2018. április 16., hétfő

Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unikornis


Amikor megszületett az életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté. Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis írója mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.

Hamvas Béla amúgy minden szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet, ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli "inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...

Silentium

...hiszen elsősorban nekik építi a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak. Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára, közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként (mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz: csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz, vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.

Titkos jegyzőkönyv

...nevet ki bennünket az író a címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is (vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró) fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...

Unicornis

...és valójában annyira ritka, mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és újra az adott pillanat alapállását autoritás és rutinok nélkül. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok (óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.

Ez a három könyv nem akármekkora térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett, amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban, akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.

2018. április 12., csütörtök

Karen Cleveland: Tudnom kell


A manapság divatos domestic noir vegyítése a kémthrillerrel nem csak elsőre tűnik meglepőnek – még mindig nem teljesen értem, hogy ezt miért is kellett, de tény, miközben olvastam az egykori CIA-elemző Karen Cleveland bemutatkozó regényét, roppant jól szórakoztam. Egyébként nem is igazán domestic noir ez – kicsit erőltetetten játszanak rá az ajánlások a divatos vonulatra, tekintve, hogy ami ki kell derüljön, az kiderül nagyjából a harmincadik oldalig, az „egy ágyban az ellenséggel” feszültségforrásának helyét onnantól átveszi a családi dráma és a női szerepek összeegyeztethetetlenségének kérdése. Avagy: meddig lehet a hazája szolgálatának mindent alárendelő kémelhárító egy négy gyermekes anya és mikortól veszi át a kötelesség helyét a gyerekek érdeke? Még gonoszabban megfogalmazva: mégis ki és milyen alapon döntheti el mi a fontosabb egy anyának, a haza szolgálata vagy a gyerekei sorsa?

Ilyesmiről tényleg nem nagyon szólnak kémregények. Nem véletlenül – a kém általában gyermektelen, egyedülálló (és többnyire még mindig férfi), ha meg véletlenül nem, akkor is csak nagyon érintőlegesen említődik meg a család, akiket ha baj van, máris szárnyai alá vesz a tanúvédelmi program és morózus kémünk tovább pipázhat kardigánban az ellenségre vadászva. Ha meg kémünk nő, akkor még mindig inkább tűsarkúban hátsókat széjjelrugdosó szupernő és nem anya. Aki ad absurdum a pelenkázás-etetés-óvodakeresés problémáin gondolkodik munkába menet. Aki, ha kiderül, eszményi férjecskéje, aki imádja gyerekeit és boldogan maradt otthon a csecsemőkorú ikrekkel, míg anyuci építi karrierjét (és megkeresi a szívrendellenességgel született pici orvosi kezelésére valót) valójában orosz kém, nem rohan leleplezni és könnyek közt, de keményen szétrúgni formás hátsóját, hanem azon kezd el töprengeni, ha apu lelepleződik, anyut meg kirúgják, ki fizeti a négy gyerek tandíját.

Ami, valljuk be, valahol érthető. Cleveland regényének legnagyobb erénye pont ez az anya-szemszög: Vivian Miller, a CIA-elemzőként dolgozó családanya valójában a legközhelyesebb kertvárosi kémthrillerbe csöppen, amikor orosz alvósejtek után kutatva az általa kifejlesztett vadiúj, még kísérleti fázisban lévő profilozó szoftver kidobja a férje képét, viszont onnantól sikerül a szerzőnek kimaxolnia a főhős sajátos helyzetéből eredő belső és külső konfliktusforrásokat. Nem csak arról kapunk képet, mit tehet egy anya egy ilyen lehetetlen szituációban: visszatekinthetünk a megismerkedés-házasságkötés-gyermekvállalás köreire, láthatjuk, hogyan került Vivian bölcsészdiplomával a CIA kötelékébe, végigkísérhetjük útján a dolgozó anyaságig, eltöprenghetünk azon, milyen lehetőségei vannak egy nőnek, ha gyereket is akar meg karriert is. Nyilván ez sem valami hajj’ de eredeti téma, de egyfelől sosem lehet róla eleget olvasni, másfelől Vivian sajátos munkája és környezete ad neki egy plusz réteget.

Érdekesen nyúlt a szerző Vivian alakjához: sokan kritizálták - némiképp joggal - a nő naivitását, kémhez nem illő életképtelenségét, azt, hogy hagyja magát a végtelenségig megvezetni, hogy még a férj lelepleződése után sem veszi észre a körülötte settenkedő megtévesztőket. Nem tudom eldönteni, hogy ez valóban hiba-e vagy tudatos döntés: elvégre Vivian nem valamiféle csúcském, ő egy irodakukac elemző (igazából a szó szoros értelmében kém jó ha kettő van a történetben), átesett egy alapképzésen, de egyébként tipikus bölcsész, aki egész nap túrja az aktáit. Ráadásul végső döntéseit, azt hogy miben akar hinni, megint csak erősen befolyásolja az, hogy milyen jövőt képzel el kis családjának. Szóval én nem vagyok meggyőződve róla, hogy Vivian olyan naiv, mint amilyennek elsőre tűnik. Szerintem inkább nagyon is tudatosan dönt úgy, ahogy. Karen Cleveland regénye sem olyan butuska domestic thriller, mint aminek elsőre tűnik. Inkább nagyon is jól összerakott könyv az anyaság és a karrier összeegyeztetésének nehézségeiről és az anya- és kémvadász-szerep ellentmondásairól. Messze nem egy szépirodalmi igényű szöveg, fényévekre van John le Carré lenyűgözően szövevényes kémregényeitől, de egyhétvégés szórakozásnak kiváló. Ráadásul kifejezetten pörgős és filmszerű szerkesztésének köszönhetően optimális alapanyag Hollywoodnak – nem véletlen, hogy már el is keltek a jogok. Ha hinni lehet a híreknek, Charlize Theron az Atomic Blonde után ismét kémbőrbe bújik.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

2018. április 9., hétfő

Richard Morgan: A fekete férfi


„2107-et írunk, a Földön béke honol. A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra.”

Ja kérem, az mindig úgy van, hogy a békének ára van. Főleg, ha olyan eszközökkel vívjuk ki, melyekkel utána nem igazán tudunk mit kezdeni. Például génmódosított szuperkatonákkal, akik baromi jól jönnek, ha háború van, de tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy adaptálják a békeidőkben elfogadott társadalmi normákat. Így aztán jobb híján a lehető legtávolabbi helyre (esetünkben a frissen kolonizált Marsra) kell telepíteni őket, esetleg kvázi-börtönökbe (politikusoknak: rezervátumokba) száműzni. Csak nehogy egy is elszabaduljon és gyilkolászni kezdjen, mert amint a média megszimatolja, hogy egy variáns a gyilkos, világméretű káosz törhet ki.

Richard Morgan kőkemény sci-fi thrillerének középpontjában egy elszabadult gyilkos tizenhármas variáns és az utána nyomozó (az ENSZ kötelékében a civilizáció előtt fejet hajtó, „fajtársai” levadászásából élő) szintén tizenhármas áll. Ez meg is adja az alaphangot: ezek az agresszióra kódolt alfahímek bizony nem finomkodnak. Ha elszabadul szervezetükben a mesh, dühöngő gyilkológépekké válnak, akiket semmi sem állíthat meg – ennek megfelelően a történet is hajlamos elszabadulni és bizony az akciók sem finomkodnak. Olyan világ ez, ahol a technika minden vívmánya és a civilizáció minden megkötése megtorpan egy cápaölővel széttrancsírozott test előtt. Akadt egy-két pont, ahol azt éreztem, sok – főleg a módszeresen, sebészrobottal felaprított és elfogyasztott áldozatokról olvasva, de meg kell mondjam, olvasási válságból kevés dolog tudja úgy kirántani az embert, mint egy kőkeményen odacsapó akció-thriller. Jól jött, na.

Mindemellett Morgan könyve roppant okos és nem bánik szűkmarkúan a társadalomkritikával sem: USA-kritikája pedig ma, a Trump-érában még aktuálisabb is, mint megjelenésekor (2007). A huszonkettedik század elejére a Földön valóban béke honol. A globális kereskedelem virágzik, a Mars gyarmatosítása folyamatban, a legnagyobb szuperhatalom Kína, de az igazi ütőkártya az űrkutatásba fektető cégek kezében van. Az USA széthullott, területén szabadállamok és a déli Bible Belt-ből alakult fundamentalista keresztény köztársaság éldegél teljes egyet nem értésben, a Közel-Kelet még mindig megrekedt a modernizáció és az atavisztikus hagyományok egymásnak feszülésében, Európa meg minden számára kellemetlen „ügyet” elrekeszt eggyel keletebbre, hogy tovább tetszeleghessen a még mindig legcivilizáltabb földrész szerepében. Közben senki nem tud mit kezdeni a génkísérletek eredményeivel – akadnak, akik kihasználnák és tovább „tenyésztenék” őket (minden bizonnyal akadnak, akik meg is teszik); akadnak, akik eltussolnák, hogy valaha közük volt ilyesmihez; a legkülönbözőbb szervezetek alakulnak a megsegítésükre, az eltüntetésükre, az integrálásukra, a kipusztításukra.

Ebben a nagyon is emberi, képmutatásban jelen korunktól semmiben sem különböző világban nyomoz Marsról hazaszökött tizenhármas variáns fajtársa után Carl Marsalis, az ENSZ kötelékében tevékenykedő nyomozó. Nem teljesen legálisan persze, de a Marshoz fűződő nyugati érdekeket védő COLIN ügynökség kifogyhatatlan bankszámlája sokat segít. A COLIN részéről a török származású, zavaros múltú Sevgi Ertekin nyomozna együtt Carllal, de hát már az elején tudjuk: a kooperáció nem a tizenhármasok nagy erénye. Ráadásul Carl genetikailag kódolt paranoiája minden sarokban árulást sejt – többnyire persze joggal. Miközben ők nyomoznak, a szökött pszichopata emberevő variáns pedig folytatja gyilkos túráját, betekintést nyerünk a chilei Altiplano maffiavilágába, akik sikerrel exportálták saját befolyásukat a vörös bolygóra is; egy floridai börtön szívderítő mindennapjaiba, ahol - köszönhetően a legszebb konföderációs hagyományok újjáéledésének - feketének lenni nagyobb szívás, mint variánsnak; és egy variánsokat segítő alapítvány mindennapjaiba, ahol azért csak akad egy-két funkcionárius, aki nem rest kihasználni a szexrabszolgának tenyésztett bonobók nagylelkűségét. (Jellemző adalék: az első két dolog, amire génmódosítással létrehozzuk a tökéletes alanyokat a háború és a szex. Hogy is lenne másképp?)

A nyomozás hozza a kötelezőt – vargabetűk, vezéráldozatok, átverések, egymás torkának eső főszereplők, kemény ütközetek, médiacirkusz, aktákkal való pepecselés versus ökölhasználat. Persze egy ponton túl senkit nem lep meg, hogy a nyomozás kvázi lényegtelen, és már rég nem a pszichopata emberevő szörnyetegről szól az egész, hanem egy rajta (és Marsalison) messze túlnövő összeesküvésről, meg egypár korrupt gazemberről, akik semmit sem restek feláldozni saját előmenetelük érdekében, meg az emberi képmutatásról, ami szintén semmit sem rest feláldozni, hogy megőrizze a saját magáról táplált illúzióit. Miközben génmódosított szuperemberekről ír, akik agyba-főbe verik egymást, valójában nagyon sokat elmond rólunk, emberekről: hogy mennyire semmibe veszünk minden törvényt (és most lényegtelen, hogy természetiként vagy isteniként tekintünk rá) hogy bebizonyíthassuk saját nagyságunkat. Aztán újra meg újra ott találjuk magunkat, hogy istent játszottunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk a szellemmel, amit kiengedtünk a palackból…


Kiadó: Agave
Fordító: Roboz Gábor

2018. április 6., péntek

Kitekintő – kezdődik a fesztiválszezon…


Már megint nyakunkon a Könyvfesztivál, ahonnan már csak egy ugrás a Könyvhét, a téli álomból ébredező kiadók kezdik ontani magukból a jobbnál jobb megjelenéseket, az egyszeri olvasó meg már megint csak kapkodja a fejét. Mert ugyan sem idő, sem energia sokat olvasni, nagyon más van most fókuszban, ami jó is meg nem is, könyv azért kell. Nyilván. Ahogy most böngészgettem a megjelenéseket, kisebbfajta sokkot kaptam, hogy mikor fogom én mindezt elolvasni, de köztudott, hogy fel kell készülni arra az apokaliptikus helyzetre amikor egyszercsak nem fognak több könyvet kiadni. Ugye? Lássuk, melyek azok a megjelenések, amik majdhogynem kötelezően beszerzendőek az elkövetkező pár hétben és amikről jó eséllyel előbb-utóbb posztot is olvashattok majd (a többi pártucat „érdekel-is-meg-nem-is egyszer majd ha akciós lesz / nagyon ráérek” jellegűt fel sem sorolom...).

  

J.R.R Tolkien: Középfölde Históriája 1-3.

Kezdjük is a legnagyobb meglepetéssel, amire évek óta várunk. Nem titok e blog olvasói előtt, hogy Tolkien professzor munkássága iránt olthatatlan rajongással viseltetünk, kevés olyan magyarul megjelent műve van, amiről nem írtunk, sőt, bemutattuk már gyűjteményünket is és hosszú cikksorozatban fejtegettük hogy mit is jelent számunkra ez a világ. Szerencsére Tolkien legtöbb műve hozzáférhető magyarul, a legnagyobb hiányosság e téren az angolul tizenkét kötetet számláló The History of Middle Earth sorozat volt – tegyük hozzá, e monumentális, főleg szövegvázlatokat, a kiterjedt történet-szövevény végül önálló kötetbe nem kerülő darabkáit, töredékeket tartalmazó sorozat más nyelvre sem nagyon lett lefordítva (legalábbis nem egészben). Tudjuk, hogy a Magyar Tolkien Társaság évek óta lobbizott mind a jogtulajdonosnál, mind a magyar kiadóknál a sorozatért, egyszer már úgy is nézett ki, hogy hátha, ám akkor a Cartaphilus nem jutott tovább az első két rész, a kilencvenes években egyszer már megjelent Elveszett mesék könyve újrakiadásánál. Most úgy tűnik, megtört az átok: a Helikon kiadó várhatóan a Könyvfesztiválra időzítve kihozza a sorozat harmadik darabját (az eredetiben is két részre bontott Elveszett mesék könyve után) a Beleriand dalait. El sem tudom mondani, mennyire reméljük, hogy nem állnak meg, és a már borítótervvel és megjelenési dátummal rendelkező „maradék” kilenc rész is a polcunkra kerülhet.

J.R.R. Tolkien: Beren és Lúthien

Ugyan a nagy durranás a Középfölde Históriája, azért szerencsére az életművet gondozó Európa sem tétlenkedik – náluk jelenik meg szintén a könyvfesztiválra a Beren és Lúthien történetét feldolgozó önálló kötet – amelybe A Szilmarilok lapjain, illetve a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről kötetben már olvasható részletek mellé a Tolkien legszemélyesebb történetével kapcsolatos verses elbeszélések, vázlatok is bekerültek.

  

Harry Potter – Utazás a mágia történetében

Ha már rajongás – a Harry Potter univerzumhoz való kötődésünk ugyan messze nem mérhető a Tolkien teremtette világéhoz, de még így is fel-felcsillan a szemünk minden újabb hazai megjelenés vagy újabb film hírére. Természetesen ez alól a British Museum „Utazás a mágia történetében” kiállításához kapcsolódó kötetek sem kivételek – ugyan nem igazán értem a koncepciót, hogy miért is kell egy kvázi múzeumi katalógusból felnőtt és gyerek kiadás is, azt pláne nem, hogy miért a gyerekverzió jelenik meg nálunk először, de felesleges is sokat filozofálni rajta. Kell és kész. Mindkettő. (A felnőtt verzió tán év végére jön…)

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Ez kicsit már kezd olyan lenni, hogy ha valaki ennyire híres lesz és ekkora rajongótáborra tesz szert, akkor már a bevásárlólistáját is kiadják… de! Valljuk be, ha valaki hitelesen tud motivációs szónoklatot tartani, akkor az Harry Potter szülőanyja – hisz mind ismerjük a varázslóvilág megszületésének történetét. Olvasatlanul is merem állítani, hogy az azóta ikonikussá vált harvardi beszéd felér bármelyik felkapott motivációs tréner előadásával.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Evezzünk kicsit komolyabb vizekre. Ugyan csak a Könyvhétre várható a megjelenése, Atwood A vak bérgyilkosának újrakiadása már most az év legjobban várt könyve nálam – évek óta próbálom beszerezni a régi kiadást, de amikor épp felkerül csillagászati áron egy elérhető példány akkor vagy nem vagyok netközelben, hogy elég gyorsan megrendeljem vagy épp nincs rá keret. A tavalyi életmű-újraélesztés után nagyon reménykedtem benne, hogy a Jelenkor újra kihozza – és lássatok csodát. Most már akkor ugye a The Edible Woman lesz a következő?

  

Dan Simmons: Terror

Picit csalok, mert már megjelent, de már csak a méreténél fogva is csodálkoznék, ha sokan olvasták volna eddig és nem maradhat ki egy ilyen ajánlóból. Sikítva tudtam volna ugrálni, amikor meghozta a futár, de az új munkahelyen még nem égetem magam ilyesmivel, úgyhogy csal szolidan örültem. Jó lenne azonnal fejest ugrani bele, de perpill nem mondhatnám, hogy Simmons-kompatibilis az életmódom - bár ki tudja, már kétszer előfordult, hogy a hanyatló olvasási kedvet egy agyonintellektualizált Simmons-monstrum keltette életre, szóval lehet rá kéne szánnom az időt és helyrebillennék megint. A sorozat is behajózott egyébként a napokban a tévéképernyőkre, majd a könyv után belekukkantok, állítólag extrafélelmetes.

Ellen Datlow: Sötétség – Huszonöt modern horrornovella

Egyébként ha már Simmons, nem hagyhatom ki hogy kizárólag miatta akadt meg a szemem a Huszonöt modern horrornovella kötetén – a horror amúgy finoman szólva nem kenyerem (mondjuk a Terror is horror, mégpedig nem a finomkodó fajtából, de bízom az íróban), de van az úgy, hogy egy szerző miatt képes vagyok beruházni egy antológiába. Így jártam anno a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb sci-fi és fantasy novelláival is, amit Kim Stanley Robinson egy darab írása miatt vállaltam be, aztán egy halom jó élményt köszönhettem neki. Hátha a horrort is megszeretem (nem). De amúgy van benne Neil Gaiman és Joyce Carol Oates is!

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2018

Ha már szóba került… Idén sem maradhat ki. Ugyan a névsorból egyre kevesebb az ismerős, de az elmúlt két év legjobb könyves élményei közé tartoztak e novellaválogatások, úgyhogy hagyom magam új utakra vezetni. A novellák mostanában úgyis jobban csúsznak.

  

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Ha már novellák… Sosem olvastam még kínai sci-fi szerzőtől, ami tekintve a hazai megjelenéseket, nem meglepő. Liu novelláskötete nem csak azért ígéretes megjelenés, mert origami tigris (!) meg ázsiai steampunk (!); hanem mert talán ráirányítja a kiadók és olvasók figyelmét az angolszász piacon túli kortárs sic-fi megjelenésekre is. Jó lenne.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Ha már novellák… Nem maradhat ki a tavalyi Nobel-díjas Kazuo Ishiguro számunkra új, egyébként első novelláskötete – jellemző, hogy a díj kellett hozzá, hogy megjelenjen, de ne fanyalogjunk, örüljünk. Tőle bármi jöhet.

Eleanor Catton: A próba

A fényességek után eléggé kíváncsi vagyok, miket írt még Eleanor Catton – nagyon reméltem, hogy az elképesztő hírverés után némiképp érdektelenségbe fulladt (szerintem egyébként egészen elképesztően szeretnivaló) „nagy mű” után nem torpan meg a kiadó, és olvashatunk még tőle. Ez az első regény érdekesnek tűnik és tán segít letisztázni a szerzőről kialakult picit zavaros képet.

  

Naomi Alderman: A hatalom

Tavaly minden Naomi Alderman utópisztikus thrillerétől volt hangos – bár mindig kissé erőltetettnek érzem az olyan jellegű ajánlásokat, mint „Az éhezők viadala és A szolgálólány meséje – vegyítve” és társaik, ez valóban elég jónak tűnik. Genderkérdésekre kiélezett korunkban meg amúgy is minden ilyesmi kötelező azoknak, akiket kicsit is érdekel a téma. Mondhatjuk úgy is, hogy erről nem lehet eleget olvasni – csak persze nem árt, ha jól írják meg.

Jo Nesbo: Macbeth

Amennyire tudom, épp a napokban jelenik meg angolul a Hogarth Shakespeare Project legújabb darabja, Jo Nesbo Macbeth-átirata. A magyar kiadó tájékoztatása szerint májustól mi is olvashatjuk a fordítást (bár borító még nincs) – dicséretes gyorsaság, remélem, nem megy a minőség rovására; ahogy a sorozat rajongójaként azt is, hogy csupán Nesbo hazai népszerűségének köszönhető, hogy előrevették a megjelenést és a menet közben kijött két darab, Edward St. Aubyn Lear király-újrája és Tracy Chevalier modernizált Othelloja is megjelenik magyarul.

China Miéville: A város és a város

Kis híján eldobtam a telefont amikor láttam a kiadó posztját mely szerint „tavasszal vagy nyáron” megjelenik magyarul A város és a város – magamban már lemondtam arról, hogy Miéville kiadását valaha folytatják. Persze ehhez is kellett egy sorozat, de úgy vagyok vele, hogy kit érdekel – ha a fantáziátlan film / tévéipar kell ahhoz, hogy olvashassam magyarul a kedvenceim műveit, tőlem aztán annyi gagyi adaptációt forgathatnak, amennyit akarnak, jó eséllyel úgyse nézem meg mindet. Borító még itt sincs, de már most nagyon várós.


2018. április 4., szerda

Ian McDonald: Luna - Újhold


Ennek a könyvnek nehezen adtam oda magam, mert olyan természetesen erőszakos és kegyetlen, ahogy én egy ideje nem szeretnék (egy ideje tudatosan békíteném a magam erőszakos természetét) - kerestem hát rajta a fogást, amolyan önvédelmi reakció gyanánt. Fogást kerestem raja a távolság tartásához. Adta magát, hogy magamban mosolyogjak: Ian McDonald valaha minden bizonnyal szeretett volnia írni egy igazi, hamisítatlan Dűne-regényt. Hiszen vannak itt világot uraló, egymásra acsarkodó, klánszerű családok: az Öt Sárkány; erős tervet dédelgető, Bene-Gesserit-szerű női papság, sajátos Űrliga, késpárbaj, sőt, Vladimir Harkonnen-szerű gyerekmolesztáló hájpacni - és a Hold világa még keményebb is, mint az Arrakis. Adta magát, hogy eszembe jusson Martin: elsőre itt is a tabuk szinte szándékos és szisztematikus törésének tűnik az erkölcs és etika száműzetése, a nemi szerepek és viszonyok teljes (valójában betegen túlszabályozott) szabadsága, a hősökkel természetesen kegyetlen bánásmód, a pragmatikus, bírósági szinten természetes erőszakos halál, mint bőven alkalmazott fűszer a mese zaftos, sűrű levesében. Adta magát, hogy eszembe jussanak a kíméletlenebb aranyásó-történetek - határvidék ez a javából, csak őslakosok nélkül, és morbid laboratóriumi körülmények között, kémcsőszerű, zárt terekben; ahol a szemedbe ültetett csiben lesed, mennyi levegőt, vizet, adatforgalmat és teret használtál hitelbe. Mégis határvidék: annyira törvényen kívül áll és annyira szerencsevadászat, amennyire csak lehet; határvidék, ahova a szükség hajt, a kényszer, vagy a kalandvágy - de ahol ott ragadhatsz egyszer s mindenkorra, ha a gyengébb gravitációban annyit csökken a csontsűrűséged, hogy a Föld megölne a visszatéréskor.

Szóval kerestem a távolságot, hogy ne nyeljen be a világ, a benne szereplők vágyai-gondolatai keltette szövevény, az elmesélt mese - de hiába kapálóztam. McDonald zseniálisan épít világot. Tökéletesen gondol túl a jelenen, annyira finom, gördülékeny a hozzá álmodott, hogy nagyon hamar benne élsz ebben az idegen és teljesen toleranciamentes valóságérzetben. A másfél millió holdi telepes mesterséges terekben kiteljesülő élete (minél mélyebben a sziklába vájva, a káros sugárzásoktól általában minél távolabb) rettenetesen logikus, következetes, és saját (világ nyelveiből pragmatikusan összelopkodott) fogalomkészlete van. Ez eleinte még segítette a távolságtartást, hogy folyvást hátra kellett lapozni a szószedethez - de persze ha érdekel valami, azt megtanulod. Kerestem és megtaláltam a távolságot a szövevényes, sokszereplős mesében, ahol újra meg újra vissza kellett lapoznom az elejére, a szereplők klánok szerint megejtett bemutatásáig - de aztán megtanultam a ki kicsodát, a holdi generációkat és családokat. Megtanultam felismerni a holdbélákat, az újoncokat, akiket (eleinte) szinte kizárólag a nem ide tervezett mennyiségű izomért becsülnek (hullanak is, mint a legyek). Ez a mese igen bokros, és nem könnyíti meg a beleélést, hogy alig akad szimpatikus, azonosulásra provokáló alak (Marina Calzaghe, a holdbéla, Adriana Corta, a klánalapító - nagyjából mindenki máshoz kicsit aberráltnak kell lenni, ahol az azonosulás érzete szelíden viszketeg módon tárja fel a saját aberrációid arcait...).



A káros sugárzásoktól minél távolabb, a sziklába mélyített mesterséges terekben - kivéve ha Mackenzie vagy és egy kohónyi olvadt fém óvja a buksid az Egyenlítői Egyes tíz kilométer hosszú vonatán... Kivéve, ha farkas vagy, túlérzékeny holdszülött, aki a Teliföldre üvölt. Kivéve ha pornyelő vagy, pormotoros, vagy kitermelő, vagy egyéb felszínre kényszerülő - a vékony fetöltőben, csizmában, sisakban, a személyre szóló laboratóriumban, ami életben tart az elképesztően csúf, és halálosan közömbös, gyilkos környezetben, ahol nincs élet. Ahol még a kommunikáció famulusa, a váll felett lebegő kis egyedire fazonírozott mesterséges intelligencia (amolyan házi szolgáló, ügyintéző, titkár, bankár és kommunikációs csatorna) is minimálisra redukálódik, csak azt jelzi, milyen állapotban vagy. A Hold nem barátja senkinek. Azoknak se, aki vagyont szereztek általa. A történet az ötödik Sárkányt: a Corták famíliáját követi abban a kellően kifinomult játszmában, ami itt szó szerint vérre megy - az adagolt információ magasiskolája, ahogy az írója elmeséli, kifinomult és valóságszagú szarkavarás (miközben akár közgazdaságilag, akár tudományosan kellően megalapozott a kitaláció-faktora is...). Maffiaállamok közti diplomáciai és egyéb súrlódások merényletkísérlettel, szabotázzsal, késpárbajjal a totális háborúig - egy fikarcát sem árulnám el! Egyszerűen úgy kell a tudnivalóhoz hozzájuss, ahogyan a lapokon egymás után következik. Ha ebből valaha film lesz, szeretném, ha az első volna, amihez nem készül trailer.

Mindezt (mondjuk ezt az eddigiek alapján el is vártam...) szépirodalmi igényű, de egy pillanatig se unalmas tálalásban. Szóval próbáltam én távolságot tartani mindenféle módon, de még álmodtam is vele. Folytatást álmodtam az utolsó 100 oldal eszelős szálelvarrása és szálfeltépkedése után. Meglepne, ha A dervisház mélyen kifinomult, s a Síkvándor helyén való (kamaszos) szövődése után úgy mesélné az író tovább e trilógiává szélesülő folyamot, ahogy megálmodtam - azt hiszem Ian McDonald az én fantáziámnál garantáltan jobb író. Időnként rühelltem olvasni, mert tényleg kíméletlen és tényleg rohadtul erőszakos - időnként ki akartam zárni magam belőle: a jelen folyamatait iszonyú logikával folytató, keserves rémálomból - de valójában alig várom a folytatást. Kínozzon akárhogy, ez egy telitalálat.

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

2018. április 2., hétfő

Simon mágus - Film


A nyitó képsorok - utólag értem meg, álom, jövőálom... - után egy embert a szemünk láttára felébreszt a telefon. Álomzilált, öreg, megviselt arc. Rögtön pénzről beszél. Álomból ébresztett, gyakorlatias öregember - akit parafenomén lévén felkér a francia rendőrség, utazzon Párizsba, és segítsen egy rejtélyes bűnügyet megoldani. Nem, nem repül. Vonaton utazik. Simon, a mágus (Andorai Péter) nem repül... látjuk a megérkezést (ihletett képsorokon, ahogy a vonat begördül a Gare de l'Est-re, a síneken átívelő hidak sora alatt), a tolmácslányt, a táblával, aki Simont az állomáson várja, és rögtön a lányt (Julie Delarme), aki bliccelt, akivel épp ellenőrök veszekszenek - aki a látványával valamiért mélyen megérinti mágusunkat... Olyan mélyen, hogy önkéntelenül beavatkozik az a meghatározhatatlan erő, a csoda, beavatkozik ebbe a szituációba, beavatkozik, ami Simonban lakik. Beavatkozik egy folyamatba olyan természetesen, mint ahogy lélegzel: átalakítja a hatósági terrort - kézcsókká. Alig telt el pár perc a filmből, és ott vagy, abban a végtelen természetességgel elemelt, valóságunkra mégis olyan természetesen rámutató szélsőségben, ahol Enyedi Ildikó (legalábbis úgy tűnik nekem) a filmjeiben lenni szeret.

Ebben a szélsőségben a beszéd lehetősége valahogy mindig lezárt - csak nemértések vagy félreértések, tolmácsolhatatlanságok (a szándék ellenére), vagy sértett pengeváltások az egymás mögé fűzött szavak. Ahogy a Testről és lélekről párosa nem beszélheti ki, amit érez, úgy képtelen Simon (a nyelv ismerete hiányában) megvallani a lánynak az érzést - helyette megkapjuk azt a bájos, félreértésekből bontakozó "beszélgetést" a kávézóban. Beszéddel úgy tűnik nemigen megyünk semmire. Sem a vallomás, sem a megvallás, sem a vita nem visz sehova, az elbeszélt tanítás végképp nem... Milyen finom, ahogy (az egész filmidő alatt  legtöbb egymás mellé fűzött szavával) tanítás helyett Simon alázatra inti a tanítványául szegődni akaró kis rendőrt... Simon nem beszél. Nem a titkot őrzi, azzal, hogy nem beszél - csak pontosan tudja, hogy a titok elmondhatatlan. Nem tudja ugyanis a titkot, hanem éli... Úgy tesz csodát, hogy egyszerűen csodálkozik.

Nem így Péter (Horváth Péter), a vetélytárs, a Bentley-tulajdonos, aki (nem is annyira apró-) pénzre váltotta a titkot. Hogy ezt teljes egészében értsük, kettejük helyzetét, idézem Lénard Sándor remek szavait a Római történetek lapjairól:  ...Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait! Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus, épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget! Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt...

Persze most Párizsban vagyunk, a fény városában - ami mindent ártendez, avagy csak mindent élesebben mutat fel. Enyedi Ildikó viszony-átrendezése, a nem repülő Simonnal és az attraktív, bűvész Péterrel számomra az egyik legelegánsabb valláskritika. A vallás csinál a nap mint napi élnivalóból, a csodálkozásból hitünk szent titkát, ünnepet és arról leválasztott profánt, csinál liturgiát és dogmát - Péter a vallás embere, aki nem hisz, hanem tervez, szabályoz, rituálét komponál. Péter egy szkeptikus pap: egy farizeus. Isten (talán) van, szabályok vannak, meg kiskapuk... Simon viszont minderről az ég adta világon semmit sem tud. Péter egész rivalizálása kényelmetlen és idegen marad neki. A felkészülés a profán húsvétra, a három napos eltemetettségre Péter számára egy leprogramozható feladat - Simon felkészülése abból áll, hogy az egészet előre átéli. Egy félreeső udvarban. Nem baj, ha közben kirabolják...

Simon a névadója a szimónia bűntettének (az egyházi rangok áruba bocsátásának) - sokan érezték úgy: Péter apokrifáihoz, a szent iratokhoz mérve a film komplementer-viszonyokat ábrázol. Nem - valójában csak lerántja a lepleket. Az egyház korokon át valóban kiárusította (áldott politika...) az egyházi rangokat és javadalmakat, és korokon át valóban nem tudott mit kezdeni a szent titok-alapú egyházi életrendbe nem férő, spontán születő csodával. Legtöbbször eretneket kiáltott. Semmi sincs másképp - Enyedi Ildikó és filmes segítői csak lehántották ezeket a társadalmi álarcokat. Tudom, hogy vannak hiteles egyházi személyek is, most arról beszélek, hogy valahogyan (ahogy Karinthy híres novellájában) a hiteles papok, lelki atyák (amilyen az általam ismert Lengyel Sándor atya volt, Pázmánd megboldogult esperese) egyenként valahogy hiába kiabáltak a Pilátus által felkínált választáskor Jézust, a szervezet összhangzata korokon át (sajnos ma is) Barrabast kiabál. A film egyik igen lényeges rétege ez, minden bűvészetbe, attrakcióba csavart poentírja ellenére alapvetően valláskritika - hiszen amúgy a csoda az ő szakterületük volna.

Durván szólva: jó eséllyel Jézus Krisztust a mai egyház ugyanúgy eretneknek titulálná és megfeszítené, ahogyan a farizeusok tették időszámításunk kezdetén. A csoda ma sem vallás-kompatibilis. Holott a versengéssé silányított húsvéti gesztus - a feltámadás újrajátszása a mágusok csatájában hitelesen csak a megváltó eredeti módján tehető meg: meg kell halni hozzá, hogy feltámadhass. Mint ahogy a szerelemhez is meg kell halni, hogy feltámadhass a vállalt kettősségében (egyik félként). A szerelem (ezt most már élesen látom) Enyedi Ildikónál életre-halálra szóló, explicit csoda - Simon, ez a szótlan, morózus öreg ember meg kell haljon hozzá (meg kell haljon érte), hogy végre önmagától, a rajongóktól, tanítványjelöltektől és egyéb zaklatóktól megszabadulva megélhesse azzal, akiért bármikor hajlandó csodát tenni, pusztán azzal csodát tenni, ahogy ránéz. A másik attól lesz szép, és teljes, és igazi, ha így nézel rá - ez a szerelem; nem a vágy, nem a kényszerek, hanem ez a végtelen kockázatvállalás az igazi cselekvésben...

Egy ilyen filmet így kell befejezni. A lány tekintetét látjuk, ahogy végre észreveszi a találkozóra siető férfit - csak a lány tekintetében felszikrázó felismerést és örömet látjuk. És ez a minden! Értsük meg, mi úgysem látnánk olyannak Simont, mint amilyennek tükröződik abban a kamerába néző, szerelmes tekintetben... Nem a szerelmeseket látjuk így, hanem magát a csodát: a szerelmet. Egy ilyen filmet így kell befejezni.

2018. március 29., csütörtök

10 évesek lettünk!

Képzeljétek csak, hivatalosan ma 10 éves a Könyvvizsgálók blog! 
Boldog szülinapot kedves blog 💓
Sok-sok remek könyvet és lelkes posztot kívánunk neked! 

Órákig tudnánk ragozni, mennyit jelent nekünk ez a felület és a vele kapcsolatos élmények - nem kizárt, hogy fogjuk is, csak legyen rá idő és energia. És bár mostanság elég hektikusan írunk, ne aggódjatok, nem megyünk sehova 😉




2018. március 23., péntek

Dino Buzzati: Képes Poéma - Szerelem utolsó látásra


A képes játékok, a comics játszóterére rendszeresen belátogatnak a fekete ruhába öltözött felnőttek, hogy megmutassák: ez a médium messze több lehetőséget rejt, mint hogy izomtól duzzadó delíriumaink bámuljuk általa, akik régebben kinn hordták a pizsamát, mára a jelmezük akciófilm-kompatibilis - akik régebben rendkívül bugyuta történetekben győztek a Főgonoszok ellen, és ma se bonyolultabb a képlet, csak jóval több kreativitással csomagolják. Szóval én nagyon szeretem ezeket a játszótérre belátogatókat, Neil Gaimant például, a maga jóval több rétegű graphic novel-jével, a Sandmannel vagy Alan Moore-t, a Watchmen reflexiójával - mert megmutatják: a képregény lehetőségeivel élve, kiteljesítve azokat ugyanúgy létrehozható műalkotás: a nyers közlésre rétegek gyönyörűségét rakó elcsípett (alternatív) valóságérzet. Persze jóval korábban kezdődött ez a móka, Eisner, Bob Kane, Fine vagy Kirby sem arról voltak híresek, hogy monitorozzák a közízlést - ahogy akármilyen művészet, ők is formálni szerették volna azt, olykor meglehetősen szellemesen becsomagolt reflexióikkal.

Dino Buzzati képes poémáját gyökeresen más esetnek érzem. Nem is csak azért, mert 1979-ben jelent meg, nem azért, mert Buzzati maga rajzolta - gyönyörűen felmutatva és átlépve a maga korlátait. Valahol még a kor európai képregényeihez is csak érintőlegesen kapcsolódik, mert teljesen máshonnan indul. Valóban poéma - valóban csak ennyi, amennyi az eredeti címe: Képes Poéma. Buzzati az Orfeusz-Eüridiké történethez, az abból kifinomuló saját értelmezéséhez keresett olyan kortárs közlésformát, ahol a dal valóban "megszólal" zenei kíséret nélkül is. Mert van víziója erről az ősi feltámasztás kísérletről, mert érzi a korba nyúló csápjait, a máig húzódó érvényét - és mert író, mert a betűk egymás mellé fűzésével tanult meg kifejezni. Mert valójában ez a mese belső történet, tényleg a leírt szó segítheti benned kibontakozni - sokkal inkább, mintha oratórium lenne, sokkal inkább, mintha így rágná szájba, mit és hogyan kell mondani a halált legyőző (nem győző) szerelemről.

Orfi, a sikeres énekes, a legújabb sláger: A város boszorkái szerzője, akiért sikoltozva bomlanak a tinik, utat keres és talál a túlvilágba, mert a mohó halál elragadta Eurát, a szerelmét. Eltűnt egy egészen kis kapun át, a város legtitokzatosabb házában - és Orfi utána megy. Az élet énekese kiénekelné az idő torkából az élete értelmét. Az eredeti mese sajátságos büszkeségét, a teljes utat az elfogadhatatlanságba járékos, pontos és az adott korban igen provokatív módon hangszerelte a képekkel az írója. Miközben persze alkalmaz és használ: klasszikusok beállításaitól Dalíig és Fellini-filmkockákig idéz és csavar ki - és e tekintetben talán tényleg mérföldkő: a popkultúra egyik első, parafrázisokra épülő posztmodern gesztusai közül való.

A betéttörténeteit szeretem a legjobban, a beleillesztett meséket, a túlvilági találkozásokat. A rendkívül könnyed kézzel odakent mélységeket Orfi egyensúlyozó lábai alá. Ennek a könyvnek mindmáig érvénye van, bár nem árt hozzá, ha kapcsolódsz az ősi meséhez, ha Orfi és Eura története alapjában rezonál benned. Mert ha ez nincs, akkor valóban csak a figyelemfelkeltés és polgárpukkasztás, a provokáció hetvenes-nyolcvanas évekbeli kellékei maradnak: némi jól alkalmazott szürrealizmus, meg a csöcsök. Holott ott van benne a kifordított, modern ördög (üres kabát, bárki belebújhat), az üdvözültek a maguk poklában (ahogy az öröklétben ásítoznak), Onizia tűnékeny arcocskája az anyja elméjében (hiszen a pokol a lelkiismeret-furdalás), az anyakönyvi hivatal, a kartotékok rendje és rendszere (és a másik arca: a vasútállomás, a kilépés lehetősége a rendből...).


El kell érnünk a kaput. Ahol aztán egy idegen felmutatja a halál megnyugtató, békésebb arcát. De aki megjárta a poklot, annak ott a kezében a veszteségét jelentő gyűrű, amit az elveszett szerelem kezéről húzott le, véletlenül, menekülés közben. A valódi válasz, hogy nincs válasz. Ezért kell és lehet mind a mai napig keresni és énekelni róla. Orfeusz és Eüridiké meséje topografikus: egy térkép. Amit magad elé terítve sem biztos, hogy érteni fogsz, nem biztos, hogy követsz, nem biztos, hogy járod az útját, amit mutat, amin járni lehet. Vannak más mesék is. Sőt, ezt a mesét is el lehet mesélni máshogy - legalább annyira máshogy, ahogyan Dino Buzzati mesélte. Ahogy például elmeséli minden történetünk végét. Túl a boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárásán. Amikor a mesék királyai nekivágnak a száműzetés útjának.



2018. március 19., hétfő

Sigur Rós: Route One - Zene


Elég régóta hallgatunk itthon különböző izlandi zenéket - köztük rengeteg Sigur Róst. Egyszer rácsodálkoztam erre a sajátos, makacsul balladai hangra, amit az együttes tagjai saját intuícióiból és hazájuk, Izland dal- és mesekincsének szeretete által folyamatosan életben tartanak - gyakorlatilag azóta nem ereszt. Időnként rákívánok erre a más ízű levegővételre, mint amibe belenőttem. Jón Þór Jónsi Birgisson énekhangja, meg a vonós gitár, Georg Goggi Hólm a harangjátékkal, Kjartan Kjarri Sveinsson és az elektronika, Orri Páll Dýrason meg a dobok - nekem így ezek a hangok külön nincsenek a fejemben. Egy megdöbbentően egységes összkép van, amit valamiért nagyon szeretek, ami valahol mélyen megragadott - ami tényleg nem ereszt és én boldog vagyok ettől.

Ez a tündéri bagázs 2016 nyári napfordulóján, Szent-Iván éjjelén és nappalán körbeautózta Izlandot az 1. főúton - az egész utazásról úgynevezett Slow TV-felvételt készítettek, amit Izland nemzeti televíziója sugárzott - az utazás alatt pedig a zenekar akkori új dalát, az Óveður-t játszotta, különböző tételeit keverte egy generatív zenei szoftver. Egyszerre televíziós esemény (így utána olvasva igen meglepett, mennyi lassú-tévés projekt fut amúgy szerte a világban), szerelmes levél a hazájukhoz és egy sajátos játék a véletlennel, ami a természet szellemeinek földjén, s az újra felfedezett, felelevenített újpogány vallás, az Ásatrú földjén konkrétan egyet jelent az elrendeltséggel. És tényleg: a zene mintha valóban az utazást mesélné másként és ugyanúgy, mintha tényleg lenne a felhőknek, más világokra nyíló kapuforma szikláknak, nem szűnő hullámzásnak, elröppenő sirálynak, útfélre szaladó birkának is zenei megfelelője benne. Hipnotikus, gyönyörű élmény huszonnégy órában, amiből nincsenek kivágva a pihenők sem, a megállások, várakozások sem - az egész egyszerre hallatlanul egyidejű és időtlen.


Azóta felkerült a körút 24 egy órás részletben 4K-ban is (sajnos a téli napfordulón rögzítve, úgyhogy itt jó ideig tényleg éjszaka van...). Ezzel együtt jóízűen körülnézhetsz, követheted a látványt, ami érdekel, amíg végképp el nem hagyjátok... megdöbbentő ám rácsodálkozni erre a miénkhez gyökeresen hasonló, de jellegében mégis más életritmusra az elsuhanó élettérben. Nézni átkelés közben az egysávos hidakat a sokkal viharjártabb déli part öblein, fjordjain, patakjain és folyóin át (gondolom egyszerűbb ennyit visszaépíteni, ha a zabolátlan víz viszi - merthogy olykor bizony viszi). Nézni a gyönyörű helyekre történelmi idők óta odatelepült tanyákat, az oda vezető leágazásokat (minden lakhely akkurátusan ki van táblázva a letérőknél...). A folyton fortyogó, vulkáni talajból időről időre bekövetkező kitörések nyomait látni az úton, a hosszú kilométereken át sav-marta aszfaltot (és az út partját, az odahalmozott építőanyaggal és munkagépekkel); a ritkás, általában csak lakhelyek környékén erdőcskévé sűrűsödő facsoportokat (és a kitörések törzs-csonkjait); a meredek hegyoldalra felkúszó kék hangásokat, a mindenhonnan zubogó vizeket... Az északi és nyugati part mély fjordjai mentén csoportosuló kis- és nagyobbacska városok sokkal szelídebb, (látszólag) kevesebb keménységet követelő ábrázatát...


Mindeközben tudnotok kell, hogy én viszonylag rendszeresen szobabiciklizem itthon - évek óta a kerékpározással tartom magam azon a vékony mezsgyén, ahol úgymond egészséges vagyok. Igen, jól gondolod: ha nincs meg a kilométerem, akkor nekem egyszerűen szobabicikliznem kell - és télen bizony sokszor nincs meg, főleg mivel a hétvégék szabad, kerekes csatangolásai ilyenkor elmaradnak, és mert a legkeményebb, jeges (munka)napokon már nem mindig megyek ki. Nagyon drágán fizetnék egy esést - úgyhogy ha ónos eső esik, inkább kimarad a kötelező is. Azért a szobában tekeréshez mérhető pótszer-ízű élményt keveset ismerek (nyilván egyébként minden futópad, és egyéb mozgásimitációs gép ugyanilyen...), de amióta ezeket a videókat teszem magam elé szemmagasságba, varázslattá alakult a kényszer. Van, persze, nem kevés kerékpáros Go-Pro kamerás felvétel is fenn van a megosztón, szoktam néha utazni velük; léptékében erősebben kerékpáros élmények (a tempó... ugye), mégis, ez a zenébe csomagolt izlandi körút a rendszeres (virtuális) útvonalam; mostanában, ha tehetem, fülhallgatóval. Mert semmihez nem fogható módon feledkezhetek bele az útba, mert sokszor tényleg elfelejtem, hogy valójában milyen kényszerűen választott eszközön (és miért) utazom...


Most fordulok a déliről a keleti partra, nem sokára felmászunk kicsit a Felföldre... hogy aztán a sziget jóval szelídebb felén haladjunk Reykjavíkig. Sokat számít, hogy nem esőben, és nem a szürkületben, amit az alig horizont alá ereszkedett nap jelent abban a fehér éjszakában, ahol most éppen járok... Persze, hogy kíváncsivá tett, térképeket, fényképeket nézegetek - amikor eszembe jut. Mert utazás közben visz a látvány és zene sajátságos véletlenszerű összhangja... Mert utazás közben tényleg utazom. Nagyon komoly ajándék ez - köszönöm, urak!

Verset is ihletett: Route One - Az otthon körüléneklése

2018. március 15., csütörtök

Hamvas Béla: Karnevál I-III.


Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne…

Valahogy így próbálok most is a dologhoz állni, amikor végre megpróbálom csökkenteni ezt az adósságot, és egyfajta kedvcsinálót kísérlek írni a számomra legfontosabb olvasmányélményről. Miközben évek óta haladok csigalassan egy újraolvasással, dokumentálom egy külön blogon – van abban valami szentségtörés, ahogy pár bekezdésben próbálom összeszedni e könyvről, hogy számomra mit jelent. Többek közt ezért: Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik… mondja Bormester Mihály az ügyvivőnek, akit a könyv nem nevez néven. Szentségtörés ez, hogy ekkora terjedelemben egyáltalán akarok írni róla: nem véletlen, hogy sorvezetőket használok ehhez a bitang kísérlethez, Danyi Zoltán tanulmányát, és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét – ennek később különös jelentősége lesz…

Van abban valami betegen vicces, ahogy a kezembe került ez a regény, és ahogy aztán példányt veszítve, eladva, kölcsönadva és vissza nem kapva, kölcsönkérve és vissza nem adva, elvesztve és újra meglelve jött velem az évek folyamán. A legfontosabb kórházi olvasmányom – az 1996-os gerinctörés fél éves fekvésének állandóan felüthető, forgatható, provokáló, többször egymás után végigolvasható stimulusa (más kérdés: egyéb körülmények között nem biztos, hogy ennyire belém rághatta volna magát…). Elsőnek talán Kállay Kotász Zoli adta a kezembe; neki is teljes értékű, befejezhetetlen tanítványi viszonya van Hamvassal, akárcsak nekem (befejezhetetlen, hiszen hogyan teszel fel a halott mesternek egy kérdést?). Érdekes, hogy valójában nagy mélységekig mégsem beszélünk egymás közt róla – minek tennénk fel egymásnak a kérdéseket, amit valójában neki szeretnénk? (S amire a válasz nagy valószínűséggel ott figyel az életműben, és ráadásul nem biztos, hogy mind a kettőnknek ugyanaz az adekvát válasz…)

Szóval ezt a könyvet Bormester Mihály meséli egy ügyvivőnek, akinek az lesz a dolga, hogy mindezt lejegyezze – azaz Hamvas így bizonytalanít el azonnal minden illeszkedést bármilyen irodalmi fiókhoz, ahova a regény sorolható volna, hiszen a dialógus két pólusa, a nevezett és a nevezetlen később szép rendszeresen visszatér úgymond a függönybeszélgetésekben, és kitárgyalják a „regényt”. Kiteregetik a szennyest, hátteret, okot, motivációt lepleznek le és el, további homályt kavarnak – mikor mit. A történetben, ami Mihály apjának, Bormester Virgilnek sajátos kisiklásával kezdődik (mikor is elbizonytalanodik, ki is ő), és szép kényelmes gonoszsággal, rengeteg iróniával csordogál Mihály megszületéséig, felnövekedéséig, pokoljárásokkal tarkított életkiképzéseiig a borzalmas huszadik század első éveiben, egészen a főhős az ostrom alatt bekövetkező haláláig. Hogy aztán jöhessen Vidal könyvtáros és az ő maszkot letépő makacssága – hiszen az életünk jelentése úgyis csak a teljességben látszik, Bormester Mihály életének teljessége is (Isten nyugosztalja…). Közben több mint ezer szereplő, mellékalak, maszk, lárva kering (látszatra több ezer, valójában jóval kevesebb) túlvilágokon innen és túl hősünk és hagyománya körül. Holott ez mind csak azért van, hogy egyetlen ember: Bormester Mihály megérthesse önmagát, ez az ő sorskatalógusa ebben a diabolikus Karneválban, ahonnan ő sem vonhatja ki magát (meg te sem, olvasó. Meg én sem…). Ez egy csodálatos tükör. Nem a magad arcát látod benne (nem is feltétlenül Hamvas Béláét), de azt megmutatja, hogyan, mennyi munkával kell olyan tükröt foncsorozni, amiben majd te látszol. Az egyik kedvenc mondatom idézem ide erről tőle a Kierkegaard Szicíliában című esszéből: …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala…

Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használ e hatalmas munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát. Így a kötet szerkezete, a Gong ütéseivel elválasztott tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg. De egy másik rendben (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek. Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készenlétemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyen létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem) Ráadásul mi mást tehetne az, akinek az addig felépített teljes munkája elégett – egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság papírtömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette? Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is (Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait); izgalmas feltételezés, ezt még végig kell gondolnom… Nincs Én, és nincs Világ…

Tetszene. Ha a két attitűd valójában ugyanazon érme két oldala volna: a soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen illetve a készen állok, hogy megszólaljon általam, amit láttam és tapasztaltam. A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (vagy nem…). Ha megérem.

2018. március 12., hétfő

Harry Potter és az azkabani fogoly – Jim Kay illusztrációival


A tavalyi karácsony sem telhetett el anélkül, hogy a fa alá ne pakoltuk volna a Harry Potter sorozat következő illusztrált darabját – szerencsére most még némi karácsonyi szünet is adódott, úgyhogy igazi békebeli téli szünet hangulatban lapozgathattam jó sokáig a reggeli kávé mellé. Aztán jól elölfelejtődött, ahelyett hogy jólnevelt sorozatdarabhoz méltón elfoglalja helyét a polcon és újra meg újra kézbe ugrott. Jó kis darab ez is, Jim Kay lelkesedése és fantáziája mit sem csökkent az előző két részhez képest, még mindig képes minden új helyszínnek, új állatnak, új szereplőnek igazi saját-ízt adni, és ami a legfontosabb, eltávolítani a képeket a belénk égett filmverziótól.

Semmit nem tudok az illusztrációkról, de úgy hiszem, az azkabani fogoly kemény dió lehet egy illusztrátornak: túl azon, hogy van jó pár jutalomjátékként felfogható komikus elem (Marge néni felpuffasztása, a Kóbor Grimbusz, Trelawney professzor, a hippogriffek) itt vannak a legnehezebben megfogható szereplők is, a dementorok. Hogyan ábrázolod magát a vegytiszta félelmet? Meg lehet-e jeleníteni képen azt az ürességet, az érzelmek teljes hiányát, az őrületet, amit keltenek az élőkben? A Hobbit filmek egyik forgatási extrájában említik a készítők, hogy Szauront egyfajta negatív térként próbálták ábrázolni (aztán elvetették) – na, én valahogy így képzelem a dementorokat is. Nem rothadó arcú kámzsás alakokként, akik kiszippantják a lelked, hanem a megelevenedett ürességként, amibe belezuhansz. (Felnőtt-logika: a dementor maga a depressziód.) Na, ezt még Jim Kay sem volt képes úgy ábrázolni, ahogy én szerettem volna, de annyi baj legyen.

Egyébiránt nem bánt rosszul a történet áthelyeződő hangsúlyaival – bár itt is vannak kalandok (végülis kalandok minden HP kötetben vannak) azért szintet lép a sztori és előkerülnek olyan mélységek, amik más tónusú képi ábrázolásért kiáltanak. Ahogy a Harryt rettegésben tartó fekete szellemkutya eluralja az oldalakat az pazar ötlet. Ahogy az is, hogy egyre „sötétül” az összkép – mondjuk előbb-utóbb ezen finomítani kell, különben a teljes hatodik kötetet lehet fekete alapra nyomni.

 

S hogy milyen volt újraolvasni a harmadik részt? Sokáig ez volt a kedvencem, ma is ott van a második helyen a hatodik kötet nyomában; a filmek közül pedig máig ez a befutó – az élmény most sem csorbult. Rowling nagyot ugrott itt, és sikerrel ágyazott meg a majd az ötödik-hatodik kötetben eluralkodó sötétségnek (a negyedik érdekes hibrid: noha tulajdonképpen abban tér vissza a sötét úr, mégis a sztorit, dinamikát, hangulatot tekintve visszalépés az első kettő világába). Harrynek itt kell először istenigazából szembenézni az árulással, a képmutatással, az évtizedeken át hurcolt sérelmekkel, gyűlöletekkel – és itt kell szembenéznie saját félelmeivel. Az első két kötet a maga mesebeli szörnyeivel, óriáspókokkal, háromfejű kutyákkal, baziliszkuszokkal és szerencsés menekülésekkel veszélyes, de jóízű gyerek-kaland – a harmadikban viszont elindulunk egy sokkal izgalmasabb utazásra a lélek mélyére.

Az egész sorozat legizgalmasabb kérdésfeltevései közé tartozik, hogy vajon milyen emlékeket hoz felszínre bennünk a saját dementorunk, hogy milyen alakot ölt a mumusunk, mi lenne a patrónusunk. Képesek vagyunk-e szembenézni saját legszörnyűbb emlékeinkkel – és vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Tudunk-e akkora erőt meríteni a szép emlékekből, ami a legnagyobb szörnyűség emlékét elűzi? Vagy hagyjuk, hogy maga alá temessen a múlt? Iszonyú lecke amit itt Harry kap elsősorban saját magáról: itt szembesül először azzal, hogy a démonait saját magának kell legyőznie. (Na, ehhez képest is visszalépés a hetedik könyv vége – de ígérem, nem fogom ezt minden rész kapcsán leírni.) Az már csak hab a tortán, hogy megismerjük az egész sorozat egyik legkarakteresebb szereplőjét, Siriust és hogy bepillanthatunk a Harry szüleivel és Lupinnal közös múltjába. Egyébként ez a múltba révedés sok szempontból kritikus pont számomra: egyrészt csodás és szeretni való, sokrétegű és okos a barátjuk megsegítésére animágussá váló jóbarátokkal, azzal a gigantikus árulással és a bosszúvággyal ami segít megőrizni a józan észt a legszörnyűbb börtönben töltött évek alatt; másrészt picit bosszantó Lily és James ilyen szintű felmagasztalása, mintha nem is gyarló emberek lettek volna. Pedig… (Mindemellett Rowling egyik legsúlyosabb következetlenségének tartom, hogy noha sokat réved a múltba, sosem mesél James Potter családjáról. Siriust befogadták, amikor a saját családját otthagyta, de aztán mi lett velük? Kik voltak? Hova tűntek?)


És hogy hogyan tovább? Azt már tudjuk, hogy a negyedik rész illusztrált változata nem érkezik idén karácsonyra – sebaj, az illusztrátornak is kell a töltődés, ráadásul kezdődik a vaskos kötetek sora, inkább kapjuk később, minthogy romoljon a minőség. Ám amíg készül a folytatás, sem maradunk lapozgatnivaló nélkül – már a Könyvfesztiválra érkezik a British Museum Harry Potter kiállításának anyagából készült album gyerekváltozata, év végére pedig, ha szerencsénk van, kézbe vehetjük a felnőtt verziót és talán a Legendás állatok és megfigyelésük illusztrált változatát is. Kell az az új polc…


2018. március 8., csütörtök

Én, Tonya – Film


Műkorcsolya rajongóként naná, hogy meg kellett néznem. Még akkor is, ha sok szempontból fáj, amit láttam. És nem is csak a kendőzetlenül bemutatott white trash nyomor miatt, amit egyik ország sem szívesen tesz ki az ablakba, nem hogy Amerika; nem is csak az újabb meg újabb gyomrosokat bevivő anya-lánya kapcsolat miatt, amibe a néző is kis híján belebetegszik, vagy a semmivel sem jobb házasság miatt, amitől simán csak kinyílik a bicska a zsebekben és legszívesebben korcsolyapengével vágnám át a tahó férj torkát. Nem. Leginkább azért, mert amit elmond a sportágról, amit annyira szeretek, a legkevésbé sem hízelgő. Ám sajnos az utolsó pontig reális.

Tonya Harding és Nancy Kerrigan története az amerikai sporttörténelem egyik legnagyobb botránya volt. Emlékszem rá halványan kisgyerekkoromból – már akkor is imádtam a műkorcsolyát, nagymamámmal néztük a versenyeket fáradhatatlanul. Érdekes módon sem Tonyára, sem Nancyre nem emlékszem, mint korcsolyázóra – az őket megelőző korszakot fémjelző Kristi Yamaguchira igen, Oksana Baiul olimpiai aranyára is, de a két rivális csak a botrány miatt maradt meg. Aztán ők eltűntek, elindult a pályán a máig legnagyobb kedvenc Michelle Kwan, aki hosszú ideig meghatározta az amerikai műkorcsolyázást és már csak a bulvársajtóban tűnt fel néha a Harding-botrány. Pedig… Szívesen mondanám, hogy tök jó, hogy filmet forgattak az esetről, mert indíthatna akár párbeszédet is a versenyzők támogatásának gyakorlatáról, a média káros befolyásáról, arról hogy miért „nem számíthat csak a korcsolyázás” – de ne legyünk naivak. Ez nem erről szól. Sport sosem szól tisztán a versenyzőkről és az ő érdemeikről. Ahogy sportfilm sem váltotta még meg a világot.

Akkor mire fel ez az egész? Túl azon, hogy olykor könnyesre röhögjük magunkat ezeknek a vidéki tahóknak a bénázásain, hogy szörnyülködünk Tonyán, az anyján, a férjén és nem hisszük el, hogy ilyen emberek tényleg létezhetnek, mit tesz hozzá a Tonya Harding sztorihoz ez a film? Sokat. Mert a maga eszközeivel, amelyekkel egészen elképesztően okosan él, folyton azt kommunikálja felénk: nincs egyetlen igazság. Nem ismerhetsz minden részletet és mivel nem ismersz minden részletet, nem vonhatod le az „igaz” következtetést sem. Elhelyezheted Tonya Hardingot a kézre álló skatulyába, de annyival összetettebb egy ember élete annál, hogy „ja, ő volt a proli Tonya, aki nem tudta megszerettetni magát a sznob bírókkal ezért inkább eltörette az ellenfele lábát”. Persze vékony a jég, amin táncol (ha már…), könnyen elcsúszhatna valamiféle nyálas Harding-rehabilitációt célzó irányba, de nem teszi. Nem tagadja el, hogy ez a csaj bizony egy kiállhatatlan picsa volt, akit valóban nehéz volt megszeretni. Ahogy azt sem, hogy bár megvolt az oka annak, hogy ilyenné lett, már-már gyerekes makacssággal ragaszkodott is egész életében ahhoz, hogy „nem tehet róla”. Ami, valljuk be, eléggé kényelmes érv a változásra való képtelenség mellett.

Szóval itt van ez a Tonya Harding. Lecsúszott portlandi munkáscsaládból származik, érzelemtelen, zsarnokoskodó anyja sokadik házasságából született sokadik gyereke, imádott apja korán lelép, mostohabátyját egy ponton zsarukkal viteti el zaklatásért, miután péppé verte – ilyesmi környezet. Szívderítő. Egyetlen hely van, ahol Tonya igazán boldog lehet és kitűnhet: a jég. Négyéves, amikor anyja finoman bekönyörgi egy edzésre, amolyan „ha nem edzed a lányom, kiégetem a szemgolyód a cigimmel te hülye picsa” módra (Allison Janney minden szemrebbenése zseniális) és onnantól nincs megállás. Bár semmi sem szól amellett, hogy ez a kislány a jégen csodát tegyen, mégis lekorcsolyázza jó pár évvel idősebb ellenfeleit, és korán elhíresül az ugrásairól. Ám ez nem az a közeg, ahol szeretik a kívülállókat (most sem). A jégre habos-babos hercegnők kellenek, akik képesek ötvözni a sportot a művészettel, akik nem csak ugranak, hanem táncolnak is, akik képesek maguk mellé állítani a bírókat, akik simulékonyak és illeszkednek a klasszikus zenék és tüllruhák világába. Nehéz ügy, mert míg a nézők mindig is jobban szerették az egyéniségeket, mint a sorozatgyártott tündérkéket, a bírók sokáig (még Tonya után is sokáig) épp ezt viselték nehezebben. És bár Tonya valóban mindent megtett azért, hogy ne simuljon be, a jókora adag előítélet, ami kísérte, csak megágyazott ennek. Az egyik legbájosabb jelenet a filmben, amikor a még kislány Tonya belépdel az öltözőbe a „kötelező” bundában – amit a saját maga által lőtt nyulak szőréből varrtak apjával. Hát valahogy így illeszkedett ő ebbe a világba.

A közönség egy része persze imádta. Ez nem annyira hangsúlyos a filmben, de a proli Amerika egy része igenis odavolt Tonyáért, aki elképesztő sikert ért el egy nagyon nem proli sportágban – a média pedig alaposan rájátszott erre a proliságra, amikor szembeállította a másik amerikai bajnokaspiráns, Nancy Kerrigan tökéletes, hagyományos alakjával-családjával-neveltetésével. Hirtelen Tonya lett a tahó redneck, Nancy meg a korcsolyahercegnő. És a bulvárlapoknak ez nagyon jól jött. Azt, hogy milyen hatások révén lett Tonya az, aki, senki nem firtatta (ahogy azt sem, hogy Nancy valójában milyen volt, de ez más kérdés). Sem az őt nyilvánosan megalázó, erőszakos anyáról, sem a túl fiatalon és túl meggondolatlanul választott férj veréseiről, sem a megélhetésért vállalt hajnali műszakokról nem esett sok szó – Tonyát nem sajnálni kellett, hanem gyűlölni. Esetleg kiröhögni, amikor saját maga varrta béna kűrruháiban állt ki a Vera Wang tervezte kosztümökben parádézó Kerrigan ellen. Aztán jött az „incidens”. Amiről legalább négy verziót kapunk a filmben – és amiről sosem derült ki, hogy mi is történt valójában.

A valóban zsé kategóriás vígjátékba illő támadás során, melyet az egészen elképesztően húgyagyú férj önmagát mániásan titkosügynöknek képzelő barátja tervelt ki, Nancy lábát viperával összezúzták az amerikai bajnokság egyik edzése után. Akkora sérülést nem szenvedett, hogy ne tudott volna elindulni a két hónappal későbbi olimpián, de a bajnokságot kihagyta. És jött a médiacirkusz. Mivel a támadók valóban iszonyat idióták voltak, nagyon hamar fókuszba került Tonya, aki vagy tudott a támadásról, vagy nem. Vagy ő tervelte ki, vagy nem. Mindenesetre az olimpia iránti hanyatló érdeklődésnek jót tett az ügy – ahogy a film fogalmaz, felmerült Tonya eltiltása az olimpiától, de a CBS sosem hagyott volna elúszni egy ilyen nézőcsalogató lehetőséget… És egyébként valóban a játékok legnézettebb eseménye lett a női műkorcsolyaverseny. Amiben aztán mind Tonya, mind Nancy alulmaradt egy feltörekvő ukrán kislánnyal szemben, de ez akkor már senkit nem érdekelt. Ez az egész sosem a korcsolyázásról szólt. Hanem sztereotípiákról, előítéletekről, médiacirkuszról. Ma már senki nem úgy emlékezik Tonya Hardingra, mint az első amerikai nőre, aki versenyen megugrotta a tripla axelt (ami még ma is ritka, konkrétan idén sikerült először amerikai nőnek olimpián bemutatni – huszonnégy évvel Tonya olimpiai leszereplése után), hanem úgy, mint aki „viperával verette szét ellenfele térdét”... Persze ki tudja. Még az is lehet, hogy az a Tonya, akit az anyja nevelt, erre csak annyit mondana: legalább emlékeznek rá.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...