nem átallották visszakövetelni hát a tündekirálytól azt, ami jog szerint őket illeti – de csak miután belefoglalták a szilmarilt. „Ám Thingol jól látta a szívüket, s megértette, hogy a szilmaril utáni vágyukat álcázzák csupán ezzel az igaznak látszó ürüggyel, haragjában megfeledkezett a veszélyről, s gúnyosan mondta: Hogy merészel a ti durva fajtátok kérdőre vonni engem, Elu Thingolt, Beleriand urát, aki a Cuivénen vize mellett születtem megszámlálhatatlan évvel azelőtt, hogy a ti torz apáitok fölébredtek?” Nos, ekkora sértés kell hozzá, hogy a törpök megfeledkezve lojalitásról és vendégbarátságról, dühükben végezzenek Thingollal – e gyilkosság egy keserű háborúhoz, a tündék Ezer Barlangjának, a fényes Menegrothnak pusztulásához vezetett, számos tünde és törp halálához, mert egy tünde király megsértette a törpök Atyáinak emlékét, akiket megszámlálhatatlan évvel a születése előtt az ő népe elsőbbsége kedvéért „altattak” úgymond vissza.

"...Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifa kő..."

Egy jóval későbbi korban a Gyűrűműves Sauron (Celebrimor és a magyalföldi tündék barátja és tanítómestere) a törp nemzetségfőknek Gyűrűket adományoz, hogy uralhassa őket, de e vágyában csalatkozni kényszerül. Egyetlen nemzetség sem marad maradéktalanul érintetlen a Gyűrűitől, Tölgypajzsos Thorin nagyapjának és atyjának őrülete is a gyűrűbirtoklásban gyökeres – de Sauron nem tudja a törpök faja felett átvenni a Gyűrűi által az irányítást (holott mindegyik készítésében részt vett, vagy legalábbis beszennyezte őket az érintésével – nem úgy, ahogyan a három tünde Gyűrűt, amelyet Celebrimor időben elrejtett előle). Egyszerűen ilyen mélységig nem fér hozzájuk – mindaz, amit bele képes kovácsolni a gyűrűkbe: (az Eru és a Valák által formált világ esszenciáit) hatástalan marad a teremtményekre, akikért kizárólag Aule felel. Az érinti őket csak, ami Aule része a gyűrűvarázslatban: felerősödik bennük az aranyra és kincsre való éhség… Ezért akkora ígéret Galadrielé, amikor Gimlinek kijelenti: „…aranyban fogsz bővelkedni, de soha nem fog uralkodni rajtad.” Gimli személyében nagyon sok törp-elégtétel csomósodik, a lovagiassága és a lojalitása által: hiszen ő lesz, akinek megengedik azt is, hogy Halhatatlanföldre hajózzon – megkaphatja a kiváltságot, népe fiaként, ami csak az Elsőszülöttek fajának előjoga volt addig… (Frodó esete, jó ha tudjuk, gyökeresen más: ő a Legkisebb, számára mindez egyszerűen gyógyulás, jutalom és kegyelem…)

Dáin seregének egy harcosa a Hobbit-filmből
De hogy jönnek ide az entek? Elég volna, ha a törpök mesterségének lángot tápláló faéhségére gondolunk, a kő fiainak közömbösségére a helyhez kötött élet iránt… Szilszakáll finoman szólva sem boldog, amikor Legolas bemutatja neki az erdőire „kíváncsi” barátját – de többről van itt szó, mint az eltérő érdekek és szemléletek szemmel látható ütközéséről. „Akárki tünde jön, szívesen látjuk…” mondja a vén ent, aki talán faja legvénebbjeként emlékszik Thingol fentebb említett halálának idejére, amikor a diadalmas, megállíthatatlannak tűnő törpsereget a Fák Pásztorainak segítségével győzte le Beren és Lúthien. De ha maga nem is élte át a Kövek Gázlójánál esett utolsó csatát, bizonyára emlékszik népe teremtésmítoszára. Eszerint Yavanna, aki minden földön és földből élő, növekedő élet anyja volt a Teremtésben, s akinek Aule végül beszámolt teremtményeiről: a törpökről, Manwe; a legnagyobb élő Vala segedelmével kihallotta szeretett fái számára Ilúvatar teremtő dallamából a Fák Pásztorainak létét, akik felébrednek majd, „amíg az Elsőszülötté a hatalom és a Másodszülött még nagyon fiatal”, ahányszor csak szeretett erdőit veszély fenyegeti. Az enteket eszerint konkrétan és elsősorban a törpök ellen hozták létre. Mondom, számos „oldás” lakozik Glóin fia Gimli sorsában; az is ilyen, amikor háborítatlanul járkálhat Fangorn mélyvadonában, ahol ágról ágra adják a Huornok, és belehallgathat vendéglátói évezredek alatt csiszolódó, lassú gondolataiba. Azt hiszem, nem kérdés, hogy ő az (törp létére…), aki Középföldén a legtöbb békét megköti…

„…amíg az Elsőszülötté a hatalom, és a másodszülött nagyon fiatal”. Sértettség és büszkeség forrása egy törpnek, hogy ebben a relációban, ahol nevesül a tünde és emberfaj, még csak nem is szerepel. Aule „koraszülött”, csak teremtőjük köveihez kötődő fiai többször, többféleképpen is bejárják a hosszú utat, ami által képesek békében élni a többi fajjal a helyen, ami nem nekik készült. Mindig sértetten és büszkén – talán most már jobban érthető, hogy miért ez a két fő törp jellemvonás. 


A korábbi bejegyzések:

2016. augusztus 22., hétfő

Marc Elsberg: Blackout

Emlékszem, tavaly nyáron, amikor egy zivatar megbénította fél Budapestet és a belső kerületek egy részében néhány órára elment az áram, másnap a facebookot felháborodott posztok lepték el, melyek felváltva szidták a szolgáltatót, az időjárást, a kormányt, a jóistent, amiért egész este „nem tudtak semmit se csinálni”. Merthogy áram nélkül nem megy semmi. Most tekintsünk el annak szolid hisztipicsa jellegétől, hogy „semmit nem lehet csinálni”, mert lehet, kérdezzük csak meg nagyanyáinkat – inkább gondoljunk bele, mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a közszolgáltatásoknak. Ugye? Abba már egy szolid gondolatkísérlet erejéig se merünk belemenni, mi lenne, ha nem egy-két órára, hanem egy-két hétre menne el az áram, és nem néhány kerületben, hanem egész Európában. Nem baj, Marc Elsberg megtette helyettünk.

Először csak a közlekedési lámpák sötétje tűnik fel – legalábbis Piero Manzanonak, az olasz hackernek, aki ily módon belerohan egy sokszereplős karambol közepébe. Aztán senki sem tud mentőt hívni, mert nem működnek a mobilhálózatok. A kórházban persze működik a tartalék generátor, de a rengeteg közúti baleset miatt óriási a torlódás mindenhol. Hazafelé már látjuk, hogy nem nagyon tudunk bevásárolni, maximum készpénzért a néhány nyitva tartó kisboltban, és amit vettünk, gyalog kell felcipelnünk a tök sötét lakásba. Ahol - nehezítő körülmény, pláne egy autóbaleset után, félig véresen-maszatosan - víz sincs, elvégre a közvízszolgáltatáshoz is áram kell. Se fűtés, ha már itt tartunk, merthogy a távfűtéshez is, ami a februári fagyok idején még Milánóban is kellemetlen, nemhogy, teszem azt, Svédországban. Sebaj, az első napot még ki lehet bírni, ha van otthon tartalék vörösbor és jó társaság.

Ha másnap reggel sincs áram, mindenki elkezd felkészülni. Az emberek megrohanják a bankokat, hogy kivegyék az utolsó készpénztartalékokat, aztán kifosztják az üzleteket, ahol pénztárgépek híján őrjöngő sorok és kétségbeesett dolgozók tusakodnak. A biztonsági rendszer összeomlik, nem kell sok, hogy mindenki vigye, amit lát. Az utakon katasztrófahelyzet alakul ki, mert a benzinkutak sem működnek áram nélkül – jól jönnek a régi benzinlopó trükkök. Persze, ha előrelátó voltál, és van némi felhalmozott tartósélelmiszered, sok-sok vized, meg tudod oldani az alapvető higiéniai kérdéseket és nem vagy tartós beteg, akinek rendszeres orvosi kezelésre van szüksége, megteheted, hogy bezárkózol és ki sem dugod az orrod a lakásból, amíg vége nem lesz. Ha vége lesz valaha. Merthogy telefon, internet, TV, bármiféle tömegtájékoztatás nélkül semmit sem tudsz arról, mi zajlik a világban – ahogy arról sem, mi van a másik városban, országban, földrészen élő szeretteiddel. És egy idő után a pánik épp olyan rossz tanácsadó, mint az éhség.

Persze az igazi profik nem csak élelmiszer- és vízkészleteket halmoznak, hanem elemlámpát, elemes rádiót, akkukat, generátorokat – bónuszpont, ha házban élsz és lehet fúrt kutad a kertben. Igenám, de nagyon hamar számot kell vetned az emberből kitörő állattal, amikor fosztogatók, irigy szomszédok, jószándékú vagy kevésbé jószándékú fázók-éhezők lepik el a kerted és a kutad. És még mindig fogalmad sincs, mi is történt…

Piero Manzanonak persze van, nem hiába ő e könyv főhőse, a hollywoodi katasztrófafilmek tipikus mindenlébenkanál kisembere, aki belecsöppent a közepébe – hogy aztán megmentse a világot oldalán a jó csajjal és ellovagoljon a naplementébe. Najó, gonoszkodom, ennyire nem súlyos a helyzet. Tartottam picit tőle, hogy a Blackout valami Dan Brown-féle ostoba szenzációhajhász krimi lesz, de szerencsére csak a tempó és az olvasmányosság idézi a zsáner aktuális királyát – Elsberg sokkal okosabb és alaposabb, egyben jóval ijesztőbb könyvet írt, mint Brown valaha. Az egyetlen igazán bosszantó elem ez az ostobaságig kíváncsi hacker, aki addig jár a hatóságok nyakára, amíg csak el nem hiszik neki, hogy felfedezte, mi okozza az áramszünetet, de még aztán se nyugszik, és bár meglövik, börtönbe vetik, hullák alatt rejtőzik, megkéselik, megint börtönbe vetik (sós kútba vetik, onnan is kiveszik…), valahogy minden csávából kihúzza magát (vagy kihúzza őt a jócsaj) és megy, kutat tovább. Hát mitmondjak, halál idegesítő. Félúton legszívesebben felpofoztam volna, hogy üljön már meg a sejhaján, és hagyja a nyomozást a profikra. Persze az efféle könyvek-filmek dramaturgiájából egyenesen következik, hogy ha így tett volna, Európa még ma is áram nélkül vegetálna…

Node ha már ennyit írtam a könyv tulajdonképpen egyetlen negatívumáról, megérdemli, hogy kicsit fényezzem is. Mert Elsberg piszok jól ír ám. Ez a majd’ hétszáz oldal úgy lecsúszik pár nap alatt, hogy észre sem veszed, a rövid, néhány oldalas fejezetek és a rengeteg nézőpontváltás eszeveszett tempót diktálnak. Több mint tíz helyszínen követjük olyan húsz-harminc központi szereplő tevékenykedésén keresztül, milyen hatással van az élet egyes területeire ez a gigantikus áramszünet, és ezen megoldások némelyike konkrétan zseniális. A berlini kancelláriáról ugrunk egy francia atomerőműbe, onnan a hágai Europol-központba, majd egy dunai vízerőműbe, a CNN párizsi tudósítóihoz, egy, az Alpokban síelő baráti társaság autójába, egy düsseldorfi kórházba, egy szoftvergyártó cég székházába, és így tovább, és így tovább… Kétségbeesett döntéshozókat, elszánt nyomozókat, értetlen erőműkezelőket, a végsőkig hajszolt orvosokat éppúgy látunk, mint az itt-ott jó érzékkel behozott kisembereket, akik egyre fásultabban, éhesebben, egyre nagyobb pánikban várják a híreket. És persze olyanokat is, akiknek már az áramszünet első napjaiban csak az lebeg a szemük előtt, hogyan sütögessék a saját pecsenyéjüket, ha egyszer ennek vége lesz…

Az, hogy Elsberg alaposan elmerülhetett a felvázolt helyzet lehetséges következményeiben és azok mindenféle tudományos-politikai-gazdasági részleteiben, nyilvánvaló az olyan fejtegetésekből, mint amikor levezeti milyen hatással van a nagyüzemi állattartásra egy egyhetes áramszünet és ennek milyen rövid- és hosszútávú következményei lehetnek termelőre és fogyasztóra. Gondoljunk csak bele, ha Európa-szerte többtízezer tehén pusztul el a felgyülemlett tejtől, mert a fejőgépek nem kapnak áramot (és fizikailag képtelenség bárhol annyi munkást találni, aki meg tudná fejni őket…) az a tetemek jelentette borzalmas egészségügyi kockázaton túl évekre ellehetetleníti a termelőket és az egekbe emeli a tej és a marhahús árát… És ez csak egy kiragadott példa, nem is a legsúlyosabb.

Mert a legtöbb közszolgáltatás ha lassan is, de visszaállítható; a legtöbb ágazat termelése ha lassan is, de konszolidálható – amit nem lehet visszacsinálni, az például az Európa szívében bekövetkező atomkatasztrófák sora. A kórházak intenzív osztályain magukra hagyottan haldoklók. A jelöletlen tömegsírok, ahova a szükségszállásokon elhunytakat, az elégtelen orvosi ellátás következtében elhunytakat, a vegyi- és ipari üzemekben történt balesetek áldozatait temették. Az egy hét után óhatatlanul (?) bekövetkező tömeghisztéria, ami néhol katonai puccsba, néhol a kormányzati épületek felgyújtásába, néhol „csupán” az állatkertből kiszökött vadállatok lemészárlásába torkollik.

Nem egy világmegváltó irodalom ez a könyv, senki se várjon tőle ilyesmit. Ez egy zsánerregény, annak viszont piszok jó. Sötét és elkeserítő képet fest rólunk, emberekről és istenített civilizációs vívmányainkról – okosan, hihetően, és amennyire értek az érintett témák némelyikéhez: hitelesen. Hogy mennyire szuggesztívan van megírva, azt jól jelzi, hogy egy hete azzal fárasztom a szűk környezetem, hogy miket kéne felhalmozni itthonra egy hosszan tartó áramszünet idejére és milyen stratégiát kövessünk, ha beüt. Merthogy az Elsberg által felvázolt helyzet bármikor beüthet, afelől egy fikarcnyi kétségem sincs.


Kiadó: Animus
Fordító: Torma Péter

2016. augusztus 15., hétfő

Spotlight - Egy nyomozás részletei

Meg kell mondjam, a téma magában annyira megkeserítette a szám ízét, hogy Timi alig bírt rávenni, nézzük meg mégis. Én gyerekként a húgommal együtt egy szelíd, szeretetre méltó falusi plébánostól tanultam mindazt, ami a hitből tanulható - nem rajta múlt, hogy kacifántos utakon ebből annyi maradt meg, amennyi - egyfajta külön út (útkeresés); felekezethez tartozás érzete, gyónás és közösségi szertartások nélkül. Az én tanítóm az Evangéliumokban, amikor megtöri a kenyeret és felkínálja a bort, mindössze ennyit tanít: szenteljétek meg a leghétköznapibbnak (s eközben bűnnek is) tekintett tevékenységeket, az evést és az ivást. Evvel számomra azt tanítja: nincs profán és nincs külön szentelt gesztusunk, ha az evés és az ivás neki szentelhető. A hétköznapból kiemelő szertartás, a „hitünk szent titka” pont ez ellen beszél – s pont ezért nekem hitem szerint semmi keresnivalóm az Isten territóriumszerűen kiválasztott, rítusokkal emelt-távolított „házaiban”. Így is (hogy nem szentelek helyet az egyháznak az életemben) számos esetben folytattam (jobbára meddő) vitát azokkal, akik szerint a papság puszta léte betegségtünet; a pedofília a rendszerbe kódolt következmény, bármi, amit taníthatnak, aránytalanul kevés ahhoz képest, amit a puszta létükkel rombolnak. Egy véglettel való gyakori (és értelemszerűen meddő) vita okán, és az emlékeim okán nem akartam ebbe a filmbe belebonyolódni – Lengyel Sándor esperes atya emléke miatt, aki soha nem a szavaival, hanem a lényével adott a hívei számára példát.

Valójában semmilyen félni valóm nem volt: a Spotlight – egy nyomozás részletei hallatlanul tiszteletteljesen fókuszál a folyamatra, a Walter „Robby” Robinson (Michael Keaton) vezette tényfeltáró csapat szembesülésére a bostoni egyházi vezetők által eltusolt, papok által többször, visszatérően elkövetett pedofíliával – s mindazzal, amit ez egy közösség számára jelent. Átgondolt, majdnem azt mondom, illedelmes módon – de hallatlan erővel. Az áldozatok szégyentől fulladozó hallgatása, a mégis megszólalni merészelők kirekesztődése, ahogyan gúny tárgyává lesz a kivétel, páriává, aki fel meri emelni a fejét - mindez jobbára a türelmesen információt gyűjtögető  újságírók, Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams), Matt Carroll (Brian d’Arcy James) tekintetén át mélyülhet belénk. A film meglepő tisztességgel kerüli a bejáratott paneleket, a szokásos pátoszt – tényleg annyit mutat meg az áldozatokból, amennyi pontosan elég lesz hozzá, hogy aztán jelenetről jelenetre elég legyen figyelnünk a gyónókat (visszafogott filmzene-szó alatt) hallgató újságírók tekintetét. Ez alól egyedül Mike Rezendes (Mark Ruffalo) figurája a kivétel – vele mélyedünk a (szinte elvártan) aktív, hírmorzsák megerősítését vadászó tényfeltáró figurájába. Szerencsénk van vele, mert Mark Ruffalo csuklóból  hitelesíti az elhivatottság bejáratott filmes gesztusait is; a figurája kapcsolat-rajza a Mitchell Garabediant (az áldozatok ügyvédjét) alakító Stanley Tuccival - az egymás bizalmatlanságát fokozatosan (épp a másik észrevett elhivatottsága által) lebontó kapcsolat-rajz filmes (forgatókönyvírói-rendezői) magasiskola, amit nem várna az ember egy rendezőtől, aki Adam Sandlert szokta rendezni a következő agymenésében…

Megdöbbentő, hogy lehet ez a film egyszerre torokszorító, szókimondó, kegyetlen – és tiszteletteljes. Főleg az áldozatokat tiszteli meg – milyen furcsa: leírhatom, hogy egy amerikai filmben a színészek játéka a megtörtént események alapján szörnyeteg élmények sorát hordozó valóságos áldozatok előtt tiszteleg. Miközben a történet vezetése pontosan fókuszban tartja a teljes „hogyan eshetett mindez meg, éveken át, velünk, a városunkban” érzetet: válogatott jelenetek sorával építve fel egy teljes közösség és választott vezetői mélységes, szégyenteljes felelősségét. Konkrétan felépítve a felelősségét azoknak, akik intézkedtek, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a bűn, akik segítettek elsimítani, vagy csak hallgattak róla - bírók, ügyvédek, egyházi vezetők szégyen-teli érintettségét, az érintettség rétegeit és okait is feltárja a film; hogy mindez hogyan, miért történhet meg, így: szinte rendszerszerűen. Konkrétan felépíti és szinte megszenteli az igazi tényfeltáró újságírót - a nyomtatott sajtó korszakának legvégén -, aki nem áll meg a puszta szenzációnál, hanem addig megy, amíg a mélységesen fájdalmas (sokszor tényleg személyesen is fájdalmas) egészig el nem jut. Az összképig, melyben nincs homályos elem. És csak aztán teszi közzé, amit talált.

Kovács Gellért hívta fel a figyelmem, hogy milyen finom utalás-módokkal is dolgoztak a filmesek; hogy amikor a Boston Globe főszerkesztője, Martin Baron szerepében Liv Schreibert látjuk - aki kétségtelenül a Ray Donovannal dobta a legnagyobbat -, akkor valaki olyat látunk a megalkuvás nélkül láttatni akaró szerkesztő szerepében, aki a leghíresebb szerepében egy egykori, papok által zaklatott gyerek kérlelhetetlen felnőttkorát formálta. Szerintem Gellértnek igaza van – és tiszteletre méltó, amikor egy film így (mese a mesével) sugall valóságos érintettségeket. Hozzáteszem: nekem a puszta tény volt örömteli, hogy egy többre hivatott színészt láthattam a skatulyáján kívül: egy hangját soha indulatból fel nem emelő szerepben emlékezeteset alakítani. Legalább akkora öröm, mint látni: Michael Keaton sem él vissza a Birdman által újra elnyert bizalommal... 

Remélem, egyszer eljutunk odáig, hogy a filmre a társadalmi felelősségvállalás gyönyörű példájaként, a „megtörtént események alapján” sokszor koptatott frázisa egyik legszebb megtiszteléseként fogunk emlékezni – s illusztrációjaként annak, hogyan működtek egykor a beteg társadalmi csapdáink. Csak jöjjön el végre az a kor…

2016. augusztus 11., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

- Mi történt? - kérdezte Poppaea vádoló, számon kérő hangon.
Nero rossz lelkiismerettel állott előtte.
- Komédia - felelte Nero. - A nép színházat játszik. Zendülés van, tüntetés. Az történik.

Érdekes, hogy elsősorban a máshol olvasott miatt éreztem úgy – elő kell vennem ezt a könyvet, beleolvasni újra, kicsit megmerítkezni benne, mint egy római fürdő érdes falú, de kényelmes medencéjében. Ahol viszont (ha zsarnok lennék, most dühöngenék) a víznek pont nem a megfelelő a hőfoka. Első regény, határozottan bizonytalan, a fókuszában csúszkáló: megtalálja és elveszíti az arányokat, időnként szenveleg és szépeleg – mégis szeretem és nemcsak az írója személye, a későbbi életmű, a versek miatt. S nemcsak azért, mert vannak rendkívül találó, finom mondatai, amelyek a szecessziós szövegkörnyezetben is pontosan közvetítik az érzetét egy szerepnek, ami a zsarnoké.

De ahogy ígértem, induljunk ki (kivételesen) a recepció végleteiből. Király István történelmi parabolaként értékeli a regényt, Kosztolányi kora egyfajta irodalmi tükrének. Kiss Ferenc szerint az értékválsággal küzdő társadalom rajzába ágyazott „anti-fejlődésregény”. Bori Imre szerint szinte nettó „művészregény” – csak az alkotáshoz való beteg viszony rajza érdekes benne, bár e rajz tekintetében egyedülálló. Bodnár György lélektani regénynek – alkotás-lélektani kísérletnek jelöli, Szegedi-Maszák Mihály csak egy apropónak, hogy a történelmi regény mibenlétéről elmélkedhessen a kötet kapcsán. A kortársak Nero figurájában Szabó Dezső karikatúráját látták – rácsodálkoztam, hogy ez a vita mennyire él ma is; és mennyire sokféle alakban: nem is túl rég (a kritikai kiadás kapcsán)  egy megjelent írás Kosztolányi úgymond „zsarnoktükrét” szinte napi kontextusba helyezte…

Most hadd beszéljen belőlem a sejtett, a bizonytalan, amit (mégis) biztosnak érzek. Izgalmas - úgy különben - ez a Szabó Dezsőt mű-fókuszba emelő megközelítés, csak alapjában nem veszi figyelembe az alkotó személyét. A fiatal Kosztolányi (mélységesen és sokrétűen) szinte minden leírt szavában benne él; a Babits-i magamnál tovább nem jutottam ordas szintekig nyilvánvaló játékát játssza a versekben, a novellákban, s nyilvánvalóan a legelső regényében is. A prózája később úgy él egyre teljesebb életet, ahogy ettől a gyakran leplezetlen tükörjátéktól eltávolodik, akár úgy, hogy szeretettjeinek életéből ironizál (ahogy mondjuk az Aranysárkányban) avagy ironikus alteregó-teremtéssel játszik és távolít szabadabban (mint Esti Kornél történeteiben). A szememben a legerősebb művek azok, ahol ezt az ironikus mankót is elhajítja (például a Fürdés c. novellában) – amit a Nero esetében még oda se támaszt az enyhén szépelgő, szecessziós módon burjánzó látszólagos semmit-mondás; az elcsúszó optika hóna alá. Nero ugyanúgy Kosztolányi alteregója, ahogyan Britannicus is – a Szabó Dezsővel fellobbanó időleges barátság és közös munka a Kosztolányiban könnyen rezonáló húrok hangzatát tölti élettel: Neroban annyi Szabó Dezső van, amennyit Kosztolányi felfedezett és feltárt magában Szabó Dezsőből. Kétségtelenül: a kapcsolat tapasztalata által. Kosztolányi dilettáns költő-császárja nem Szabó Dezső gonosztükre – hanem Kosztolányié. Messzire vezetne, ha fel akarnám tárni a meglehetősen zaklató ismeretség összes okát és vonatkozását (például költőnk bérhírlapírása az irredentizmus jegyében), és szerintem nem is igazán segítené a Nero, a véres költő feltárását…

 - Mégis - hebegte Nero - gyilkosság.
 - Gyilkosság? - szólt Seneca, magasra vonva szemöldökét. - Mondd inkább: államérdek és akkor mosolyogni fogsz. Nem szabad megijedni egy szótól. A szók magukban mindig borzasztóak, mint az üres koponyák. Hiányzik belőlük az élet, a vér meleg, emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. Hiszen gondolkozz csak, mi történt volna, hogyha ez nem esik meg. Ő tovább ármánykodik, a hadsereg kettészakad, kitör a háború, polgárok és katonák egymást ölik. Jobb lett volna ez? Valld be őszintén, ártatlanabbnak, szelídebbnek érzed-e magad, hogyha egy élet helyett sok ezer vész el s hullahalom borítja a Palatinust és Capitoliumot?

Szabó Dezső
…Hiszen a hatalomban saját határait nem lelő dilettáns elszabadulása a szervilis környezetben (aki sem a művészetet nem tanulja, sem a hatalmat – egyiket sincs kitől ott, ahol nem fogalmazódhat valódi kritika) nincs kapcsolatban Szabó Dezső váteszi öntudatú primadonna- és páriaszerepeivel. Egyszerűen nem ugyanaz a pozíció a nagyregény sikerét gát nélkül politikai aprópénzre váltó, állandóan (bármilyen) pálya szélén ágáló író-szerkesztőé, mint a dilettáns diktátoré – annyira nem, hogy egymás karikatúrái se igen lehetnének. S ugyanez a véleményem a politikai felhang, a Király István által felvezetett kortükör – politikai, történelmi parabola értelmezésre feszítéséről is. Kosztolányit ez idő tájt még igen kevéssé érdekli a világ e vetülete maga körül - így köthet ki a Tanácsköztársaság kíváncsi, óvatos támogatása után egy darabig a szélsőjobboldali Új Nemzedéknél (az elcsatolt Szabadka szülötte oda vetődik, ahová az indulata veti…). Elsősorban saját maga érdekli, másodsorban az irodalom (most és itt nem említeném a nőket…). Ahogy kulcsregény-pozícióba kényszerítette a szocialista irodalomtörténet ezt az alapjában a nagy mű születését és fogadtatását (az írópálya csábító buktatóit Nero jól ismert története kapcsán olykor túlságosan szenvelgő, kiegyensúlyozatlan gesztusokkal) feltárni kísérlő könyvet, az nem a könyvről, csak a szocialista irodalomszemléletről árul el rengeteget. Akkor ez volt az alap: a társadalmi vetület. Ráhúzható a történetre, de pattanásig feszülnek e szemlélet „ruháján” a gombok – az alkotásba hiába torzuló lélek rajza mentén. Nero nem attól válik pokoli császárrá, hogy nem teljesül ki a tehetsége a költészetben…

A fiatalember író – a megélhetésért ügyeskedni, csalni, újságot írni kényszerülő, valamilyen szinten (hogy mást ne mondjak: a sikernek) kiszolgáltatott író szerintem mindössze azt méri fel az ismert történeten át, milyen buktatókkal rakott a minden lehetőséget életbe markoló művész sorsa, milyen az, ha nincs előtted korlát, ha nem kell izgasson a megélhetés, ha bármi a te kiteljesedésed szolgájává tehető – hogy szerinte hova vezet ez. A fiatal író felméri, mit jelentene a korlátlan vagyon, a szabadidő dögivel, mit jelentene, ha bárki megkapható – mit jelenthet ez a művésznek. Felépíti ebből azt a kudarcot, amit érez benne: a tehetségben, aki nem kap igazi kritikát, aki nem kaphat igazi ösztönzést, aki nem vágyakozik – a szóhoz, a művészet szavakba vágyó mágiájához vágyakozás kell, betöltetlen éhek, elérhetetlen gyümölcsök, súrlódó pályatársak, bántó élű kritika; mert e nélkül elbetegszik, a legkevesebb, hogy öncélúvá válik, a legtöbb, hogy zsarnoki terrorrá. A szóban is. Hamis dicsőséggé, amit (ha kell) a korbács kényszerít ki. Számomra a gyönyörű, időnként könyvből kifénylő mondatokon túl ez a szemlélet a Nero,a véres költő egyik igazi ajándéka – mert ezt a nézőpontot gördíti sokkal tudatosabban majd Esti Kornél álcája alatt is az író: az alkotói attitűd kizárólag a „benne létezés” felülemelkedést kerülő vállalásával csiszolódik, a csiszolódás fájdalmas, de szükséges; mert így születik a kellő érzékenység.

Ez az egyik fele – a művészregény-fele. A másik: sokan szeretik elfelejteni, hogy a zsarnokokat minden esetben a nép akarja, a saját arisztokráciája ellenében, a meglévő (vagyoni) hatalmi struktúrák ellensúlyaként. A zsarnokainkat úgy válasszuk a fejünk fölé, és ez a gesztus mindkét pólusnak - zsarnoknak és népének - felkínál egy-egy jól játszható szereplehetőséget. Ez a kapcsolat lényeges elemeiben valóban színházi, a zsarnok valóban játszik: kiteljesedésében végül jobbára már csak önmagának – kegyet gyakorló demokratát a legtöbbször (önmagában oximoron), aki a népe érdekében terrorizálja a híveit (is). Valóban zsarnoktükör is a könyv, amely a hatalom „színi teljesítményét” valamilyen szinten a helyén kezeli – a gesztusokban, ahogyan belátja: ez is csak egy szerep. De szerintem nem parabola, nem egy adott kor berendezkedésének történelmi kontextusba helyezett rajza – sokkal inkább e mintázat gyökerét tárná fel a történelmi kontextusban. A kényszereket, ami ezt a fajta szereplést szüli, az utakat, amiket bejárhat, és a jellegből következő kudarcot. Az antropos helyett a toposzt - ami ezt a társadalmi szerepet meghatározza. Ez a másik fele: a szerepbe csöppent középszerűség, amint zsarnokot játszik - és mindenki más, ahogyan szervilis tanítót, maradék szuverenitást, okkal vagy oktalanul lázadót, vagy csak úgy egyszerűen: népet.

Ez a kötet nem hibátlan, de szerethető. Számomra ennyi minden miatt. Nem kellene könyvtárak hátsó polcán porosodni hagyni.


2016. augusztus 8., hétfő

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Tarabotti, immáron két rész óta Lady Alexia Maccon, a viktoriánus kor egyetlen ismert lélektelenje már megint nyakig benne van a slamasztikában. Nem elég, hogy előrehaladott terhesként a kor illemszabályai szerint már rég vissza kellett volna vonulnia, ehelyett kénytelen a minden sarkon rá támadó vámpírok elől menekülni; közben lélekőri teendőit is el kell látnia őfelsége árnyékkormányában, ügyelnie kell rá, hogy farkasember férje legalább nagyjából civilizáltan viselkedjen, és mindennek a tetejébe még folyton éhes is. Nem csoda, hogy amikor történetünk kezdetén két ősöreg farkasember és egy még öregebb vámpír - minden bizonnyal az írott történelem legpiperkőcebb vámpírura - némiképp idegborzoló javaslatot tesz arra, hogyan vehetné elejét, hogy a vámpírok továbbra is az ő és születendő gyermeke életére törjenek, kis híján felfalja mindhármukat.

Carriger ott folytatja, ahol az előző rész végén - a magyar olvasó számára fájdalmasan régen - abbahagyta. A sorozat legnagyobb erényének számító humor még mindig a régi, ahogy a fergeteges magyar fordítás is. Karót nyelt viktoriánus erkölcsiség, képmutatás, gőzgépek, ösztönlény farkasemberek és mindentudó inasok, franciás feltalálók és politikai intrikákban verhetetlen vámpírok adják egymásnak a kilincset – olyan szóvirágok és szórakoztatóan modoros ostobaságok közepette hogy jobban tesszük, ha ezt a részt is az otthonunk biztonságos magányában olvassuk, ellenkező esetben már-már viktoriánus kort idéző megbotránkozó pillantásokat kaphatunk.

Azért persze nem csupán humor és nyelvi lelemények vannak, akad itt történet is. Alexia tudomására jut - egy szellem útján, némiképp illetlen módon - hogy a királynő ellen merénylet készül. Gyerekteher ide vagy oda, egy lélekőr ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, naná, hogy saját nyomozásba kezd, ami nem várt utakra vezeti – vissza a múltba, a férje egykori falkájáéba, feltaláló barátnőjéébe és ami a legfontosabb: rejtélyes apjáéba. Nocsak, még a végén megtudunk valamit az első rész óta a sorozat legnagyobb vakfoltjának számító Alessandro Tarabottiról? Közben Alexiánk még mindig nagyon terhes, ami számára igen kellemetlen, az olvasó számára rémesen kacagtató pillanatokat eredményez – még az a szörnyűség is megesik, hogy Lord Akeldama (akire igencsak rájár a rúd, nem csak a szíve törik össze, még a második és harmadik legjobb öltözőszobáját is fel kell áldoznia nemes célok érdekében) kénytelen segíteni neki felöltözni, amikor már minden inasok leginasabbja, Floote is feladja. Nehéz az élet Alexia mellett…

Szóval nyomozunk, újabb fantasztikus találmányokkal ismerkedünk Madame Lefoux révén, már megint titkos társaságokat leplezünk, leromboljuk fél Londont, miközben igazán izgalmas zombisülök támadnak ránk; kénytelenek vagyunk megbirkózni egy rém idegesítő húggal, aki előbb szüfrazsettnek, majd vámpíreleségnek áll; ráadásul még mindig csak a sötétben tapogatózunk azt illetően, kiféle-miféle lesz is egy lélektelen és egy farkasember gyermeke. S ha ez nem lenne elég, még az a beláthatatlan katasztrófa is megesik, hogy egy ízléstelen kalapjairól elhíresült színészfeleséget kell Skóciába szalajtani egy fontos küldetésre – hja, kérem, az ember azzal főz, amije van.

Csodálatosan szórakoztató, pörgős, de korántsem annyira zavaróan zsúfolt részt kapunk, mint az előző, Carriger magabiztosan hozza azt, ami miatt ezt a sorozatot megszerettük. Ugyanakkor félúton azért elgondolkodunk, hogy haladunk-e egyáltalán bárhova. A sorozat egyetlen hibája, hogy nem fejlődik. Sem a történet, sem az író. Ugyanazt olvassuk, mint az első részben, ami nem feltétlenül baj, de nekem kezd kevés lenni. És itt jön be az a fránya idő: lehet (sőt, biztos) hogy ha két évvel ezelőtt, a harmadik után közvetlenül, vagy mondjuk fél év ráhagyással olvashatom (hisz az első két rész közt is csupán fél év telt el), kevésbé lennék kritikus. Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória

2016. augusztus 4., csütörtök

Rövidre vágva #12 - Könyves vegyes

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Mostanában elég könnyen nosztalgikus hangulatba lehet engem hozni – pláne, ha a blogról van szó. Vagy az olvasásról. Vagy arról, régen mennyivel többet, könnyedebben, lazábban olvastam. Vagy hogy mennyi mindenre figyeltem fel a többi bloggernek köszönhetően. Öregszünk, na, én is meg a blog is. Emlékszem, jó hét-nyolc éve, amikor még friss blogger voltam és tapogatózva ismerkedtem a többiekkel, mennyire elvarázsolt amit Alice Hoffman regényeiről írtak. Akkoriban nagyon-nagyon szerettem volna olvasni tőle, csak valahogy mindig kimaradt. Láttam persze az Átkozott boszorkákat, szerettem is, de a film mégsem ugyanaz.
Aztán úgy két éve végre elolvastam az első Hoffman regényem, és bár közel sem varázsolt el úgy, ahogy vártam, eléggé tetszett – nem volt hát kérdés, hogy az ismerkedést folytatni kell. Csak épp nem a frissiben kiadott Gyönyörű titkok múzeumával kellett volna. Mert ez után őszintén nem is értem, hogy ragadhatta magával ez a nőszemély az általam annyira kedvelt bloggerek jó részét… Bosszantó, klisés, felszínes. Misztikus köntösbe bújtatott tucat-YA elnyomott, bajba került lánnyal, nehéz sorsú rosszfiúval, erőszakos, jellemtelen, arctalan gonosszal, a riasztó felszín alatt érző szívet rejtő mellékalakokkal. A lány arra vár, hogy a fiú megmentse, a fiú arra vár, hogy a lány megváltsa. Mi meg arra, hogy égjen már porig az a nyamvadt múzeum.
Az egyetlen, ami menti az összképet, az 1900-as évek elejének New York-ja. Mondjuk ahhoz már aztán különös tehetség kéne, hogy valaki egy ilyen környezetet is el tudjon rontani. A város maga a csoda, a technikai fejlődésre való rácsodálkozás, a tudomány és a misztikum elválaszthatatlannak tűnő párosa minden oldalt átitat – kéz a kézben a kor társadalmi változásainak szolidabb és a kor embere furcsaságok iránti szenvedélyének kevésbé szolid érzékeltetésével. Az atmoszféra mindent visz, nem véletlen, hogy azok a részek tetszettek legjobban, amelyekben hableányunk nem szerepelt, szerelmetes fiúcskánk pedig fotósként dokumentált, nem hősszerelmeskedett.
A Galambok őrizői legalább jó könyv volt, még ha teljesen mást is adott, mint amit Hoffmantól vártam. Ez varázslatot se ad és nem is jó. Azt hiszem, nem erőltetem én tovább ezt az ismerkedést…


Shirley Jackson: Sóbálvány

Aztakurva.
Shirley Jackson elérte nálam, hogy egy tizenpár oldalas novella (A sorsolás) után ne nagyon tudjak aludni, jó időre félretegyem a könyvet és elveszítsem a maradék picinyke hitemet is az emberiségben. Félelmetes.
Ridegek ezek a novellák, szinte minimalisták, igazi olvasóriasztó se eleje - se vége életképek, melyek hangyányi misztikummal és hegynyi rettegéssel, értetlenséggel, közönnyel, embertelenséggel vannak fűszerezve. A legtöbbször mire rájössz, mit olvasol, már vége is, és csak tátogsz mint a partra vetett hal, miközben a tarkódon szaladgáló hangyák jelzik, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a történetben.
Valami nagyon nem stimmel velünk, emberekkel. Hétköznapi őrületek, kegyetlenkedések, előítéletek, megcsontosodott rutinok, álmok, melyeket rég magunk mögött hagytunk, de holtunkig kísértenek. Elszalasztott lehetőségek, elillanó majdnem-kapcsolatok, kötődés-hiányok, kommunikációképtelenség, megszokások. Megbánás, amiért nem léptünk, nem csináltuk másként, nem álltunk mellé, nem védtük, nem mertük. Megvetés, amiért a másik lépett, másként csinálta, meg merte tenni. Elveszettség, fájdalom, valóságból való kiszakadás. Értetlenség. Hogy lehet, hogy az imént még te dobtad el a követ, most meg feléd repül?
Olvassatok Shirley Jacksont. Tíz oldalon többet mond a bennünk élő állatról, mint a legtöbb felkapott sikerregény.


Jon Krakauer: Ég és jég

Ahhoz képest, hogy az elmúlt sok-sok évben mennyire kerültem a non-fiction kategóriát, idén eléggé rápörögtem – viszont mindig bajban vagyok azzal, írjak-e az ilyen olvasmányokról vagy sem, érdemes-e vagy sem. Valahogy úgy érzem, non-fictionről annak kell írnia, aki amúgy ért az adott témához, aki meg csak kibicel, az olvasgasson tovább. Ami persze hülyeség, elvégre az irodalomhoz sem „értünk” mégis gátlás nélkül írunk róla… Az mégis más.
Na, ilyen előzmények után elárulom, hogy az Ég és jég témájához aztán finoman szólva közöm nincs. Életemben nem túráztam a Gellért-hegynél magasabbra és jó eséllyel nem is fogok. Ráadásul Zoli elég alaposan kivesézte ezt a könyvet, a „másik” könyvet és a filmet is anno. Akkor meg minek koptatom itt a billentyűket? Hát, leginkább mert annyira elkapott a film tavaly, amennyire hollywoodi látványfilm már régen és azóta sem tudok szabadulni néhány képétől. Pedig messze nem egy filmművészeti mérföldkő, mégis… Annyit gondolkodtam rajta, hogy muszáj volt olvasnom róla és most már a könyv is túl sokszor eszembe jut. Pedig ez meg aztán pláne nem egy irodalmi mérföldkő. De veszettül érdekes és tanulságos – amellett, hogy bosszantó, részrehajló, idegesítően populáris stílusban íródott és simán lehetne fele ilyen hosszú. De legalább olvasmányos. Krakauer tud írni.
Ami leginkább bennem marad a tragikus sztoriból és az utólagos botrányok által azért kissé túlságosan megtépázott könyvből, az ennek az egész fizetett Everest-túrázásnak a laikusként megdöbbentő és kiborító jelensége. Én tényleg tökre nem értek ehhez és nagyon keveset tudtam az egészről, de mindig afféle modernkori hősökként tekintettem azokra, akik józan paraszti ésszel felfoghatatlan magasságokba másznak, kockára téve mindent. Csodálattal adóztam emberfeletti teljesítményüknek. Ehhez képest eléggé pofán vágós élmény látni, hogy mekkora rohadt iparág épül erre (is), és hogy ha elég pénzed van, közepes mászótapasztalattal megvásárolhatod magadnak az Everestet (is). Akkor is, ha az mások életébe kerülhet. Hát, így dőlnek romba a mítoszaink…


2016. augusztus 1., hétfő

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Röpke és cseppet sem reprezentatív felmérésem szerint, melyet olvasó ismerőseim körében végeztem, J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven elkövetett műveit az ember vagy imádja, vagy utálja – mivel jómagam az előbbi csoportba tartozom, hónapok óta tűkön ülve vártam, hogy kézbe kaparinthassam az újabb Cormoran Strike kalandot, és amikor megérkezett, dobtam is félre mindent, hogy aztán éjszakába nyúlóan ne is bírjam letenni. Súlyosan addiktív cucc ez úgy érzem.

Szerencsére nem csak a rajongás viszi el a hátán a regényt, a Gonosz pálya önmagában is elég jó. Érezhető egy folyamatos fejlődés a sorozatban, ami félig az egyre bátrabban bontogatott karaktereknek, félig az egyre bátrabban elhajított elvárásoknak lehet köszönhető. Már az előző kötet kapcsán is leírtam, hogy Rowling e sorozatában gátlástalanul tobzódik – a kritikában, a véres részletekben, a nyíltan felvállalt dühében, a tehetetlenségből is fakadó elégedetlenségben egyaránt.  Talán ezúttal kevesebb a patakvér és a horror-faktor, ugyanakkor az erőszak és a felszín alatti rettegés finoman szólva nincs alacsonyabb fokozatra tekerve.

Erős felütéssel kezdünk: Robin, a magánnyomozó Cormoran Strike asszisztense egy átlagos londoni reggelen csomagot kap, melyben az esküvőre rendelt egyszerhasználatos fényképezőgépek helyett egy levágott női láb lapul. Nem nehéz összerakni, hogy a küldemény utalás a leghíresebb féllábú nyomozó elvesztett végtagjára, ahogy azt sem, hogy ez bizony fenyegetés a javából. Strike rögtön négy gyanúsítottat is a rendőrség figyelmébe ajánl, akik rögvest el is indulnak a legkézenfekvőbbnek tűnő, ezért törvényszerűen legkevésbé valószínű jelölt után. Nincs más hátra, Strike és asszisztense elindul a másik három rosszfiú nyomában. Mindről tudjuk, hogy válogatott kegyetlenségekre képesek, hogy a múltjukban több közük volt Strike-hoz, mint azt bármelyikük szerette volna, és hogy jó okuk van a bosszúra. Nehezíti a helyzetet, hogy egyikükkel szemben magánnyomozónk bizony erősen elfogult, hisz vélhetően ő ölte meg az anyját, de a másik kettőt is szívesebben verné péppé, mint ahogy az egy profitól elvárható.

Még jó, hogy ott van Robin, aki ezúttal többször őrzi meg a hidegvérét, mint főnöke és egyre nagyobb részt vállal a nyomozásokból, fenyegetettség ide vagy oda. Már csak azért is, mert addig sem kell épp dugába dőlő esküvői terveivel és patkány vőlegényével foglalkoznia. Már csak azért is, mert bizony az ő múltjából is előkerülnek csontvázak, melyek bőséges indítékot adnak a nőket daraboló gyilkos utáni hajsza iránti elköteleződéshez. Továbbra is szépen rétegződnek a szereplők, részről részre többet tudunk meg róluk, egyre jobban értjük őket és nézzük el a tévedéseiket. És persze drukkolunk, hogy végre hagyják maguk mögött azt a számtalan gúzsba kötő traumát és tanuljanak meg előre nézni.

No és közben nyomozunk. Rowling szépen megvezet, aztán megvezet újra, meg újra. Az utolsó oldalakig hagy a sötétben tapogatózni és bár meglehetősen hirtelen és az egyszerű olvasó számára már-már csodaszámbamenően leplezi le a tulajdonképpeni gyilkost, cseppet sem haragszunk. Mert a végére eljutunk oda, hogy akár mindegy is lehet, a három gyanúsított közül melyik a gyilkosunk. Mindhárom megérdemelné a börtönt vagy rosszabbat, azért amit elkövettek – a múltban és a jelenben egyaránt. Meglehetősen komplex és elég elkeserítő képet rajzol fel Rowling családon belüli erőszakról, prostitúcióról, pedofíliáról, válogatott bántalmazásokról. Az, hogy a végére jószerivel érdektelenné válik, hogy ezeket a konkrét gyilkosságokat ki követte el, jól jelzi, milyen világban élünk – hiába juttatunk rács mögé egy gyilkost, számtalan járkál még az utakon, aki éppúgy megérdemelné. És nem is csak a köztörvényes bűntettek adják e komplexitás javát, hanem annak finom érzékeltetése, mennyire átszövik a mindennapjainkat is az apróbb-nagyobb elnyomások. Hogy milyen természetességgel fosztják meg emberek a párjukat a szabad döntés lehetőségétől – és nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy bezárják, megverik, megfélemlítik őket, olykor elég, ha valaki feljogosítva érzi magát, hogy módosítsa a párja telefonjának a memóriáját. Vagy, hogy mennyire más megítélés alá esik, ha egy férfi lép félre és ha egy nő. Vagy, hogy hogyan dobálja a közvéleményt megannyi előítélet, dezinformáció és rosszindulat a nők elleni erőszak kapcsán.

Noha első ránézésre nincs annyira erősen egy témára felhúzva, mint az előző kettő, valójában a Gonosz pálya is az elődei által kitaposott ösvényen jár: Rowling ezúttal a mindennapjainkat átszövő erőszakot és az azzal szembeni rossz, rosszabb és még rosszabb társadalmi reakciókat ábrázolja, kegyetlenül éleslátóan. No meg a mindenre rátelepedő médiát, ami lassan másra sem jó, minthogy táptalajt nyújtson a legkülönfélébb perverziók burjánzásához. Nehéz vele vitatkozni. De nem is akarok. Inkább csak nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit tűz tollhegyre legközelebb.


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

2016. július 28., csütörtök

Szegedi Kortárs Balett - Carl Orff: Carmina Burana (MÜPA)

Timi szerette volna, hogy mindenképpen lássam ezt az előadást – mert amikor tavaly megnézte, teljesen magával ragadta. Szerintem része ennek, hogy Carl Orff érzelmileg a szöveg igényelte szélsőségeket vígan bejáró, bátran harsány, olykor kifejezetten szélesen gesztikuláló zenéje az egyik dédelgetett kedvence – de talán nagyobb része, hogy úgy érezhette akkor: a tánc, a színi kompozíció, a kiformálódó történet nem gyalázza apropóvá, kísérőzenévé ezt kedvencet. Úgyhogy amikor a Tavasz Ünnepe kapcsán a Szegedi Kortárs Balett újra elhozta az előadást a MÜPA Fesztiválszínházába, kapva kaptunk a lehetőségen.

Néha jó, hogy nem nyílok rá mindenre, ami körülöttem történik – így érhetnek meglepetések. Egy civilizáció romjain tengődő, életben maradásáért küzdő, emberszerű barbár közösség rituálékkal teli életébe pillantunk be, amelynek tagjai félelmeikkel harcolva, ösztöneik által vezérelve próbálják átvészelni, amit a sors rájuk ró. A sors, ami néha jót, örömöt, szerelmet, máskor bánatot, halált hoz számukra. Egy lány, kinek eleve rövid élet adatott, egy pillanatra boldognak érezheti magát; a szerelem minden rosszat elfeledtető érzése elhiteti vele, hogy az élet más, szebb is lehet. De Fortuna csalfa és kegyetlen, nem törődik a pillanat szépségével. A csalódások, örömök, félelmek megélésével mindannyian egyre többet tudnak meg önmagukról, sorsukról, lehetőségeikről - emberi mivoltukról; fogalmaz az ismertetőben Juronits Tamás, a táncjáték koreográfusa. Jó, hogy nem ismertem ezt a szöveget – így lehetett számomra az énekekhez ihletően társuló középkori népi vallásos rituálék hétköznapi „történet-folyamába” való utazás; vagy még inkább egy korábbi, korai, félig meddig keresztény, de nagyobb mértékben természeti rítusok és ritmusok mentén létező közösség életébe való komplex bepillantás az előadás – olyan egyetemes jelnyelven, tánccal elmesélve, amitől maga a mese is egyetemessé válik.

Hiszen nem szól egy civilizáció romjairól, összecsoffadt, kiürülő tudásokról, keserű, az egykori dicső múltba révedő tengődésről – sokkal inkább arról az állapotról, amikor hit és tapasztalat (Eliade szavával: a szent és a profán) még nem vált szét. Amikor a hiedelem nem az ünnep rituáléjába szorított kivételesség, hanem életrend – a hétköznap elengedhetetlen része. A dalok keletkezésének idején ez a maga nemében evidencia – s nyilván lesz még így, amikor a szekularizált gondolkodásmód kellőképpen kitombolta magát. Most nem mennék bele, mennyire jellemző egyébként általánosan ma is, ez a „hiedelmes”, szelíden zavaros és ellentmondásos megközelítés (megtettem már…), de szerintem jól magyarázza a (nem is enyhe) kritikusi fanyalgással szembeállítható széles körű és rajongásig fokozott közönségsikert: tudatos konstrukció létére valójában mélyebben rezonál, mint amit a tudat fogalmi készlete átfog, olyan atavisztikus rétegeket is megmozgat a nézőjében, amivel a gondolat egyáltalán nem szeret (mert valójában nem is tud) mit kezdeni. Nem hiszem, hogy a testtel mesélés, a táncelőadás esetében mondhatnék ennél nagyobb bókot...

A halálfélelemből indulunk, valahol e kezdet „árnyékában” marad utána is minden, a tavaszrítusok, az élet ünneplése, a rontás riasztása, a gyönge, beteg, másképp (mélyebben természeti rítusok mentén) működő lány közösségbe emelődése, az őt megérintő szerelem, a végzetes lélekvirág-csere. A középkori lélek sajátos, egyszerre szinte pajtási és hatalmasság előtt görnyedő rémült viszonya a halállal - az elkerülhetetlen szomszéddal - a középkori vágánsénekek egyik meghatározó alaptémája; akkor is, ha azok épp az életet ünneplik – hiszen a halál jelenlétének árnyékában ünnepelnek. Orff ehhez keresett (olykor egyáltalán nem középkorias) harmóniákat – a mi teljesen más szemléletű, (látszólag) inkább életközpontú tudati megközelítéseink számára olykor tényleg szinte vásári eszközökkel. Én a magam részéről a komolyzene „hard rockjaként” gondolok a Carmina Burana zeneszövetére, és szerintem egészen odaillőn sikerült megtalálni a zene kifejezte szellemi közegben kiformálódó „együttérzést” jól kifejező együttmozgásokat, s az ezekből kikandikáló szólótáncokat.

Komolyan örültem, hogy gondolati értelemben az előadás nem nyúlt tovább a Molnár Zsuzsa által megálmodott tér és jelmez adta archaikusnál – volt egy pillanat, amikor féltem tőle, hogy a szertartást vezénylő „pap” férfitáncos és a sérülékeny „boszorkalány” között megszületik egy (az időszakra egyébként oly jellemző) jól dramatizálható konfliktus. Meg kell mondjam, nagyon boldoggá tettek, hogy ez egy sokkal mélyebb rétegében maradt – a társadalmi helyett az emberiben, ideológiák helyett a nyers és őszinte halálfélelemben, ahol pont elég a bevett rítus cseréje, a dédelgetett hervadás cseréje – hogy átadja magát a túlnannak az, aki addig rettegett tőle. Óvatosan merészkednék ennél messzebb a szavakkal ebben a zenét tiszteletteljes élethűséggel körülmozgó látványban – mert minden további fogalmi kísérlet egy teljesen pontosan érzett, zavartalan egység bomlasztása volna a számomra. Nézzétek, valójában nem akarom a magyarázataimmal az előadástól kapott ajándékot ennél, a csomagolásánál mélyebben kibontani. Csak azt szeretném, kapják meg minél többen. Kapják meg az élményt, ami sokára rétegződött szavakba bennem, és szerintem még nagyon sokáig velem marad.



2016. július 25., hétfő

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II.

A vallomásban: magam vagyok a bíró és a vádlott, az, aki vall, és akiről vallomást tesznek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse – fogalmaz a költő a Vallomás és dokumentum című cikkében. „Maga Pilinszky, mióta tollat fogott a kezébe, a szentágostoni vallomás-irodalmat művelte, akár verset írt, akár prózát. Nem úgy, hogy folyton önmagát elemezte, árulta volna: Rousseau magamutogató hiúsága teljesen idegen tőle. A szó megszokott értelmében nem is föltétlenül lírai a prózája, inkább tartózkodó, tárgyilagosságra törekvő. Mégis minden írása vallomás, gyónás, s az olvasót is arra készteti, hogy őszinte legyen önmagához…” értékeli Jelenits István, a szerzetes-jóbarát; aki egyszerre teológiában jártas mestere és folyvást érzékenyített tanítványa volt a költőnek, s aki Pilinszky prózai hagyatékának egyik első kötetbe rendezője. Ahogy egy interjúban fogalmaz: „A Szög és olaj válogatást eredetileg Reisinger János Sarokkő címen rendezte sajtó alá. A szerzői jog Kovács Pétert, Pilinszky János unokaöccsét illette meg, s ő a hozzájárulását az én véleményemtől tette függővé. A válogatást nem tartottam rossznak, azt viszont szerencsétlennek találtam, hogy Reisinger tematikusan csoportosította az írásokat, így például Pilinszky húsvétról szóló cikkei egymás után sorjáztak. Úgy hatott rám, mintha összegyűjtené valaki Bach fortissimóit egyetlen hanglemezre. Pilinszky nem azért fogott íráshoz a feltámadás ünnepén, mert az előző évben kifelejtett valamit – nem is vette elő korábbi húsvéti cikkeit. Sokszor ugyanazt írta, mégis másként. Az azonos témájú írások egymás mellett szakszerűek, de élettelenek voltak, mint a lepkegyűjtemény. Úgy véltem, alázatosabb, de élőbb lenne a kötet szerkesztése, ha időrendbe közölnénk a szövegeket, mert akkor egymás mellé kerülnek azok a gondolatok, amelyek tematikusan ugyan nem függnek össze, de éppen az időrend révén mégis összekapcsolódnak. Reisinger ehhez nem adta a nevét, nekem kellett a szerkesztő szerepét vállalnom. Az előszóban megírtam, hogy a kötetet válogatta Reisinger János, én csak szerkesztettem, bár az is megfordult a fejemben, hogy úgy kellett volna írni: a szerkesztést megakadályozta Jelenits István, mert voltaképpen semmi mást nem tettem, csak időrendbe raktam a válogatást…”

Érdemes együtt látni e két idézet tartalmait – hogy megértsük, miért tekintem Pilinszky bármelyik verse rétegfejtéséhez elsődleges forrásnak főleg az első kötetet. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben: a szövegszövetben ugyanazok a kifényesedő szálak futnak, és ugyanott vannak a szakadások, ahol a versekben is. Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiféleképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol - szól az utolsó megjelent írás befejezése.

Ha „csak” kíváncsi olvasó vagy, aki a költőtől prózát olvasna, akkor is hatalmas ajándék ez a kötet. Szikár, jól követhető, de érzékletes stílusban mesél élményeket háborúból és békéből, folyamatosan megkeresve a kapcsolódási pontokat éghez és földhöz – emberihez és túlságosan is emberihez. Néhány esszé meséje elénk kerül novella formában is, néhány novella apropója kifejtést kap később, tehát elénk kerül, mint esszé – néhány friss, aktuális élmény tükröt kap a tapasztalatban, rávilágít a hordozott eszmény; s nem egy eszményt foszlat a szemünk láttára az olykor akár banálisnak ható, mégis hiteket rengető friss apropó. Nem utolsó sorban: egy a hitéért olykor szinte naponta a tapasztalataival verekedő ember belső élete is kirajzolódik, akinek a szememben a legnagyobb erénye, hogy nem akart a szemünkbe hazudni.

A második kötet színdarabjai, a Rekviem filmforgatókönyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal egymásnak valló álcajátéka elsőre nehezebben adták magukat. Nem értettem ezt a szokatlan, kizökkentő, olykor szinte naiv hangot, a vállalt színpadiasságot, a párbeszédek olykor zavaróan látszó elképzeltségét. Holott ezekben is ott lüktet a hazugság elkerülésének elemi vágya – pont az által, hogy ezek a művek (a legkisebb írásig bezárólag) el szeretnének szakadni attól az egyetemesen drámai helyzetekre feszített irodalmi beszédmódtól, amely gyakorlatilag a görögség óta általános az irodalmainkban – s amely óhatatlanul visszahat arra, hogyan gondolkodunk a világról, hogyan látjuk benne egymást és önmagunkat. Önmagában hazug módon: valamilyen drámai szerepbe kényszerítve. Hősnőiként, hőseként az életünknek. Szerintem ezzel összefügg, hogy a legtöbben nem tudjuk egyenrangúan megélni a hétköznapjaink – az ünnepek fényében tündöklő, kalandba feszített adrenalin-függők vagyunk (szeretnénk lenni), akik nem értik: az élet nagyon sokszor csak úgy: van, és szeret csak így lenni. A Pilinszky-dialógusok folyamatos enyhe keresettségének, esetlenségének ez az útkeresés a magyarázata – ahogy a szerző a járt utakról letérve szeretné visszahelyezni a színi deszkákra a leghétköznapibb hitelességet is. Mert a drámai nézet (akkor is, ha határbontó, ha abszurd, ha groteszk) valójában csak egy lehetséges nézete az életünknek.

A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az izmusokat föl kell ismerni, de a remekműveket – még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is – már nagyon nehéz, és egyedül fokról fokra lehetséges. Legyen türelmetek egyszer A mélypont ünnepélye írásaihoz. Fokról fokra.


Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
Szerkesztette: Jelenits István

2016. július 22., péntek

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

Herman Koch két évvel ezelőtt vérfagyasztó családi vacsorára látott vendégül minket, ezúttal pedig egy nem kevésbé vérfagyasztó nyaralásra invitál – úszómedencével. Mi pedig megyünk, mert tudjuk, hogy noha fájni fog, egészen különleges élményben lesz részünk, jó társaságban, kellemes társalgásokkal, remek italokkal és megannyi gondolkodnivalóval jóléti társadalmaink számos anomáliájáról, családi és társadalmi szerepekről, politikai korrektségről és embergyűlöletről, látszatokról, a szeretteinkbe vetett hitről és arról, meddig mennénk el, ha a hozzánk legközelebb állókat bántják.

Kísérjük hát el Marc Schlosser doktort, a hírességek szabadszájú és szabadszellemű (már ha bizonyos „alternatív” fájdalomcsillapítókról van szó) háziorvosát, feleségét, az elbűvölő Caroline-t, valamint két lányukat, a serdülőkorban lévő Juliát és Lisát a híres színész, Ralph Meier által bérelt luxusnyaralóba. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: medence, árnyas lugas, napozóterasz, borospince, vendégház, a doktornak csinos elcsábítani való asszonyka a színész elhanyagolt felesége, Judith személyében, a két bimbózó kamaszlánynak két gátlásos kamaszfiú az első nyári kalandokhoz. És hogy még egy kicsit pörgessük a híresség- és kivételezettség-faktort, egy hollywoodba szakadt idősödő holland sztárproducer, épphogy „törvényes” korba lépett feltörekvő színésznő partnerével. Bulvárlapok címoldalára illő kép. Mindenki szép, gazdag, makulátlan.

A felszín alatt meg csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok, hajlamok, vágyak, ellenérzések. Mígnem egy nap valami kirobban. Történik valami, ami minden jóérzésű emberből azonnal kihozza a bosszúálló önbíráskodót, az idill darabjaira hullik, visszamenőleg is átszíneződik számos apró bosszantó stikli, átértékelődnek személyiségek. Mindenki gyanús és mindenki meg is érdemelné a saját kis személyre szabott bosszúját.

De vajon tényleg úgy történt, ahogy láttuk? Vagy ahogy látni véltük?

Egy évvel a balul sikerült nyaralás után Schlosser doktor fegyelmi tárgyalásra készül. Vajon mi vezetett a nem is olyan rég még kicsattanó egészségnek örvendő Ralph Meier halálához? Történt-e műhiba? Vagy csupán figyelmetlenség? Téves diagnózis? Netán szándékos emberölés? Elképzelhető egyáltalán, józan ésszel felfogható-e, hogy egy orvos, egy mindenek felett álló, az emberek gyógyítására felesküdött személy önbíráskodásba kezd a neki adatott eszközökkel – vélt vagy valós bűnöket megtorlandó? Hol a határ, hol az igazság, hol az igazságszolgáltatás egy társadalomban, ahol ez megtörténik? És hol vagyunk mi, olvasók, nézők, statiszták mások drámáiban, amikor ez megtörténik? Elítélünk? Valahol mélyen megértjük? Netán még helyeseljük is? Hol vannak a határaink? Vannak bűnök, amelyek bosszúért kiáltanak? Ha mi lettünk volna ott, a mi gyermekünk, és nekünk lett volna kezünkben az eszköz, mit tettünk volna?

Nem egyszerű kérdéseket tesz fel Koch és nem is ad rá egyszerű válaszokat. Alapvető ösztönöket, védelmező-megtorló ösztönöket piszkál, épp azokat, amelyeket a társadalmi konvenciók elnyomnak és személytelen igazságszolgáltató gépezetek kezébe adnak. Helyesen. Mégis... Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan bűntettről hallottunk, amely után nem az volt az ösztönös reakció, hogy bízzuk a pártatlan (?) és tévedhetetlen (?) igazságszolgáltatásra, hanem hogy ott helyben kapja ugyanazt, amit elkövetett. A nyaraláson történtekre lassan derül fény, töredezett visszatekintésekből rakosgatjuk a képet és ahogy nő a kérdőjelek száma, úgy kérdőjeleződik meg a szereplőkben és bennünk is hogy mi is történt. És hogy hova fajult az a bizonyos bosszú (már ha bosszú volt)…

Mert Koch nem elégszik meg egy kellemetlen kérdéssel. Tovább megy, mindig eggyel tovább, mint ahogy bárki szívesen venné. Mert mi van, ha tévedünk? Ha az önbíráskodás nem azt éri, aki a bűnt elkövette? Ha nem is történt bűntény, legalábbis nem úgy, ahogy hisszük? Hol az igazságszolgáltatás szerepe, ha azt mondjuk, tévedtünk, de a sértett igazából megérdemelte amit kapott, csak más bűnökért? Nyilván ilyet nem lehet kimondani. Nyilván nincsenek jogalapok, nincsenek mentségek, nincsenek enyhítő körülmények. De tetszik vagy sem, vannak ösztönök. És nem biztos, hogy bármelyikünk kimondhatja, hogy adott helyzetben másképp cselekedne. Isten ne adja, hogy valaha olyan helyzetbe kerüljünk.

Rettentő okos és megrázó könyv ez, mindazonáltal veszettül szórakoztató is olvasni, köszönhetően a politikailag inkorrekt, mondjuk ki, iszonyúan tahó főszereplőnek, akin keresztül Koch mintha szándékosan szembeköpné az álságosan korrekt, ítélkezésfóbiás, ezért lassan semmiféle önálló véleményt megformálni nem merő kifinomult nyugat-európai értelmiségi prototípusát. Ez az embergyűlölő orvos kimondja minden utálkozó gondolatunkat a büdös szomszédtól kezdve az ostobán fröcsögő kollégán át a mesterségesen érzelemmentesített sztárocskákig mindenkiről. Egy utolsó bunkó, de nem lehet nem bólogatni a megjegyzésein. És persze annál nagyobb élvezet látni, amint a saját önáltatásai kapják a legnagyobb pofont – kibontva egy újabb rétegét a regénynek.

A vacsora kapcsán egyetlen komoly kritikám volt – az a bizonyos „amerikanizált” fordulat, ami úgymond felmentette a főszereplőket saját bűneik alól és egyszerűbben feldolgozhatóvá-befogadhatóvá tette a regényt. Ezúttal nincs ilyen. Schlosser doktort nem menti fel semmi a bűnei alól, ahogy Ralph Meiert és a többieket sem. Sallangmentesebb, kevésbé hatásvadász és még sokkal zavarba ejtőbb könyv ez annál. Egyetemesebb. Nagy kérdés, merre invitál minket legközelebb Herman Koch.


Kiadó: Európa
Fordító: Wekerle Szabolcs

2016. július 20., szerda

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Hosszú, egyforma éveken át rend és tisztaság. Vasalt ingek, pontosan hajtogatott zoknik, szódabikarbóna, tisztítószerek. Egy lakás, amely otthon, burok, menedék és mentsvár. A házban, ahol mindenki hisztis boszorkánynak tart. Ahol felnőttek a gyerekek – és akik nem, azok sem szorulnak egy hisztis boszorkányra. Aki időnként kiáll az erkélyre, és hagyja a szélnek, hogy (kulturált keretek között, hiszen nem vagyunk állatok) eljátsszon a frizurájával. Hosszú, egyforma éveken át – csak úgy maradnak hosszan egyformák, ha az ember időnként félrenéz. Ha nem akarja érteni, mit jelent a férje ingén a parfümillattal keveredő pizzaszag. Viszont így is eljöhet a nap, amikor nem nézhet félre többé. Amikor lépnie kell. Ha úgy tetszik, ugornia. Ahogy Britt-Marie ugrik, némiképp kényszeredetten fejest az életéből, a férjével, Kenttel közösen formált (olyan-amilyen) elefántcsonttoronyból – az ismeretlenbe. Elfogadva az egyetlen állást, amit ajánlanak. Elindul, hogy rendben tartsa Borg, egy válság verte, felszámolódó település véletlenül még működő ifjúsági otthonát.

Tartottam ettől a könyvtől, mert Britt-Marie-t egy szemernyit sem szerettem jobban az előző történet, A nagymamám azt üzeni, bocs végén, mint az elején – tartottam tőle, hogy nem fogom tudni ennél jobban megszeretni. Féltem, hogy ez a könyv lóg majd az előzőn, és kicsit zavart a világépítés (feltételezett) módja, ahogy az alternatív valóság a szereplők tovább csetlése-botlása árán majd terjeszkedik. Vakaróztam tőle, no. Főleg amikor a fülembe jutott, hogy még szerelmi háromszög is lesz benne – úgy éreztem magam, Fredrik Backman bedől a trendeknek, ahogy bárki más; ráadásul elkezdi úgy használni a maga menazsériáját, ahogy boldog emlékezetű Rejtő Jenőnk tette: humorral avagy sem, de álomország pátoszába mentve a reménytelenség elől a mesét.

Nem kellett volna tartanom tőle. Először is: szerintem ez a könyv önmagában is tökéletesen megáll, és bár ajándékokkal (és előítéletekkel) gazdagabban, rétegeit mélyebben simogatva olvasod, ha ismered a hétéves Elza és szuperhős nagymamája történetét, nélküle is érteni. Minden pillanatát. Másodszor: valójában tényleg folyik itt egyfajta párhuzamos világépítés, de a „hogyan kellene” finom követeléseit e könyvben az írója gyönyörűen horgonyozza az „ahogyan lehet” keserves tények által markolt valóságába – még annyi szirupot se hagyva a történetben, amennyi az előzőbe jutott… Harmadszor: így kell elképzelni azt a bizonyos háromszöget is – szirup nélkül. Milyen érdekes, hogy így is működik. Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba. Ez a harmadik könyv, amit Fredrik Backmantól olvastam, most már látom: számára ez a legfontosabb közölnivaló. Ez az ő „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ez jelenthet megcsontosodást, rugalmatlanságot, igen. Jelenthet egy mániákusan elrendezett étkészletes fiókot. De figyelmet is. És bátorságot, hogy szóljunk, ha sérülnek az értékeink. Hogy ne hagyjuk sérteni őket – fura ez: hogy valójában ne hagyjuk sérteni egymást. Mert akinek van értékrendje, az a maga szemében (akármennyire nem tűnik úgy) értékes. És aki értékes a maga szemében, az a másikban is megkeresi azt az értéket, ami köré rend szőhető.

S ha az a foci, akkor a foci. A foci kényszeríti őket, hogy engedjék továbbmenni az életet. Mindig jön egy újabb meccs. Egy újabb évad. Mindig ott az álom, hogy lehet jobbnak lenni. Varázslatos játék… drukkolni – abból könnyen lehet kollektív őrületválasz. De ha játszol, akkor játszol. Az egész testeddel a játékra figyelsz, és elfelejtesz minden mást. Soha nem késő felismerni: túlságosan régen játszottál olyat, amire az egész testeddel kellett figyelni. Jó kis könyv ez! Eszembe juttatta, milyen, hogy valójában milyen ugrani. Nem valami kivételes teljesítménybe, amire majd az egész világ figyel. Csak akkorát, ami kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás – nekem.

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

A továbbiakat csak saját felelősségre (és olvasás után) javaslom!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...