2018. január 22., hétfő

Kim Stanley Robinson: Árral szemben

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.” 

Kim Stanley Robinson nekem szerelem. Mind a négy eddig olvasott regénye ott volt az aktuális év legjobbjai közt, egytől egyig imádom őket, kedvencgyanúsak, amelyek újraolvasásra várnak – sőt, amikor megtudtam, hogy KSR egy novellája szerepel a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb science fiction és fantasynovellái válogatásban, úgy vetettem rá magam a könyvre, ami egészen addig teljesen hidegen hagyott, mint sivatagi utazó egy elébe pattanó oázisra. Nem nagyon volt hát kérdés, hogy amikor az ünnepek alatt egy antikvárium polcán megláttam az Árral szembent, nevetséges párszázas áron, vittem haza és röpítettem a várólistára. Persze tudtam én, hogy KSR ezen regénye minimum megosztja a rajongókat, a tetszési indexe (amiben amúgy nem hiszek, de ebbe most nem megyek bele) jóval alacsonyabb, mint a többié, valamint egy trilógia nyitódarabja, aminek folytatásai nem jelentek meg - és jó eséllyel nem is fognak - magyarul, de mindennek ellenére nagyon kíváncsi voltam rá és nagyon szerettem volna szeretni.

De ezt a könyvet tényleg nehéz… Robinson nagyon tud írni, és utolsó három regényében maradéktalanul meg tudta tartani az egyensúlyt a tudományos leírások, a nagyívű vízió, a tanító szándék és a maximálisan szórakoztató irodalom között, de korábbi regényeiben ezzel akadtak gondok. Az egyébként elképesztően zseniális (és megérdemelne még pár szuperlatívuszt, de visszafogom magam) A rizs és a só évei esetében is rezeg a léc az olvashatóság tekintetében – de ott a vízió valóban akkora léptékű és a megvalósítás annyira fantáziadús, sokrétegű, okos és szerethető, hogy könnyűszerrel megbocsátjuk az olykor túlzásba vitt tudományos eszmefuttatásokat, a keleti filozófiákba való fejesugrásokat és a cselekménynélküliséget. Az Árral szemben esetében viszont fájóan dominálnak az utóbbiak.

Van egy nagyon találó idézet egy kritikából a hátsó borítón: „Olyan, mint a Holnapután első fele, csak hihető tudománnyal és valószerűbb időkeretbe illesztve.” (SFRevu) – namost, leszámítva azt az apróságot, hogy KSR még a legrosszabb napjain sem említhető egy lapon Roland Emmerich-el és társaival, ez jól összefoglalja azt is, mi a baj a könyvvel: valaminek az első fele. És pont ott van vége, ahol beindulna a cselekmény, ami felé egész addig tartottunk. Nem tudom, a folytatások merre-hogyan kanyarítják a szálakat, de semmiképpen sem egészséges, ha egy regény ennyire csupán felvezetés. Valamihez. Amiről potenciálisan sose tudjuk meg, mi lett volna. Persze lehet, hogy KSR nem esett abba a hibába, amibe kezdő trilógiaírók szoktak – lehet, hogy nála ez tudatos szándék, hogy az első kötetben csak bemutat, felvázol, beindítja a motort, hogy aztán a másodikban végre elinduljon. Ez esetben sajnos a szándék félrement.

Kár érte, mert amúgy ez (is) egy baromira okos könyv. Mumusunk már itt is a globális felmelegedés, amiről már 2004-ben (az eredeti megjelenés) is mondogatták tudóskörökben, hogy van – aztán még 2018-ban is ott tartunk politikuskörökben, hogy inkább nincs. Mélyen elkeserítő olvasni olykor, máskor meg kínunkban röhögősen vicces, és hát íme, egy újabb Holnapután párhuzam, a hülye politikus, akiből hogy - hogynem a világ vezetője lesz (hogy a valóság minden fikciót alulmúlt e tekintetben is, na az az igazán elképesztő…):

„- Az igazság az, hogy a széndioxid-ellenesség is csak egy külön érdekszférát képviselő lobbi. Ön is bedőlt nekik, pedig szó sincs róla, hogy a széndioxid valami mérgező vacak lenne. A légkör természetes összetevője, a növényeknek létszükséglet, sőt, kifejezetten jót tesz nekik! Amikor legutóbb jelentősen megnőtt a légkör széndioxid-tartalma, az emberi földművelés is felvirágzott. A norvégok ekkor települtek le Norvégiában, és a legtöbb helyen megnövekedett az emberek élettartama.
- Ehhez talán a fekete halál végének is volt némi köze – jegyezte meg Charlie.
- Nohát, lehet hogy épp a légkör növekvő széndioxid-tartalma vetett véget a fekete halálnak!
Charlie érezte, hogy leesik az álla.
- Az a buborék a kedvenc italomban – jegyezte meg az elnök halkan.
- Igen - szedte össze magát Charlie - de attól még üvegházhatású gáz.”

Néhány washingtoni tudós és politikai szakértő mindennapjait kísérjük figyelemmel egy gigantikus vihar előszobájában – miközben egy kis ázsiai szigetország követei épp a hazájukat fenyegető klímaváltozás ügyében kérnének támogatást, kaliforniai kutatók meg a génsebészet terén próbálnak áttörést elérni. Vannak itt úszó tigrisek (persze nem a tigrisek úsznak, hanem az otthonukat jelentő kis sziget úszik el az áradásoknak köszönhetően); kissé zakkant tudós, aki nem bírja feldolgozni szakítását és hajlamos ismeretlen nőkbe beleszeretni; nagyon zakkant tudós, aki élete lehetőségét szalasztja el épp egy csúf gonosz gyógyszercég felvásárlási kísérlete miatt; a tudomány kishivatalnokai, akik próbálnak támogatásokat kicsiholni vagy épp megakadályozni és ezzel lehetőséget adni valami igazán nagyratörő terv létrejöttéhez, de hamar rájönnek, hogy a dollármilliókkal kitömött profi lobbisták mellett labdába sem rúghatnak; egy másfél éves, akiben tán ott rejtőzik valamelyik láma legújabb reinkarnációja; némi buddhista tudományfilozófia és sok-sok-sok biológiai, meteorológiai, gazdasági adat. Hogy ez így sok erre a kétszázötven oldalra? Az. Katyvasznak hangzik? Az. Csalódtam? Kicsit. Élveztem olvasni? Naná!

De azért lehetett volna mindenből egy kicsit kevesebb, mert ez így leginkább egy adatokkal és szereplőkkel feleslegesen túlzsúfolt, zavaros tudományos értekezésnek tűnik, amit valaki azelőtt adott be, hogy letisztázta volna, mire is akar kilyukadni. (Vagy hogy egyáltalán tudományos értekezést akar-e írni vagy inkább regényt…) Rengeteg önmagában érdekes gondolatmagonc akad benne, amit érdemes továbbgondolni, fejtegetni, érdemes lenne továbbírni – hogy ezt megtette-e, nem tudom, és nem valószínű, hogy olvasni fogom a folytatásokat, KSR eredetiben túl nagy falat az én angoltudásomnak. Viszont gondolatban odapakolom a New York 2140 mellé – az a vízió simán lehetne például ennek a víziónak a folytatása, százegynéhány év múlva. Szóval bár ez most kissé csalódás volt, KSR továbbra is szerelem. Remélem, még sok olyan remek könyvet ír, mint az utolsó három.


Kiadó: Metropolis Media
Fordító: Körmendi Ágnes

2018. január 18., csütörtök

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak - a lélek sötét teadélutánján

Egy rettenetesen keserű, önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra kiestem az időből, ha bírja a lábam, ott, az ajtófélfának támaszkodva olvasom el egymás után háromszor. Nem mondom, hogy maradéktalanul és azonnal kinevelt a démonetetésből, de tény, színesebbnek tűnt az élet utána – többek közt újra tudtam röhögni saját magamon…

Merthogy Arthur Dent, meg a halogatása, meg a tétovasága, meg a konvencióba kapaszkodásai, a szörnyen ostoba csütörtökei, meg esetlenségei meg… szóval Arthur én vagyok, meg a hozzám hasonló férfitársak, abban a permanens kudarcban, ami a bétahím állapot alapvető velejárója, s amiről Adams mellett talán csak Chris Moore szól ennyire bensőséges, de kegyetlen humorral. Anglia nincs többé. Ezt még valahogy megértette. Újrapróbálta. Amerika - gondolta - megsemmisült. Nem tudta felfogni. Megint szerényebbel próbálkozott. New York odalett. Semmi hatás. Eddig sem hitt komolyan a létezésében. A dollár - gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhén megborzongott. Elsöpörték a Bogart filmeket – mondta magában, s ez jócskán mellbe vágta. McDonald’s – gondolta. Nincs többé olyan, hogy McDonald’s hamburger. Elájult. Arra tért magához egy másodperccel később, hogy az anyjáért zokog. Így kísérli meg gondolatban feldolgozni az emberiség egy szem szerencsés túlélője a tényt, hogy a szörnyen ostoba csütörtökön, amikor egy gyorsforgalmi út kedvéért a Városi Tanács le akarta rombolni a házát, megjelent a Föld egén a Vogon Építész Flotta – s egy csillagközi gyorsforgalmi pálya kedvéért szanálja a bolygót. 

Teljesen beteg menazséria mozog a lapokon, Ford Prefecttől, Arthur megmentőjétől Marvinig a zseniálisan depressziós személyiséggel ellátott robotig. Teljesen beteg a humor, ami mozgatja őket, helyzetről helyzetre egyre őrültebb kalandokba; és ez a teljes könyvsorozaton át így marad, a Világ Végén elhelyezett, időben folyvást hátráló étteremtől (ahol megcsodálhatod, hogy néz ki a Nagy Reccs, minden világok vége), a Krikket bolygó lakóiig, akik hittek a békében, az igazságban, erkölcsben, műveltségben, sportban, a családi életben és minden más értelmes faj kiirtásának szükségességében… merthogy az első kötet elolvasása után néhány nap alatt levadásztam a többit, és befaltam gyakorlatilag egy hét alatt, a Vendéglő a világ végént, Az élet, a világmindenség, meg mindent, a Viszlát és kösz a halakatig bezárólag, csak az utolsó Douglas Adams által befejezett kötet maradt ki akkor (a Jobbára ártalmatlant akkor éppen képtelenség volt beszerezni…). Iszonyatosan zavaros és ellentmondásos katyvasz az egész – de lenyűgözött a szabadságfoka. Az elképesztő tömegben szövegben sziporkázó ötlet. Más könyvtárakat töltött volna meg ennyi őrülettel a fejében – Adams belepakolta ebbe a könyvbe, szerintem hat tonna saját keserűséggel együtt. Elolvastam ezeket a könyveket, és becsajoztam… nem biztos, hogy az összefüggés ennyire egyenes vonalú, de az biztos, hogy az Útikalauz miatt húztam végre ki a seggemből a fejem – és ez jót tett a párkapcsolati készségemnek.

Persze elolvastam aztán mindent, amit csak lehetett tőle… tény, olvasmányélményként sokkal inkább megmaradt bennem a két Dirk Gently-regény, mint az Útikalauz – egyszer írnom kéne a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodájáról és a Lélek sötét teadélutánjáról. Sokkal jobban markolt, adagolt, szerkesztett történetek, mint a saját kereteit folyvást szétfeszítő, a világon egyedülálló öt(öt és fél-)kötetes trilógia. De az adott pillanatban nekem pont erre a könnyesre röhögés közben megejtett félig öntudatlan tükörbe nézésre volt szükségem. Volt csajom. Egyre jobban sejtettem, mit nem szeretnék az életben csinálni. Egyszer csak újra tudtam szépirodalmat olvasni. Meg úgy egyáltalán bármit a Bűn és bűnhődésen és a Feljegyzések az egérlyukból-on, meg a Karamazovok utolsó kötetén kívül. Könnyebb volt utána valahogy könnyebben venni bármit.

Szóval lehet, hogy egyszerűen az élmény hozta így, hogy számomra a Viszlát és kösz a halakattal ér véget a könyvsorozat… vagy csak ennyire romantikus alkat vagyok titokban. Csak ennyire szeretek én is valóságtól elrugaszkodott fellegekben járó lányok körében időzni, akiknek (mintha) nem érné a talpa a talajt. Az első könyv és a negyedik könyv első bekezdését hasonlítsa össze, aki nem érti, mit beszélek – számomra így zárul a mese, ezzel a teljesen dilis hepienddel, világvége után kicsivel. Ebben az optimizmusban szeretném befejezni – a teremtő utolsó üzenetének elolvasása után. Konkrétan leszarom, hogy erről mit gondolnak a (Jobbára ártalmatlanban galaktikus szart kavaró) pszichológusok…

Amikor híre jött, hogy meghalt, nagyon meggyászoltam a szerzőt. Mintha egy barátot veszítettem volna el. Aki a magam lelkének sötét teadélutánján nyújtott meghálálhatatlan, segítő kezet. 

Kiadó: Móra (Galaktika), Moebius, Gabo
Fordította: Molnár István, Nagy Sándor, Kollárik Péter, Németh Attila

2018. január 15., hétfő

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

Komolyan zavarba hozott ez a roncs a szélárnyékban. Olyannyira, hogy mások meglátásait is megkerestem, hogy látták mások ezt a roncsot abban a mozdulatlanságban, ami nem véletlenül árnyék. Több, egymástól független, de folyvást egymásra csúszó belvilág, lehorgonyzott szavakkal vetített táj árnyéka. Belső táj árnyéka. Megjelenik benne, ami kint, de mint a roncsban az egykori siklás: átmosva ezen a saját logikát követő tájalkotáson, azaz leginkább a sérüléseivel, és leginkább emlékezve.

Nem zavart, hogy ennyire belső. Pedig általában nem szeretek így behatolni a másik lélegzetvételébe – hiszen a kifújás természete tartozik rám, legyen artikuláció, avagy szájszag. De Péter szépen húz be. Ezek kevés kivételtől eltekintve belégzés-versek. Befelé szólnak. De szólnak annyira hozzám is, hogy tényleg lássam ebben a roncsban azt a provokáló siklást – túl az immár változtathatatlan (hiszen kötetté szervesült) mivolton. Ahol a kötetnyitó idézet elmeséli: az adott (annyiféleképpen pestises) környezetben nincs más választás. Mint belégzés közben befelé suttogni a tájat. Persze (olvasás közben) soha nem álltam még ennyire kívül egyetlen tájon sem – hiszen nem egyszer nehezen értem, nem tudom végigkövetni ezeket a befelé vetüléseket. Azaz: gondolatok szintjén nem mindig. Legyen elég, hogy érzetszinten felépül? Persze, hogy nem az ő látványait látom, hanem a szavai provokálta magamét. Megdolgoztat - ezeket el kell engednem. Hogy közben csak észrevegyem, nem egy vers a saját látványokba spirálisan csavarodik.


Természetes vizek

Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.

Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,

csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.

Azon tűnődtünk, mit mondjunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.

Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?

Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.

De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.


Ez a szavak sajátos megtisztelése. Mit értek spirális csavarodáson? Ebben a következetesen nyíló költői nyelvben eddig versszakról versszakra haladva fejlett, mélyült a delírium – hogy megvalósulhasson a lezárások ajtónyitása. Magamban intermissziónak hívom ezt a kihagyásos, lóugrásokban gondolkodó versbeszédet, ahol az asszociáció ugyanolyan természetes lépés, mint a (nyelvi/gondolati) következmény. Ez a versbeszéd eddig is szeretett arra menni, amerre egy-egy erős szava húzta – de általában helyzetben maradt, általában abban a helyzetben mélyült a zuhanásokig. Most viszont a lóugrás nem egyszer az asszociáció belső rendjében születik, a következő szakban rendre elrugaszkodva az előzőtől, de befelé rugaszkodva, spirálisan abba a végtelen rendetlenségbe, ahol a gondolataink rajzolnak pályákat. További lépések maradnak ki, tömörülnek képpé: a magyarázat luxusát nem engedik ezek a meglátások – így egy cím alatt két-három ihletett vers fekszik egymáson, és nemcsak ott, ahol ezt a töredékekből való összeállítás amúgy is feltárva takarja el.

Persze adja magát, hogy egy ilyen (roncsolt) cím után az egészült versek is több egymásra csúszó vers töredékének látsszanak, s hogy az egészült kötet is töredékes maradjon. Anno a Mész kapcsán nehezményeztem a töredék-versek mániákus szervezettségét, amely nem tűr el kilógó elemet, sőt… szinte érezni vélem, ahol egy-egy verset azért értelmez ennyire sokrétűvé a homálya, hogy ebbe a szervezettségbe kattanjon. Itt bezzeg. Befelé számos út van, és ha amennyire a ciklusok rendezik is, tengerparttá, hegyvidéki fenyvessé – ezek nem útleírások, ezek emlékezetbe eső apropók, amik befelé nyitnak. A kötetben kihagyott helyek, üres lapok – az el nem készült odavaló jelzésének gesztusa is ezt a roncs-érzetet hangsúlyozza. A tartalomjegyzékben ciklusonként otthagyott utolsó előtti versek helyén terpeszkedő űr igazából e kötet legreménykeltőbb gesztusa. Az összkép befejezhetetlen. Hiszen élünk. Hiszen a költő él.

Ha tájat képzelek ehhez a kötethez, akkor Horvátország jut az eszembe, ahogy egy érthetetlen gesztussal hátat fordítunk a tengernek és átvágva a lakott zóna töredékes betonszalagjain, felhatolunk a hegyek erdő-markolta hátán. Kemény következménye van: ha ez befelé utazás, belső tartalmak kivetülő spirálisa, nem a szokott (nem az elképzeléseink által szokott) irányba tart. Ez egy fordított gravitációnak kitett égvonzatú zuhanás. Mint minden zuhanás, a leérkezést keresi – de mivel fordított irányba zuhan, pontosan tudja: a leérkezése is végtelen. Mint az utolsó versben feszített végtelen pillanat, a ravasz meghúzása előtt – a helyzet, amikor a cselekvés hiánya is döntés. Talán az egyetlen vállalható. 

2018. január 12., péntek

Irvin D. Yalom: A Spinoza-probléma

Kimondottan felvillanyozódtam, amikor megláttam, hogy új Irvin D. Yalom kötet jelenik meg magyarul – az amerikai pszichiáter-író pszichológiával megspékelt szórakoztató művei kifejezetten üdítő színfoltjai az olvasmányaimnak. Általában. Mert meg kell mondjam, amikor belemerültem A Spinoza-probléma olvasásába, el kellett gondolkodnom azon, mire is adtam a fejem. Félreértés ne essék, a könyv nem rossz. Sőt! Remekül megírt regény, ami ismét csak kifinomultan és okosan ötvözi a pszichológiai megalapozottságú jellemrajzot a fikcióval, a történelmi érdekességeket a tudományos fejlődéssel, a szakmait a mélyen emberivel. Amire viszont nem voltam felkészülve, az, hogy ennyire mélyen belemerülünk egyfelől Baruch Spinoza filozófiájába, másfelől (és ez a nehezebb ügy) a náci ideológia (fikcionalizált) kidolgozásába. (A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, a fülszöveg nem árul zsákbamacskát – akár el is olvashattam volna.)

Nem kis fába vágta fejszéjét Yalom ezzel a könyvvel: az előszóban részletezett ötletszikra-kipattanás egy, a hollandiai Spinoza-múzeumban tett látogatásnak köszönhető, melynek során tudomást szerzett róla, hogy a második világháború alatt a múzeum padlásán a falusiak két zsidó nőt bújtattak, miközben alattuk a házat szétkapták Alfred Rosenberg bevetési törzsének emberei, akik Spinoza egykori könyvtárától azt várták, segít a náciknak megérteni az úgynevezett „Spinoza problémát”. Innen egyenes út vezetett a regényig, melyben Yalom nem csupán a „Spinoza probléma” mibenlétét világítja meg, de megkísérli megrajzolni két végletekig különböző ember portréját – a pszichológus szemszögéből.

Ennek érdekében megmerítkezünk a tizenhetedik század Amszterdamjának ortodox zsidó közösségében, ahonnan Baruch Spinoza épp kivettetik, köszönhetően korában felforgatónak számító nézetei miatt – melyekre később iskolák alapultak. Yalom Spinozája magányos elmélkedő, aki alig enged közel magához valakit, aki mindenféle istenhitet elvet, aki egyfajta természeti isten-képet próbál megalkotni, mellyel magára vonja nem csupán zsidó felekezete, de a keresztény felekezetek és az állam haragját is. Nyilvános kitagadása, elköltözése Amszterdamból és csendes falusi évei adják a díszletet Yalomnak, hogy kibontakoztassa előttünk a filozófus nézeteit és személyiségét – utóbbiban segítségére van az elképzelt barát, a Spinoza kitagadásában előbb kulcsszerepet játszó, majd gondolatait magáévá tevő Franco, a judaizmus modernizációjának és világiasításának korai hírnöke, aki mintegy a pszichológus szerepébe helyezkedve próbálja közelebb hozni hozzánk a filozófust és választ kicsikarni a Spinozát tanulmányozókat évszázadok óta gyötrő kérdésekre.

Ezzel párhuzamosan a huszadik század leginkább vérgőzös évtizedeiben egy fiatal német diákot kísérünk az észtországi Revalból előbb a Szovjetúnióba, majd Münchenbe, végül a náci párt legbelső körein át a nürnbergi ítélőszékhez. Alfred Rosenberg zavaros fejű, gyűlölettel teli, befolyásolható tizenévesként kerül először elénk, akit jószándékú, ám naiv tanárai egy antiszemita szónoklat után Spinozával próbálnának megszelídíteni: mondván, a Goethét nyíltan csodáló diák tán elgondolkodik azon, hogy a zsidók is képesek kiemelkedő szellemi teljesítményre, ha megismeri a bálványára oly nagy hatással lévő filozófus gondolatait. Hogy az elképzelt kísérlet milyen eredménnyel jár, abban segít nekünk a történelem – ám Yalom Rosenbergjének sikerül bogarat ültetni a fülébe: az előbb újságíróként, majd ideológusként és a megszállt területek kultúrkincsének elkobzásáért felelős vezetőként karriert csináló Rosenberg élete végéig töpreng a megfejthetetlen „Spinoza problémán”. Jelesül, hogy miképp volt képes egy zsidó olyasmit írni, ami aztán nagy németek nemzedékeinek vált alapvetésévé. Ez a fiktív Rosenberg persze nem filozófus – végigolvasni Spinoza műveit például képtelen; annál elvakultabb híve a náci eszméknek és Hitlernek. Miközben a felszínen Spinozán töpreng, valójában saját megfelelési kényszerét és frusztrációit próbálja leplezni. Egy kivétellel mindenki előtt – a kivétel egy fiktív majdnem-barát, a gyerekkorból ismert, később pszichológussá avanzsáló Friedrich, az egyetlen, akinek valamennyire sikerül közel kerülni ehhez a végletekig zárt, az egész világot ellenségnek tekintő személyiséghez.

Nem kis fába vágta a fejszéjét Yalom – szerencsére nem vallott kudarcot. Ámulatba ejtő az egyensúly, amit meg tud tartani oldalról oldalra: úgy vizsgálja a pszichológus szemüvegén át az embert, hogy egy percre sem feledi (és nem engedi felednünk) a szörnyeteget. Veszélyes játék ez, könnyű átcsúszni a pszichológiai alapú felmentés kísérletébe – itt ennek még az árnyéka sem legyint meg minket. Fiktív portréi két - a lehető legkülönbözőbb módon - történelemformáló személyiségről úgy fonódnak össze, hogy legkevésbé a történelemformálás kerül fókuszba: sokkal fontosabb, hogy milyen külső hatások, előítéletek, tapasztalatok nyomán alakul ki a gondolkodásunk, hogyan vet ki magából minket a közösség és milyen válaszokat adunk erre, hogyan lehet átfordítani a felénk áradó előítéletet, gyűlöletet, kitagadást – hasonlóan rossz válaszok helyett megerősítő tapasztalássá, gondolkodásunk alapjait adó kérdésfeltevéssé. A legnagyobb különbség Yalom két főszereplője közt ez: míg egyikük a lehető legrosszabb reakciót adja az őt érő provokációra, előítéletre, diszkriminációra és gyűlölet-ideológiát húz köré; másikuk mindig és mindenkor a másik fél cselekedeteinek mozgatórugóit vizsgálja, és filozófiája alapkérdésévé teszi, hogy hogyan lehetne másképp. Nem egy könnyed kikapcsolódást nyújtó regény, de ha egy igazán elgondolkodtató, okosan szórakoztató olvasmányra vágysz ezeken a hosszú, bekuckózós téli estéken, nem fogsz csalódni benne.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf

2018. január 10., szerda

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VII.

Amikor ezeket a sorokat írom épp mehetnénk megint, megemlékezni a többi rajongóval Tolkien professzor születésnapjáról, ahogy éveken át tettük – de ezt az alkalmat most kihagyjuk; s nem csak azért, mert a Magyar Tolkien Társaság idei eseménye a rosszfiúk köré lett felhúzva (s ez a vonatkozás kevéssé érdekel). Harmadikán söröztünk és teáztunk – nem kifejezetten a professzor születésnapja okán, mondhatom, hogy így alakult; és jól esik, hogy így mondhatom: hogy különösebb csinnadratta nélkül megadtuk a módját. Valahol így, ilyen természetesen jött el az ideje, hogy néhány gondolatom megint megosszam veletek e világról – ahol gondolatban annyira szeretek létezni.

Az egyik születésnapi rendezvényen hallgattam egy eléggé gondolatébresztő előadást Füzessy Tamástól (egy igen hosszú bejegyzés utolsó pár bekezdésében olvashattatok már róla). …miért érdemes a professzor világára mitológiaként tekinteni, miért nem illik rá a fantasy? Többek közt azért, mert az alkotó felfogásában nem egy képzeletbeli tájon játszódik, nem egy másik világ „messzi-messzi galaxisában réges-régen”, hanem a saját világunk nagyon távoli múltjában. Remekül illik rá tehát a mítosz elnevezés, mert az valójában a leggyakrabban „elképzelt történetek múltba helyezése, amelyek a jelent magyarázzák”. A világ keletkezésének magyarázatával, orientációs- és identitásbázissal a mítosz legfontosabb ismérveivel sem marad adós – Tolkien művei szerkezetükben is mitikus jellegű írások. (Érdekes ez a gondolatmenet – ahogyan az előadó kifejti: a mi kultúránkban is egészen az ógörögökig az uralkodó világnézeti struktúra a mítosz volt, amíg meg nem jelent a logosz, s némi egymás mellett működés után ki nem szorította a régebbi szemléletet…) Tolkien több magánlevélben utal erre – és a történetfolyam általunk ismert korai változatai is erre utalnak. Igen messze ható következményei vannak ennek a fontos különbségnek, hogy a professzor által végiggondolt Középfölde valójában a mi földünk múltjába képzelődik…

Mert például ez által értettem meg, miért öt mágus van – miért öt Istar érkezik az öröklétből az öröklét felé mohón kapdosó gonosz ellen. Egyszer már fejtegettem a mivoltukat: lássuk, mit ír a mágusokról az „istar-tanulmány”. Eszerint a Tengeren túlról, a Legmesszibb Nyugatról érkeztek, „ám ezt csak Círdan, a tünde, a Harmadik Gyűrű Őrzője, Szürkerév ura tudta, ő ugyanis tanúja volt partraszállásuknak. Nyugat Urainak követei voltak ők; a valák közül jöttek, akik még akkor is Középfölde kormányzásán tanakodtak, s így kívántak védekezni Sauron árnyának növekedése ellen. Eru (Ilúvatar) beleegyezésével tehát nemes rendjük néhány tagját küldték el, ám emberi testtel ruházva fel őket, így a föld minden félelme, fájdalma és terhe rájuk nehezedett.” Maiák ők, a valák alig kisebb hatalommal bíró segítői. S feladatuk összefogni a tündék, emberek és minden szabad nép ellenállását Sauron ellen. Az ötből a történetekben csak hármat látunk – először újra rájuk pillantok, hogy értsétek, miért gondolom (sejtem) úgy, hogy milyen szerepe lehet a két ismeretlen Kék Küldöttnek.

A három általunk ismert mágus szerepe gyökeresen más – mintha alapjában más attitűdök mozgatnák őket. Saruman feladata maga Sauron – én magamban őrzőnek hívom, ő figyeli, kutatja, próbálja megismerni a „Gyűrűműves” titkait, az ő dolga, hogy előre lássa, mit tervez, milyen lépésekre készül a gonosz. Valahol nem véletlen, hogy nem tud ellenállni a palantir kísértésének – egy eszköz kísértésének, amivel látva láthatja mindazt, amit a soha nem nyugvó szem tervez és végrehajtat (hiszen láthatja az előkészületet is, nemcsak az eredményt). Sértődött - Círdan nem rá bízza a tündék harmadik gyűrűjét. Frusztrált – hiszen egy olyan hatalmat őriz, amelyik a maga erejével gátlástalanul él, nem gátolja semmilyen elképzelés, se a test. A küzdelmet egyedül vívja – mert árulástól tartva nem bízik senkiben, és senkire nem bízna a maga feladatából sem. Berendezkedése, letelepedése Orthanc (Angrenost) erődjében, Vasudvardon, ahogy Rohan lovasai nevezik, az ott megtalált kísértésnek köszönhető, a kőnek, amellyel messzire lát. Sokáig használhatta… hisz láthattuk, Denethor elméjét is csak megmérgezni tudta a szörnyű akarat, „csak” őrületbe tudta kergetni – mennyivel tovább firtathatta ellenfele szándékait a látókővel Saruman, hogy eljusson az árulásig, hogy ennyire elragadja a Gyűrű iránti sóvárgás! A legmagasabbra tör – így a leglátványosabb bukás az övé (főleg annak fényében, hogy még csak nem is látványosság: csak egy Megye porában heverő, saját maga által végsőkig alázott, jelentéktelen holttest, amit aztán elkaparnak valahol).

Gandalf a szememben a kereső. A kíváncsiság nem szűnik benne – ezért sem tud gyökeret verni a  földön, amin jár, aminek így mindvégig nyughatatlan vándora. Ő a megoldást keresi a helyzetre, amiben Középfölde van. Mindenféle megoldást – hiszen ő bontja fel azt a tetszhalott állapotot is, amit Smaug és az ő aranyon elheverő, nyugalmas álma jelentett (hiszen tudható, egyszer úgyis felébred…). Tölgypaizsos Thorin és társai mellé ő talál hobbit útitársat: Bilbót. Milyen érdekes, hogy így mondhatja a végén: …én voltam Sauron ellensége – hiszen valóban ő találja meg a megoldást ellene, a hatalomra legkevésbé éhesek, a hobbitok személyében. Milyen fontos tudás ez! Hogy a gonosz hatalomnak nem a jó hatalom a méltó ellenfele – hanem a hatalomról való lemondás. Még akkor is, ha Gandalf csodafegyvere, Frodó elbukik a végén, s egy másik bukott hobbit mohósága oldja fel az aranyba kovácsolt kötelékeket. Egyszer már leírtam: ...bár Gandalf teljes joggal állíthatja, hogy ő volt Sauron ellensége, nem ő „győzi le” a Sötét Urat, hanem a hobbitok álhatatossága, az emberek vitézsége, a tündék szeretete műveik iránt – mindez együtt. Gandalfot sokszor gyanúsítják azzal, hogy eszközként bánik szövetségeseivel - Sarumantól Denethorig vádolják ezzel -, holott mi sem áll tőle távolabb. Bár ő fedezi fel a hobbitok „értékes” voltát, ő támogatja leginkább Aragorn küzdelmét örökségéért, barátai soha nem lesznek eszközzé a kezében. Senki nem tud úgy bízni a többiekben a történet folyamán, annyit a „másikra bízni” a nehéz döntésekből, tudván, mi veszhet, ha valamelyik barát rosszul dönt. Ez a bizalom teszi a legnagyobbá, nem az ereje vagy a hatalma.

Azt viszonylag nehezen értettem meg, mit szeretett volna Tolkien Barna Radagasttal – pedig az író minden fontos információt megadott hozzá. Radagast a füvek, álatok, madarak barátja a kötő. Aki megköti a többiek helyett a környezetével azokat az elengedhetetlen szövetségeket, amely által zavartalanul működhet a másik kettő. Az ő jelentőségének felmérése vándorolt bennem a legtöbbet – s milyen érdekes: sokat segített ebben az a teljesen elhibázott (mégis: Sylvester McCoy által annyira szerethetőre formált) adaptációs figura, akit a film állít az adott őrhelyre. Valahol minden elrontott momentumával együtt megérezve a lényeget: ez a harmadik Istar gyökeresen más kötelmek és feladatok rabja, mint a másik kettő. Megértettem azt is, mekkorát tévedtem vele kapcsolatban – hogy elsodorhatja a kor vihara, hiszen másoktól távol, egyedül él. Mert pont a földdel, vízzel, s a rajta-benne tenyésző élettel való szoros kapcsolata okán Sauron talán legkeményebb ellenfeleinek egyike – nem vagyok meggyőződve róla, hogy a Tanácsból, mikor kiűzték a bakacsinerdei Dol Goldurból a Feketemágust, nem ő volt-e a legaktívabb űző. S nem véletlen, hogy a Sötét Úr a maga otthonában a maga teremtményein és néhány tábla kényszerűen megtűrt, élelemnek szánt haszonnövényen túl nem tűrt semmit, ami zöld. Mordor földje valójában a Radagasstal megkötött szövetség hiánybetege. Egyre inkább úgy vélem, hogy Sauron bukása után Radagast e fertőzött vidékre költözött, s a maga bukása (hogy nem tér vissza a tündehajóval eredeti otthonába) önkéntes száműzetés – nem volt képes egy ennyire mély kötést, amit e földdel megkötött, felbontani…

Most térnék vissza a nyitó gondolathoz. Ha ez a világ a mi világunk nagyon-régmúltja, emlékezetből teljesen kiesett óideje, ahol az egykor keretében mindazonáltal felfedezhetők a jelen problémáinak bizonyos keretei, akkor világos, a távoli kelet miért igényelt csak két mágust. A mi távoli keletünk egészen a monoteista vallások (az iszlám, a kereszténység) érkezéséig nemigen ismerte a vallásháborút – e mintát lekövetve a mitikus múltban a mi fogalmi rendszerünk által felépített ellentétrendszerekben őrzőnek nevezett Istarra ott nem volt semmi szükség. Elég lehetett a kereső és a kötő: hogy kialakulhasson az a sajátos, akár ezredévekig apró változások bűvöletében tisztességgel működő világ, amely nem fejlődött – másként mondva: nem rohant maga elől sehova, és sokáig mégsem volt védtelen.


A korábbi bejegyzések:
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura V.

2018. január 8., hétfő

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

„- […] És egyszerűen csak teljesen kiborítanak ezek a kibaszott sci-fi allegóriák, ahol, tudod, ha mindent a terv szerint csinálunk, mindent helyrehozunk, akkor egy futurista paradicsomban fogunk élni. Amikor egyedül akkor lenne esélyünk megmenteni az egyetlen otthonunkat, ha eltérnénk a tervtől. Mert a terv eredendően hibás. Az emberi lények alkalmatlanok a világ uralására, és ha mást hisznek, végérvényesen tovább rontanak a helyzeten. Szóval sajnálom, én nem vagyok irodalomkritikus meg semmi ilyesmi, de azt hiszem, jobb alapötletet kellene találnod a könyvedhez.
- Szóval azt gondolod, hogy pszichotikus téveszméim vannak, és ráadásul még a könyvem alapötlete is szar?”

Kevés ilyen fájóan félresikerült könyvvel volt dolgom az utóbbi időben. Fájóan, mert az alapötlet érdekes, a humora bájosan szellemes, Mastai retro sci-fit lételméleti kérdésekkel vegyítő felvetései aranyosak, ahol kell és mélyen ülnek, ahol meg az kell – ehhez képest a megvalósítás a könyv nagyjából kétharmadában iszonyú idegesítő. Pedig lehetett volna ez egy baromi jó kis szórakoztató sci-fi paródia akár. Nem lett. Adná magát, hogy az elvárásokat hibáztassuk, de ez csak részben állja meg a helyét. Valóban simán félrevihet a könnyed, optimista utópiát hirdető ajánlások sora, a Galaxis útikalauz emlegetése, a kibillent világra jól reflektáló (amúgy elég pöpec) borító. De azon, hogy a könyv eggyel komolyabb hangvételű, mint azt a beharangozókból sejthettük, még könnyedén túlléphetnénk.

Ami sokkal-sokkal fájóbb, az a főszereplő és az ő folyamatos önsajnáltatása. Utoljára A marsi esetében éreztem azt, hogy sokkal jobb lehetett volna a könyv a narrátor-főszereplő nélkül. De esküszöm, Tom Barren még Mark Whatney-nál is jobban idegesített. (Amúgy nem csodálkoznék azon, ha ez a könyv is úgy járna, mint Andy Weir gigasikere: a filmváltozat [ha lesz, de borítékolni merném, hogy lesz] jobban fog tetszeni. Egész egyszerűen azért, mert ezek a humoros-technikás-okoskodós-komolytalan ötletek nekem jobban elférnek vásznon, mint a lapokon. Meg mert Elan Mastai amúgy forgatókönyvíró, ami meg is látszik a művén – csupa-csupa filmes panel, de erről még később…)

Szóval itt van ez a Tom Barren. Aki egy megvalósult utópiában él. Ez a nagyjából a Jetson család világára hajazó alternatív jelen egy, a hatvanas években felfedezett kimeríthetetlen energiaforráson alapul: a Föld forgásának energiáját (vagy valami hasonlót, őszintén szólva nem értem és feleannyira sem írt érdekesen Mastai hogy végig akarjam gondolni) hasznosító Goettreider-motornak köszönhetően az energiaválság itt ismeretlen fogalom, korlátlan mennyiségű ingyenes energia jut mindenkinek, ami túl azon, hogy újrarendezte a társadalmi viszonyokat, utat nyitott egy halom ipari felfedezésnek is. A repülő autók, ételszintetizátorok, hűtlen kedvesünk hajszálából generált android-hasonmás játékszerek épp úgy a mindennapok részei, mint a személyre szabott szórakozást nyújtó regények, melyek oldalról oldalra az aktuális olvasó igényeihez írják hozzá magukat. Nem véletlen, hogy a mi jelenünkbe csöppenve Tomnak a hagyományos narratívájú regény legalább akkora kultúrsokkot okoz, mint hogy a ruhája nem bomlik le nap végén, hogy reggel egy teljesen új szett várja, hanem ki kell mosni és (botrány!) újra felvenni ugyanazt – az meg pláne nem véletlen, hogy nekem, mint e világi kultúrafogyasztónak épp az okozza a legnagyobb kultúrsokkot e megvalósult utópiában, hogy nincs több regény, ami vállalná, hogy megtornáztatja az agysejtjeim (avagy: akarom én, hogy mindig kiszolgálják az igényeimet és az általam adott idegrendszeri válaszok alapján direkt nekem rakja össze magát az épp fogyasztott kultúrtermék, vagy inkább szeretnék új élményekkel szembesülni és tágítani a határaim – de ha már itt tartunk, ha én valami újra, gyökeresen újra vágyom, akkor vajon milyenre írja magát a könyv?).

Ahhh, szidni akarom itt folyamatosan ezt a Tom Barrent, erre mindig elkalandozom. Szóval van itt ez a Tom Barren. Aki egy megvalósult utópiában él és megállás nélkül nyavalyog. És ezt most tessék szó szerint érteni. Egy világhírű tudós apa és egy csodálatosan alkalmazkodó anya sikertelen fiacskájaként pont azt csinálja, amit a mi világunkban is csinálnak a nagyon fontos-gazdag-előkelő-szép-mittudoménmilyendenemátlagos családból származó fiatalok, akik jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak: sajnáltatja magát. Mert ő egy lúzer. Aki nem olyan okos, mint a papa és nem olyan kedves, mint a mama. Nincs barátnője, mert minden nőn átgyalogol. Nem szereti senki. Legkevésbé apuci. Mert ő egy lúzer. Aki, amikor végre bejut a legfantasztikusabb nő bugyijába, elszúrja az egészet (mondjuk ezt pont nem ő, de e ponton ez kb mindegy, úgyis mindenért Tom Barren a hibás) – plusz vele apuci legfontosabb tudományos sikerét. Mert ő egy lúzer. Aki aztán bánatában elbarmolja kicsit a világ első időutazását és elpusztítja az ismert világot, hogy kikössön a mi jelenünkben. Persze minden viszonylagos, hisz ha Tom itt van, ahol se Goettreider-motor, se ételszintetizátor, se (hálistennek) önmagát író regény, akkor a másik valóság nem is létezett, tehát el se pusztulhatott… De akkor mégis kicsoda Tom és mit keres itt?

Klasszikus párhuzamos univerzum narratíva alakul innentől, Tom itt támogató családra és szerelemre lel, kiderül, hogy mégsem feltétlenül akkora lúzer, szép lassan be is illeszkedne ebbe a számára furcsán elmaradott antiutópiába – ha nem nyomná a vállát az általa ismert világ, néhány millió földlakó és persze egykori családja és barátai elpusztításának terhe. Naná, hogy elkezdi keresni a megoldást, hogyan csinálhatná vissza az egész galibát. Naná, hogy nem sikerülhet neki úgy, ahogy elképzeli – pláne miután érzelmileg érintetté válik e világban is. Mert vajon mi a fontosabb, a személyes boldogság vagy a „jobb” világ, amit magunk mögött hagytunk? Egyáltalán, meg tudjuk állapítani, objektíve „jobb” volt-e az a világ? Értelmezhető-e a pusztulás fogalma ha az a világ meg se születhetett? És mi a garancia arra, hogy nem barmoljuk el még jobban (pláne, ha, mint tudjuk, főhősünk egy kapitális lúúúzer…) és döntjük apokalipszisbe mindkét általunk ismert világot?

Jól látható, hogy a könyv nincs teljesen híján az érdekes felvetéseknek – igazából ahhoz képest, hogy amikor leültem ezt a posztot megírni, úgy voltam vele, hogy én itt kizárólag Tomot fogom szidni, tényleg mindig elkalandozom. Ha nem lenne a folyvást nyavalygó főhős, nem lenne ennyire túlírt és nem lenne ennyire kiszámítható minden fordulata (és itt lép a képbe a szerző forgatókönyvíró előélete: annyira jellegzetesen hollywoodi klisékből dolgozik, hogy az komolyan fáj) akkor ez egy tök jó könyv lehetne. Így csak egy közepesen szórakoztató, de legalább annyira bosszantó próbálkozás. Kár érte.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

2018. január 5., péntek

Edan Lepucki: A 17-es számú nő

„Elképzeltem, ahogy halomban állnak az asztalán a kéziratok elcseszett anyák történeteivel. Szegény anya… Az emberek mindig is próbálták eladni ezt a sztorit.”

A december a meglepetések hónapja volt olvasások terén – Edan Lepucki harmadik regényével kapcsolatban nagyon vegyesek voltak a megérzéseim, nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kicsit Hitchcock-i feszültséget, kicsit divatos domestic noirt, kicsit a kilencvenes évek mainstream „a bébiszitternek rejtegetnivalója van” panelre épülő thrillerjeit idéző beharangozók mit is rejtenek. Trükkös könyv ez, műfajhatárokon ugrál vígan és nem hagyja magát beleszuszakolni egy kategóriába sem: kicsit külvárosi szatíra, afféle Hová tűntél, Bernadette?-szerű kritikája az egymás hátsó kertjeit vizslató otthonülő kirakatfeleségek és a gyerek trendiesített viselkedészavarait (pardon: speciális nevelési igényeit) kertipartikon versenyeztető gazdagmamik világának; kicsit pszichológiai thriller két apa- illetve anyakomplexusban szenvedő, társfüggő, pótcselekvésekbe menekülő nő hazugságok és szerepek közt vergődő barátság-féleségéről; kicsit szépirodalmi eszközökkel megírt családi dráma.

A negyvenes hollywoodi producerfeleség, a férjétől épp külön élő, előző kapcsolatból származó kamaszfiát, Seth-et és kétéves szeme fényét, Devint épp egyedül nevelő Lady bentlakó bébiszittert költöztet a puccos házikója mellett álló kisházba és fiai életébe a huszonéves elvetélt művészpalánta, S. (Esther) személyében. Amikor először találkozunk vele, S. minimum furcsa – mintha a hetvenes évekből csöppent volna közénk, rosszul öltözött, dekoncentrált, de őszinte, nagyra nyitott Bambi szemekkel a világra csodálkozó kislányként látjuk magunk előtt, aki nyilvánvalóan a csúf hollywoodi fertő közepében találja magát hamarost. Ám hamar kiderül, hogy S. méltó társa a saját drámáját ki-be-ki-be forgató Lady-nek, már ha szerepjátszásról van szó – a művészetére az ajtót egy nevetséges kudarc után látványosan rácsapó, de attól szabadulni nem tudó (és nem akaró) Szitter kész projektkezdeménnyel a fejében érkezik új állásába, melynek megalkotása érdekében semmitől nem riad vissza.

És bár akad itt egy kamaszfiú, aki szelektív mutizmussal él és nem beszél, de legalább dacos, lázad és megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőle - naná, hogy problémás kapcsolatba bonyolódik a Szitterrel -; akad dráma Lady, a folyvást visszakéredzkedő (amúgy tökéletes, támogató, kedves, alkalmazkodó) férj, Karl és az ő híres fotóművész húga, Kit között (minek kiváltója egy kép, a 17-es számú nő, ami Lady-t ábrázolja még a hollywoodi feleségkorszak előtt, csóró, keserű egyedülálló anyukaként – s amiért Karl rajong, a fél világ csodálja a művész albumában, élen Estherünkkel, ám Lady nyilvánvaló módon utálja); gyerekek költöznek el és szülők bukkannak fel; sőt, egy végtelenül feszült hangulatú éjszakai úszómedencében iszogatós jelenet után azon se csodálkoznánk, ha főszereplőink egymás torkának esnének (mondjuk azon se, ha másképp esnének egymásnak); a lényeg, mint mindig, most sem az mi történik. Hanem hogy milyen szerepeket játszunk egymás előtt és miket temetünk magunkba.

Szülők, gyerekek, sérelmek, komplexusok, megfelelni vágyások, fojtogató szeretet, megtagadott kötelékek és mániásan követett minták regénye A 17-es számú nő. Lady megtagadja fiatal életét megkeserítő, kapcsolatát aláaknázó, kudarcai felett diadalt ülő anyját (mondjuk a közvetlen kiváltó okot olvasva teljes joggal) – mégis ugyanazokat a mintákat követi, ugyanúgy fojtja meg szeretetével fiát, ugyanúgy önigazolást keres minden kudarcban és érzi személyes sértésnek, ha a fiú bárki mással alakít ki bármilyen kapcsolatot. Mindeközben könyvet ír(na) a speciális nevelési igényű gyerek neveléséről és közös életükről, de folyvást parttalan önanalizálásba fordul, melynek során nem meglepő módon jórészt az önvád és a kizárólag másokat hibáztatás vágya között csapong, leginkább az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően. Lady vekengése sokszor szánalmas, de kiváló lehetőséget ad Lepuckinak arra, hogy beszóljon a szakmányban gyártott mamimemoárok íróinak – avagy nem, nem kell minden speciális nevelési igényű gyerekből attrakciót csinálni és oldalszázakon keresztül keresni a hibást a kialakult állapotért.

Míg Lady a saját mintáit tagadná és a fia állapota okozta traumát verné le bárkin, akin sikerül, a hozzá képest tulajdonképpen burokban felnőtt S. művészi kudarcait bosszulná meg felelőtlen, alkoholista anyján azzal, hogy groteszk projektbe fog, melynek során átlényegül a szeretve gyűlölt anyává. Ahogy az apa és a mostohaanya által nyújtott pihe-puha, kipárnázott családi háttérből érkező, tehetséges, főiskoláról épp szabadult S. szép lassan belecsúszik az alkohol és a felelőtlen kapcsolatok örvényébe, úgy körvonalazódik előttünk is, előtte is ennek a vállalkozásnak a totális értelmetlensége – és vele egy újabb gigászi kritika a szerzőtől, ezúttal a minden létező ostobaság köré művészi projektet felhúzó önjelölt művészpalántákról, no meg a közösségi média tudat-, közösség- és művészetformáló hatásáról.

Sötét, sűrű és nagyon összetett regény ez – Lepucki nem fél lenézni érzéseink, félelmeink, traumáink és kötődéseink legmélyére. Mindenki szerepet játszik és senki sem veszi észre hogy rajtakapták – azt pláne nem, ha a másik sokkal jobban játssza a saját szerepét. Nagyítóval kell keresni egyetlen őszinte szereplőt, egyetlen játszmázástól mentes kapcsolatot. Markáns kritika, de nagyon szórakoztatóan szembesít saját kapcsolataink hazugságaival és önáltatásainkkal. Jó lenne még olvasni tőle.


Kiadó: Agave
Fordító: Nagy Mónika

2018. január 3., szerda

Ismét eltelt - rendhagyó évösszegzés shizoo tollából

Varázslatos év volt ez, kint is, bent is. Nem így indult… sikerült ijesztő fizikai összeomlást produkálnom – a bal lábam szólt rám a legkíméletlenebb módon. Milyen furcsa, hogy ebből a senkinek sem kívánom élményből profitáltunk idén a legtöbbet – én azzal, hogy valahogy visszakerült a fókusz a megfelelő helyre, Timi azzal, hogy gyönyörűen összemarkolta a dolgokat körülöttem az egész kórházasdi előtt, alatt és után. Nekem nem ártott a pofon, neki nem ártott, hogy megtapasztalhatta: ezt is meg tudja csinálni. Mindazonáltal jó lenne, ha soha többé nem tanulnék így.

Varázslatos és igen olvasmányszegény év lett, mivel elnyertem a Prágai Tamás Díjat – és ezáltal összeállíthattam egy verseskötetet. Júniustól október elejéig szinte kizárólag ez töltötte ki az időm. Mellékesen írtam itt-ott filmekről, koncertélményekről – de gyakorlatilag csak a saját verseim olvastam újra. Ami könyves tárgyú bejegyzés ebben az időszakban született, vagy egykori kedvencek újralapozás utáni élmény-megidézése (illeszkedve a megkezdett sorba, ahol a létem formáló, rutinból kibillentő olvasásaim sorolom, mint például Madách: Az ember tragédiájával való liezonom), vagy olyan régi tartozások felszámolása volt, amelyekről a bejegyzések egy idő óta szinte készen ültek a fejemben (mint például az Enki Bilal képregény-sorozatáról szóló cikksorozat).


Mert gyakorlatilag egyedül válogattam le az Irodalmi szabad rablás mintegy 1700 megosztásából előbb azt a 700 verset, amit nagyjából abbahagyottnak, majd ebből azt a 300 verset, amit vállalhatónak ítéltem. Onnan volt a legkeservesebb eljutni a kötet mintegy 180 verséig – nagyon hiányzott egy szerkesztő hozzá, de különböző okokból így alakult, hogy magamra maradtam vele. Most már látom, mit kellett-lehetett volna másképp, de nem vagyok elégedetlen. Akkor sem, ha a fogadtatás egyenlőre enyhén szólva vegyes. Talán értelemszerű, hogy közben pihenésképpen mások versesköteteit lapozgattam, a legtöbbet Kemény István Állástalan táncosnőjét – így estem ki a legkevésbé a ritmusból. Úgyhogy akárcsak Timi, én sem tudom jó szívvel kiválogatni idén a 10 legjobb olvasmányélményt – alig több mint 10 elolvasott könyvből. Varázslatos évünk volt amúgy, annak ellenére, hogy olvasás-szegény – a kedves végre engedett a kitartó ostromnak és hozzám jött.

Egyfajta dobogót (akárcsak Timi) azért össze tudok állítani. Aminek a harmadik helyén két olvasás osztozik, Arnon Grumberg Mibácsikánkja, és Csider István Zoltántól a Rendrakás. A Mibácsikánk kapcsán írtam: Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Valahol e kiábrándultság nélkül ugyanezt érte el velem Csider úr kötete – ami nem kis szó…



A képzeletbeli ezüstérmesek a sagák – nem tudok betelni velük… A Völsunga saga és az Egils saga valójában egymástól két gyökeresen különböző aspektus virága ugyanazokkal a jól körülhatárolható, szikár eszközökkel elmesélve – az egyik a mitikus, a másik a legendás múlt gyermeke, de ugyanolyan szórakoztatóak. Ahogy az Egils saga kapcsán írtam: A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna…



Az év minden bizonnyal legemlékezetesebb olvasása Hamvas Béla nevéhez fűződik… Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások.  Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét. Örülök, hogy a Patmosz három kötetén túl is megadtam neki néhány alapvető tartozásom idén – hogy megemlékeztem néhány könyvének rám gyakorolt hatásairól itt, a blogon (bármilyen furcsa, ide értem Weöres Sándor A teljesség felé című munkáját is – szerintem a legpopulárisabb foglalata Hamvas legfontosabb gondolatainak).


Filmekről a minap elég hosszan fecsegtem – úgyhogy mindössze annyit fűznék ahhoz a bejegyzéshez: kicsit szégyellem, amiért kimaradt belőle A régi város. Nagyon régen nem éreztem ilyet – hogy egy mozi ennyire nem hazudik. Se elégtételt, se feloldozást. Mint ahogy azt is kicsit jobban kiemelhettem volna, mennyire megragadónak találom Paolo Sorrentino filmhez állását, hogy a filmes körkérdésben szóba hozott Az ifjú pápa mellett mennyire belém ragadt képeivel az Ifjúság

Koncertekben, jó zenékben bőven volt részem idén – a Budapest Ritmo három estés zenei túladagolásán túl hallhattam Avishai Cohent elmélyülni a bőgőn, megcsodálhattam Noát Palya Bea áldott Selymeim sorozatában, és elcsodálkozhattam rajta mennyire boldog szabadsággal dolgoz fel műfajtól függetlenül szinte bármit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint. És akkor még a számos fülembe dugott örömről nem is beszéltem, amivel a slam poetry eseményeken kínálnak meg a fiatalok, hogy például elkövessem a botrányt és felváltva hallgassak Snow Willage-t, Elefántot, Besh O Dromot és Söndörgőt

Fogalmam sincs, milyen év vár ránk, próbálok nyitottan állni az új élmények elébe. Fogadalmakat régóta nem teszek, kihívásokat nem nagyon vállalok, listákat nem írok (pedig…). Jó lenne, ha hasonlóan jó évünk lenne, mint az előző… írja Timi a maga bejegyzése végén – csatlakoznék a feleségem kívánságához.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónknak!

2018. január 1., hétfő

Ismét eltelt egy év - rendhagyó évösszegzés Ilweran módra

Változások éve volt 2017. Kint is, bent is. Soha felnőtt életem során nem változtam még ennyit – volt honnan hova, volt kiváltó ok és volt nehéz, küzdelmes, agyalós, önanalizálós átmenet. Jó párszor kérdeztem magamtól az év során, hogy „ki vagy te és mit csináltál Ilwerannal?”…  Ezek mindig kockázatos dolgok, de most szerencsére elmondhatom, hogy mindezen változások abszolút pozitívak voltak. Egyszer majd biztos megírom hosszabban, valamilyen formában, mi is történt bennem, de nem itt és nem így. Ezzel összefüggésben-is-meg-nem-is változtak a dolgok körülöttem is: hat év után kiléptem egy egyre méltatlanabbá váló munkahelyi szituációból, fejest ugrottam az ismeretlenbe – ami egyelőre jó döntésnek tűnik, de még a mézesheteket éljük az új hellyel, szóval ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Ennél nagyjából egymilliószor fontosabb, hogy shizoo-val immáron nem csak a blogunk, a lakásunk meg a könyvtárunk közös, hanem 15 év együttélés után hivatalosan is összekötöttük az életünket :) A késedelemért minden felelősség kizárólag engem terhel :)


Az, hogy ennyi minden változott bennem-körülöttem, nyilván meglátszott a kultúrafogyasztási és blogolási szokásaimon is. Borzasztó hullámzó volt ez az év (már megint) szegény blogunkon. A tavasz nagy részében alig olvastam valamit, ha nem épp azzal voltam elfoglalva, hogy a nekem legfontosabbat látogassam kórházban és/vagy üljek végig vele éjszakákat a sürgősségin (hogy ne csak hirtelenrózsaszín élmények kerüljenek ide), akkor többnyire az erkélyen ültem, boroztam, bambultam a naplementébe és azon gondolkoztam, mit is kezdjek ezzel az új énnel. Fárasztó és időigényes dolog ám az a sok önanalizálás (de hasznos). Nyáron - leszámítva egy-két szabadságos hetet - leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a munkahelyen növekvő feszültséget és ki sem láttam a szorongásból – meg is látszik, az elmúlt hat évben nem fordult elő, hogy ennyire kevés poszt legyen a blogon, mint augusztus-szeptemberben… Szerencsére a mérleg helyrebillent az ősz második felében: volt két hónapom itthon, amikor semmi (de tényleg semmi) mást nem csináltam, csak olvastam, sorozatokat néztem, pihentem, próbáltam regenerálódni és behozni a lemaradásaim. Túl azon a kétségtelen pozitívumon, hogy végre kipihentem a felgyűlt feszültséget és az elmúlt két-három év megannyi sokkját, csodálatosan termékeny időszak is lett blogszempontból és ami a számoknál sokkal fontosabb: visszakaptam a blogolás örömét. Sokszor éreztem azt az elmúlt hónapokban, hogy már csak nyűg, hogy nem kell, hogy nem fér bele, hogy a mókuskerék és a csúnya nagybetűs felnőtt élet kiölte belőlem a lelkesedést – most bebizonyosodott, hogy nem. Ha időlegesen más is kerül fókuszba, ha el is vonja a figyelmet-energiát-időt sok más, még mindig újra meg újra visszakapom ezt az örömforrást és ugyanolyan lendülettel és kirobbanó lelkesedéssel tudom belevetni magam, mint régen. Nagy ajándék volt ez a tapasztalat, mert megerősített abban, hogy ha lesznek is ínséges idők (mert nyilván lesznek…) abbahagyni semmiképpen sem kell. Most egyébként e szempontból is újrarendeződés alatt állunk: még nem alakult ki a rutin az új helyen és még nem találtam meg a szükséges egyensúlyt a munka-magánélet-kultúra között, de majd eljön ez is.

És akkor térjünk rá a konkrétumokra. Olvasás terén nagyjából hoztam az elmúlt két év átlagát, ami nem rossz, az olvasásaim viszont eléggé szélsőségesen alakultak: egyfelől, újkeletű Shakespeare-mániám következtében hét drámát olvastam idén a Bárdtól, amik ugyebár száz oldal alatti kis szösszenetek; másfelől már megint túltengtek a monstrumok. Valamiért sokkal jobban kedvelem a féltéglákat, mint a három-négyszáz oldalas, átlagos regényeket, ez már biztos. Érdekességképp kigyűjtöttem nektek a hatszáz oldalnál vaskosabb darabokat (önkényesen én itt húzom meg a monstrum-határt):

Alexandriai négyes – 1060 oldal
India, India – 960 oldal
Az ég térképe – 850 oldal
Az Aranypinty – 790 oldal
Alias Grace – 760 oldal
Éjre nap – 650 oldal
New York 2140 – 650 oldal
A szobalány – 620 oldal

  

Persze a számok mindig kevésbé lényegesek... Sokkal fontosabb az élmény minősége, és hááát… ezen a téren bizony hagy némi kívánnivalót maga után 2017. Bajban is voltam a Top 10 összeállításával, egyszerűen azt éreztem, bár nyilván össze tudom szedni a tíz legjobb olvasmányom, nem biztos, hogy mind a tíz annyira jó, hogy rajta kéne legyen a legemlékezetesebbek listáján. Túl sok volt idén a középszerű könyv. Vagy a pusztán tökátlagos, semmikülönös. Nem tudom, hogy valóban ennyire kifogyott-e a lélek az olvasmányaiból, vagy én fogytam ki belőlük, vagy egyszerűen öregszem és már nehezebb meglepni, de nem tetszik ez a tendencia. Egyébként az is lehet, hogy egyszerűen annyira elkényeztetett a sok rendkívüli élmény az elmúlt években, hogy már nem szeretném beérni kevesebbel. Elnézegetve ezt a listát itt mellettem, feltűnik, hogy egy Joanne Harris például három-négy éve bérelt hellyel masírozott be a Top 10-be, most meg, bár marha jó az új könyve, nem érzem „elégnek” arra, hogy egy lapon emlegessem mondjuk Atwooddal vagy Donna Tarttal… (Lehet amúgy, hogy simán csak változik az ízlésem. Vagy csak hisztis vagyok.)

De nem szaporítom tovább a szót, lássuk a 2017-es év legjobb olvasmányélményeit, ezúttal a szokásos tízes lista mellőzésével.
A képzeletbeli dobogó legfelső fokán osztoznak:
- Donna Tartt: Az Aranypinty – Még januárban olvastam, de egészen novemberig semmi nem tudta megközelíteni. Tartt gyönyörű, filozofikus története a gyászfeldolgozás lehetetlenségéről és a művészet megtartó erejéről az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.
- Margaret Atwood: Alias Grace – Atwood nekem bármit írhat, én imádom. De azt nem gondoltam, hogy bármi felülírja A szolgálólány meséjét bennem – az Alias Grace-nek sikerült. Leheletfinom, érzékeny, fifikás pszichológiai látlelet egy feltételezett gyilkosról – és közben még mennyi minden másról…
- Helen McDonald: H, mint héja – Objektíven nézve nem annyira jó könyv, mint az előző kettő, de ez a regény jutott eszembe legtöbbször az idei olvasmányaim közül. Nem olvastam még ilyen fájdalmasan gyönyörű könyvet a gyászról. Pont ott tépett meg, ahol a legjobban fáj – de segített is begyógyítani a feltépett sebeket.

 

Ezüstérmes helyen egyedül terpeszkedik:
- Kim Stanley Robinson: New York 2140 – Idén nem olvastam Dan Simmonst, ami elég nagy hiba – de más komolyan vehető sci-fit se, KSR új regényén kívül. Ami bár nem egy Aurora, még kevésbé egy 2312, de a maga nemében ez is egyedülálló, zseniális látomás egy lehetséges jövőről. KSR nem nagyon tud hibázni.
(Ahogy visszaolvasom jut eszembe, hogy mennyire igazságtalan vagyok: olvastam én komolyan vehető sci-fit ezen kívül is, nem is egyet, mégpedig Jonathan Strahan éves novellaválogatásában. Az év legjobb science fiction és fantasynovellái két év után lassan kötelező olvasmánnyá válik: amíg a hazai kiadó kitart, kitartok én is. Nem egy darab volt benne, amit ha regényterjedelemben is ilyen minőségben olvashattam volna, felkerülne a legjobbak közé...)

A dobogó harmadik fokán megint csak hárman tolonganak:
- Rohinton Mistry: India, India – Gyönyörű és fájdalmas nagyregény a messziről egzotikus ködbe burkolózó India legnyomorúságosabb oldaláról. Jó lenne még olvasni a szerzőtől.
- Lawrence Durrell: Alexandriai négyes – Évtizedek óta halogattam ennek a hömpölygő, egzotikus kalandregény-folyamnak az olvasását, minek köszönhetően annyi elvárást halmoztam rá, aminek természetszerűen nem tudott megfelelni. Ki tudja, ha tudatlanabb fejjel és nyitottabb szívvel olvasom, lehet, előrébb végez.
- Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás – A friss Nobel-díjas Ishiguro feledés-regénye igazi gyöngyszem, allegorikus fantasy-mesébe burkolt középkori románc, tanmese, szembesítés önáltatásainkkal és történelemhamisításainkkal.

Voltak persze nagy meglepetések és nagy pofára esések is; előbbiek közé sorolom Cheryl Strayed Vadon című regényét, amitől nagyon keveset vártam, ehhez képest igazán jól szórakoztam és együtt merítkeztem meg Cheryllel a gyászában; utóbbiak közül a legfájóbb a Neked adom a napot, amit nagyon szerettem volna szeretni, ha nem alibiként használta volna a művészetet, hogy elfedje vele az ötlettelen tucat YA-t, ami valójában a lapok közt megbújik. Az év legjobb olvasmányélményei közé tartozik még a Cormoran Strike sorozat újraolvasása – most már egész biztosan kijelenthetem, hogy jobban szeretem Rowlingnak ezt az oldalát, mint a Harry Potterest (pedig azt is szeretem, most is épp az Azkabani fogoly illusztrált változatát olvasgatom…). 

  

Egyéb kultúrélmények terén idén túlsúlyban voltak a sorozatok – amennyire kerültem az utóbbi években a sorozatfüggést, annyira sikerült rákattanni nem egy darabra az itthon töltött időben (ez nem lesz tartós, az már most látszik – én sorozatot csak darálva tudok nézni, az meg munka mellett nem megy). Avattam kedvenceket és hoztam be nagy lemaradásokat, de ki is hagytam nem egyet az év „kihagyhatatlan” sorozatai közül: ezek közül A szolgálólány meséje hiányzik legjobban, de nem visz rá a lélek, még mindig annyira élénken él bennem a könyv emléke, meg persze az Amerikai istenek, amit legálbalek lévén és hazai forgalmazó híján nem sikerült megcsípni. Az év kétségkívül legnagyobb sorozatélménye a Twin Peaks – most először láttam az első két évadot is és hát mit mondjak, így, a harmadikkal együtt elég komoly kultúrsokk volt, de abszolút kedvenc lett. Mellette minden más eltörpül, de a Hatalmas kis hazugságok és Az ifjú pápa bármely más évben kiérdemelné a legjobb sorozat címét. Filmet kevesebbet láttam és kevés emlékezetes volt köztük, ami messze kiemelkedik az éves termésből az A régi város torokszorító nyomasztása (megint csak: a feldolgozás lehetetlenségéről) és a Jackie félelmetes portréja (a feldolgozás megerőszakolásáról). Koncertélményből idén mindenféle okokból kevesebb jutott, viszont végre eljutottam a Cirque du Soleil előadására, amit imádtam.

Fogalmam sincs, milyen év vár ránk, próbálok nyitottan állni az új élmények elébe. Fogadalmakat régóta nem teszek, kihívásokat nem nagyon vállalok (az egy szem várólista csökkentés kivételével), listákat nem írok (pedig… micsoda listamániás voltam sokáig). Jó lenne, ha hasonlóan jó évünk lenne, mint az előző. És bár utálom a változásokat, most azt mondom, jó lenne, ha nem állna meg itt az átalakulás(om).

Boldog új évet mindannyiunknak, olvassatok, blogoljatok, élményeljetek idén is sokat!


2017. december 31., vasárnap

Várólista csökkentés 2018

Az úgy volt, hogy én jövőre egyáltalán nem akartam jelentkezni Olvasónapló hagyományos könyves kihívására - meglehetősen elégedett voltam magammal, amiért idén sikerült teljesítenem a kvótát, ráadásul magamhoz képest elég korán és valahogy úgy voltam vele, hogy a csúcson kell abbahagyni :) meg aztán túl sok volt a beragadó könyv, ami évek óta minden VCs-listán ott volt és már nagyon sajnáltam szegényeket, úgyhogy nem akartam még egyszer megfuttatni őket. Aztán a napokban egyre több helyen tűntek fel a tervezgetés első jelei - én meg kedvet kaptam. Sokat nem gondolkodtam a címeken, ez itt egy eléggé spontán lista, a beragadókat, mint Simmons és Miéville, direkt nem tettem rá (ezek után le merném fogadni, hogy már februárban őket fogom olvasni...) a többi meg ahogy épp elém pattant a polcról. Nem válogattam 24 versenyzőt, mert minek, a kötelező 12-es lista mellé 3 tartalékot indítok, aztán meglátjuk, mi lesz... Jó játékot mindannyiunknak!

A piszkos tizenkettő:

John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat

Richard Morgan: A fekete férfi

Ted Chiang: Életed története

Marente de Moor: A holland szűz

Kim Stanley Robinson: Árral szemben

John Williams: Augustus

Orhan Pamuk: Hó

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

Jeanette Winterson: Az időszakadék

Howard Jacobson: Shylock a nevem

Jacek Dukaj: Más dalok

Margeret Atwood: Fellélegzés

A tartalékosok:

Elizabeth Kostova: A történész

Mariam Petroszjan: Abban a házban

Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...