Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúja

„A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.” 

André Malraux sokat idézett kijelentése (mely eme könyv hátoldalán is helyet kapott) bár túlzó, jól jelzi Coco Chanel jelentőségét. A francia divat nagyasszonya, aki kiszabadította a nőket a fűzőből, forradalmasította a divatot, útjára bocsátotta a „kis fekete ruhát”, a Chanel No 5-t, a bizsut és a fiúsan rövid hajat, kétségkívül a huszadik század legnagyobb hatású nőalakjai közé tartozik (úgy gender-, mint popkulturális szempontból). Ikon, példakép, nemzeti kincs – és közben egy gyarló, sok szempontból elítélhető ember, aki egy viharos korban, gyermekkora és magánélete terheivel a hátán halmozott egymásra rossz döntéseket. Vagy csupán egy gyenge nő, aki rossz férfi(ak)ba szeretett bele?

Gabrielle Chanel 1883-ban született sokgyerekes, szegény családban, nyomorban nőtt fel, majd anyja korai halála után katolikus árvaházba került, ahol zabolázhatatlansága miatt nem találta helyét. Felnőve jóformán egyetlen út állt előtte: az utca; ám tehetsége és kitartása (valamint később oly sokszor gátlástalanságba csapó túlélőösztöne) jókor vezette jó helyre – gazdag és befolyásos „pártfogók” segítették első kalapszalonjának megnyitását, majd divatüzlete beindítását. Bár az önerőből magasra jutó nők példaképe lett, még legelfogultabb életrajzírói sem tagadhatják, hogy az első tétova lépéseket gazdag szeretői kitartottjaként tette meg. Ám ahelyett, hogy oly sok alacsony származású és szép nőcskéhez hasonlóan beérte volna a „kirakat” szerepével, ő tanult, taposott, helyezkedett, mai szóval: „megcsinálta magát”.

Miközben egyre magasabbra tört a divatvilágban, és a pezsgő párizsi művészélet megkerülhetetlen tagjává vált, örök társává vált a félelem – attól, hogy mindent elveszít, és visszacsúszik gyermekkora nyomorába. Ez a félelem és az elkeseredett, szinte mániás tetszeni vágyás (bár tán pontosabb lenne úgy fogalmazni: a vágy arra, hogy rajongjanak érte) vezette olykor tévutakra, méltatlan férfiak ágyába, vesztes játszmákba. Sikert sikerre halmozott, mégis: saját belső démonaival épp úgy küzdött, mint bárki más. S hiába rajongott érte a fél világ, hiába váltották egymást ágyában hercegek, bárók, gazdag playboyok és tragikus sorsú költők, az igaz szerelem csak kerülgette.

A tragikus sorsú „nagy szerelem”, Boy Capel, a cári családból származó Dmitrij Pavlovics nagyherceg, Westminster hercege, aki mellett sok évig hercegnőként élt, Igor Sztravinszkij és Pierre Reverdy – csak ízelítő a névsorból, akik hosszabb-rövidebb ideig Chanel kegyeit élvezték. De kóstolgatták egymást Salvador Dalival és Pablo Picassóval is. Élete utolsó hosszabb kapcsolata egy német báróhoz, Hans Günther von Dincklage-hez fűzte, aki az eddigi Chanel-életrajzokban afféle „fehér folt” volt. Hal Vaughan amerikai újságíró, aki korábban a hírszerzés kötelékében is megfordult, ezt a viszonyt vizsgálja könyvében, és kísérli meg bebizonyítani, hogy Chanel nem csupán Dincklage szeretője volt, hanem kémkedett a náciknak a megszállt Párizsban.

Állítását „eddig fel nem tárt levéltári anyagokra” alapozza, melyeket kutatva nyomára jutott a „Spatz” fedőnevű Dincklage kémtevékenységének. Az eddigi vélekedésekkel ellentétben, melyek afféle meggyőződés nélküli, gazdag, élvhajhász playboy-ként írják le, Vaughan azt állítja, Dincklage magas rangú kém volt, aki közvetlenül a náci párt vezetésének jelentett, és akcióiba beszervezte Chanelt is. Aki, hogy a megszállt Párizsban megőrizhesse előkelő lakosztályát a Ritz-ben, és tovább működtethesse szalonját, bármit kész volt megtenni a náciknak. Merész állítások, ám Vaughan meggyőző bizonyítékokkal szolgál: jegyzőkönyvek, levelek, rendőrségi akták (s mintegy negyvenoldalnyi jegyzetanyag a könyv végén). A mérleg másik serpenyőjében ott a történelem: Chanelt sosem ítélték el, noha bíróság elé került a háború után, és maga Churchill járt közbe az érdekében. Ami önmagában semmit nem bizonyít (még a Westminster hercegével folytatott viszony idején lettek jó barátok), ám pletykák és a brit titkosszolgálat teljességgel fel nem tárt iratai azt pedzegetik, hogy Chanel nem náci kém volt, hanem épp kiugrásra készülő német tisztek és a brit vezetés között közvetített.

Vaughan dokumentarista regénye az ikonikus Chanel-képet árnyalja, kísérletet tesz arra, hogy leemelje a nagyasszonyt a piedesztálról – miközben ő maga sem tudja feledni, miért is került oda. Miközben levéltári anyagokra hivatkozva ecseteli Chanel viszonyát Dincklage-val, és kísérli meg bebizonyítani Chanel kollaboráns, sőt, náci kém mivoltát, egyúttal mentené is a divatforradalmárt a túlságosan negatív ítélettől. Minden állítását egy magától Chaneltől származó kijelentéssel árnyalja, ami felveti a kérdést, mi is lehetett a szándéka ezzel a könyvvel. Chanel antiszemita mivolta például köztudott volt a korabeli Párizsban – amiben a katolikus árvaház és a brit arisztokrata körök hatásának éppúgy szerepe volt, mint a Wertheimer-testvérekkel való fúziónak, melynek során eladta a Chanel No 5 gyártási és értékesítési jogait csekély tíz százalék részesedésért, s amit később úgy értékelt, hogy őt kizsákmányolták. Mikor a nácik meglebegtették előtte a lehetőséget, hogy visszaszerezheti a parfümje jogait, sőt, többet is, két kézzel kapott a lehetőségért. Vajon meggyőződéses zsidógyűlölő volt, vagy egy sértett felkapaszkodott kislány, aki nem tudta megbocsátani, hogy mások jobban kerestek a saját üzletén, mint ő maga? Ez persze leegyszerűsítés, de ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesít minket a könyv – és ha mindet meg is válaszoljuk, akkor sem jutunk közelebb ahhoz a rejtélyhez, amit Coco Chanelnek hívtak.

Egy biztos: a franciák nagyon hamar megbocsátottak (már ha volt mit…). Az ötvenes években Chanel visszatért, és megismételte egykori sikereit. Világsztárokat öltöztetett, királynőket és elnökfeleségeket, parfümje népszerűsége töretlen, neve szállóigévé lett, és máig meghatározó jelentőségű a divatvilágban. Hal Vaughan könyve adalék egy életúthoz, amiről már számtalan könyv született, és még számtalan fog születni – van helye, jelentősége és a maga módján érdekes olvasmány (bár inkább a történelem, semmint a divat iránt érdeklődőknek ajánlanám), de mint minden hasonlót, ezt is fenntartásokkal kell kezelni. Hogy valaha megismerjük-e a teljes igazságot Coco Chanel életéről, nem tudhatom, de egy biztos: a legenda fennmarad.

Kiadó: Európa

Fordító: Rácz Judit 

Eoin Colfer: Meglőve

Komolyan kíváncsi voltam, milyen táncot jár Eoin Colfer a vériszamos thrillermezőkön – mert az Artemis Fowl sorozat anno igen tetszett, nem is értettem, miért nem lett sokkal nagyobb kultusza. Aztán körülbelül rájöttem: nehezen adja magát el az ifjúsági regény - úgy hogy jóformán a suttogó pletyka reklámozza csak -, ha például lemondhat a gyermekkönyvtárosok ajánlásáról – mivel erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek sorát produkáló, szuperbűnöző gyerek és profi személyzete kalandjait meséli a kelta tündérmesék szexuális utalásokkal (is) gazdagon rakott világában, és például van benne egy árkász törpe, aki az alagútjában finggal hajtja magát előre. Ez meg szokta feküdni a könyvtáros nénik kényes gyomrát – pedig. Megjegyeztem akkor a palit, s mikor a fülembe jutott a Meglőve híre, nem haboztam.

És nem is csalódtam – többféle okból is ínycsiklandó e cucc. A noir például megvesz engem kilóra – kövérkés, folyton elégtételeket álmodó kisfiúként úgy szívtam be füstös-bűnös képeit, csak-azért-is erkölcsű vesztes hősei kalandjait annak idején, mint az első slukkot a cigarettából, amelynek filtere a végzet asszonya ajkaitól rúzsfoltos. S ez a könyv kiköpött, hogy ne mondjam, tankönyvi noir. Van abban valami hallatlanul bájos, amikor egy író a mestereinek, a hatásadóinak köszön oda a stílusával, úgy, hogy közben avult világú hősei kényszerkalandok lakta életét a legkorszerűbb kulisszákkal, a mai thriller-kerettel bokrozza körül. Erről Dennis Lehane szintúgy füstbe festett párosa, Kenzie és Gennaro kapcsán már fecsegtem – Colfer hasonlóan játszik korszerűtlen hősei kortársi keretével, teljesen elfogadható szintézist teremtve. Ami nem kis bravúr, így, a barbár állatok és hóval lepett skandináv hullák ponyvairodalmi versenyhelyzetében. Hőse, a parodisztikusan ír Daniel McEvoy nyugodt lélekkel ajtónállhatna bármelyik megálmodott mai kemény város bármelyik bárja előtt.

Parodisztikusan ír figura, önreflexiók zabálnivaló tömegével, és egy (talán halott) „barát” idegesítő, tudathasadt dumájával a fejében. Ez a második íz: a humor. Talán túlzás, hogy rejtői ez a humor, bár erősen verbális alapokon áll ez is – nyakon öntve némi angol, Woodhouse-i „társasági csetlés-botlás” mintájára formázott helyzetkomikummal. Ha ez nem volna elég: néhány fordulata Ponyvaregény-ízű, van néhány, amely a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső beteg helyzeteihez hasonlít – és B-filmek tucatjainak helyzeteihez – de ezek így csak utólag rakódnak össze, olvasás közben ilyesmi nem jutott az eszembe. Sokat göcögtem rajta – de mivel a könyv tényleg a noir „kis konfliktusokon át vezet az út a nagy poklokig” bájosan kapkodásmentes szerkezetét hozza, az első hangos felröhögésre a 144. oldalig vártak a szomszédok. Onnan viszont elszabadul a könyv; nemigen hagyja letenni magát, és megdolgoztatja a rekeszizmokat az utolsó oldal utolsó beteg poénjáig. Lassan indul, de nagyot üt - nem csap a lecsóba egyből: az első hullára a 42. oldalig várhatsz; de érdemes várni - az evőpálcika mellé felsorakozott még egy tárgy, amelynek majd nap-mint-napi elővételekor enyhe borzongás fut rajtam át egy ideig, miközben az ajtómon matatok vele.

Így kell Chandler folyvást bajba sodródó jóember hősei előtt tisztelegni! Leszerelt katona link cimborája, meg egy halott hostess révén lecsóba kerül, ahol aztán kiderül, hogy ő a csili. Miközben megpróbálja fedezni a golyóit, mert az olvasztott sajt nagyon tud égetni, felébreszti a múltja elaltatott fenevadjait, akikkel akkoriban feküdt össze, amikor kissé elvadultak a dolgok, ami előfordul, ha forrófejű férfiak randalíroznak töltött fegyverrel és eltérő istenképpel. Az meg közben egy percig ne zavarjon, hogy a noir annak idején egy hamis krimi-nyelv valóságba rántó, lázadó gesztusa volt – amíg nem stilizálta azt is hamis krimi-nyelvvé a divat. Ez a könyv olvasható paródiaként. Is. Még utalásos posztmodern irodalmi kortyolgatásként is (némi szemhunyorítással), mert jó az, ha van az embernek egy ivócimborája, akivel értjük egymás dalszöveges és filmes hivatkozásait. 

És nyitva van a vége. Mint egy őrizetlenül hagyott kupiajtó. Szerintem lesz alkalmam bekukkantani még Eoin Colfer kisvárosi, piti Amerika-csehójába – és szerintem élni fogok az alkalommal. Szeretek két nyomasztás közt színvonalasan pihenni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet

 

József Attila: Műterem - vers és dal

A műterem kopott, öreg falán 

Reám nevet száz ismeretlen ember. 

Ez gyermek itt, az már nincs is talán, 

Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vígan 

S az én arcomat mosolyogják össze. 

Ez engem álmodik álmaiban, 

Az engem átkoz, hogy szívét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők, 

A szomorúak és a nevetők 

Az arcomat hogy összemosolyogják. 

Mint szívemben a dolgok képei 

Búsan és vígan összenevetik 

Az Ennálam is erősebbnek arcát. 

Fiatal költő szonettet ír – ha nagyon gonosz vagyok, akkor ez nemcsak a pillanat kitüremkedésének elementáris rögzítés-vágya, hanem iskola is, költői szárnypróba. Elsajátítani a mesterséget, a formába kötött szóban felcsillantani az egyébként szabadon áradó tehetséget – ifjú lázadók szemszögéből: fogni a formát és a magunkévá tenni. Akár némi erőszak árán, csak hogy látsszon, a zseni nem fér a keretbe. E tükörben ez a vers visszafogott, szinte gyengéd formajáték – s a tehetség ott tör ki, ahol valóban lávaforró lehet: a mondanivalóban. Lehetne szigorúbb magához a költő, a mesterséghez a legköznapibb „gyengített” petrarcai forma leglazább rímelése kevés: abab, cdcd, eeg, ffg – sehol egy visszanyúlás, az ölelkező helyett a testhez állóbb, a költőnk által sokat használt rímfonat –; viszont gyönyörű a fordított, melankolikus ritmika a sorpárokban, a dallam önmagában sopánkodik, akkor is, ha szavak nélkül, mezítelenül dúdolod.

A műterem kopott öreg falán ott figyelnek a fényképek. Rajta mindenféle népség, akik az őket nézőkre mosolyognak, a maguk időtlenségéből. Lehet, hogy nem is él már az egykori modell – aki oly elégedetten pózol a beállított, műtermi portrén: szék támlája mögött kevélyen álló, míves posztamensre (oszlopos talapzat, virág- vagy szobortartó izé) állva támaszkodó, karfára ülve elegánsan könyöklő módos iparosok, polgárok, nemesek, néhány munkásarisztokrata, és persze a nők, a  feleségek és anyák, keményített divatban, s a gyerekek szalagos kalapban, hajban fonattal, labdával, babával, fodros ruhácskában… mind, aki megengedhette magának a fénykép luxusát. Pont mikor a vers születik, egyre többen engedhetik meg maguknak – már nagyapámék paraszti portáján is kép készül; dédnagyapámról is őriz a család képet e korból, vigyázzban áll a legjobb ruhájában, rámás csizmával, büszkén –, de nem mindenki, messze nem. Ó nem. A költő sem. Ritkán és a más pénzén. De a versi pozícióban nem.

Néznek – azaz visszanéznek ezek a személyiség lenyomatát őrző tárgyak a költőre, aki nézi őket. Akár úgy fordulhat ez a nézés, ahogyan a játék fordítja itt: hogy a kép éjein a nézőt álmodja, szívét e néző gyűlölésébe füröszti a nézett; a lélekkel telipakolt tárgy a test bio-tárgyába pakolt lelket. Játszhatunk ezzel – de az ismerősöket is láthatja a költő a képeken, gazdag rokont, ki őt álmodja - vajon milyennek… -; a nyelvészprofesszort, ki peckesen feszít, és gyűlöl, igen: félti az ifjúságot a fájdalomszavak kavarta vihartól, a prűd barom… a démonizált hatalom, akinek a nyelvészet mellesleg sokat köszönhet, s ha nincs ez az eset, hát nem így emlékszünk rá. Nem dönthető el, szimbolikus értelem, vagy konkrétra utalás (esetleg mindkettő) hogy álmodnak és gyűlölnek „engem” a képek.

Nehéz ezt így – száz év se telt, s szinte érthetetlen e képekhez fűzött ilyetén viszony. Az örökléthez. Hiszen most ömlenek. Ránk. Dagálya van a képnek, nem örökléte. Bármelyik pillanatom rögzíthetem – sőt mozgóképre rögzítve mutogathatom is, felkaphatja a média, lehetek könnyen a figyelmi középpontban… de hogy öröklét? Ugyan! A kép nem vágy tárgya – vagy nem úgy. Készülnek jelentős dolgok, a fény elcsípett csodái, műtermekben és természetben, beállítva és megragadva – hatások zuhogó tömegében mégsincs meg az a hallatlan jelentőségük, mint egykor. Néha egy-egy antikváriumban belelapozok a fényképes dobozokba, hogy megcsapjon e légkör – pont azért, hogy mikor a kortársaim fénnyel írt pillanatait lesem, e légkör válasszon érdekest. Mert az öröklét izgat, naná. Máskülönben aligha olvasnék verseket…

Csak nézi a költő a szemmel látható öröklétet, a maga nemvagyokságából, megörökítetlenségéből, pedig a szívében olyan dolgok laknak, amik a nála erősebbeket is megkötöznék. A szívben őrzött dolgok képei. A gyerekkor? A kuncsorgó kamaszévek? A kegyelemkenyér megalázódása? Az elfogadnivaló élethelyzetek satuja – s a belőle szökés éhes kudarcai? Vagy a legszebbek, amik versbe kívánkoznak, a „kelő nappal én is”, a „nincsen apám”, „a vonat elé”? Nem tudom. De egy biztos. Meg akarta örökíteni őket. Versbe akarta fonni a szívben őrzőtt dolgokat – és (tudjuk, mi, utókor) sikerrel járt. A költőt is csak az öröklét érdekelte. Amely valóban minden pillanatnyi erőt vígan összemosolyog.

A Harcsa Veronika Quartet egyik legérzékenyebb versi találata ez – de pont a forma, a szonett viszonylagos rövidsége okán valójában nehéz dió. Az induló gyászdob hangulata önmagában teljes, a trombita igen finoman emel erre rá, a zongora nagyon szerényen csak alámászik az éneknek. A dallam kiválóan emeli ki a szonett erejét is emelő ritmikai lejtést – de ez önmagában kevés lenne, ha nem találnák meg a fattyúsorokra illeszkedő refrénszerű külön dalívet. A kiemelt szövegrészek ismétlődése itt ugyan szétszedi a szonett zárt szerkezetét, de ez az ismétlődés egyszer csak elkezdi repíteni a dobalap keltette hangulatot. Erre ül rá a trombitaszóló – hogy aztán az egész vers megismétlődésekor, már az énekkel duettezzen a trombita: s ezzel egyszer csak létrejön a látványi ellenpólus, a képek „jelenléte” a zenében is. Hova száll a vége… szinte diadalmas ez a fájdalom. Amit a tartalomról írtam, az itt van előttem, a zenében. Felépítmény és lélek. Ez a szonett. És így lehet – így kell – megzenésíteni.

Gundecha Brothers - Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei XIV., Trafó

Egy 3000 éves, folyamatosan művelt zenei tradíció előadóit köszönthette a közönség a Trafóban a minap, a Gundecha Brothers koncertjén. A mi újra és még újabbra kihegyezett, tán épp ezért: folyvást nosztalgikus, rohanó világunk nem ismer ilyet – ennyi ideig a maga stílusában, befelé finomodó zenét. Az indiai klasszikus zene kötött formák és szabályok rendjén belül szabad, improvizatív játék lehetőségét kínálja a művelőinek, mesterek adják át művészetük finom sajátosságait tanítványaiknak, akár húsz nemzedéken át töretlenül fennálló zenészdinasztiák ápolják értő fülek előtt ma is a hagyományt. Nem is tudom, miért hívom így: hagyomány – hiszen annyira mást értünk e szó alatt. Hiszen az indiai klasszikus zene él, változik ma is a maga keretein belül; s ha számunkra nem is különülnek el ezek az iskolák, ha nem is tudjuk megkülönböztetni a dhrupad védikus időszakra visszanyúló kompozíciós formáját más formáktól, azt hallhatjuk, zenei előképzettség nélkül is, hogy valami csodálatos, ami a színpadon történik.

 

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – ezt ezután soha nem fogom elfelejteni. Pandit Umakant Gundecha és pandit Ramakant Gundecha jelenleg India legkeresettebb énekesei közé tartoznak – talán nem véletlen, hogy a Trafó „Az indiai klasszikus zene mesterei” sorozatának ők az első visszatérő vendégei –, szó szerint világsztárok. De ez lényegtelenné válik, ahogyan a legtermészetesebb módon elhelyezkednek az énekléshez, ahogyan mindketten elkérik a kíséret hangszerét, a tampurát a játékosoktól, és gondosan behangolják; valahol az otthonteremtés gesztusa ez a lassú rákészülés, nemcsak a hely belakása, de belehelyezkedés egy hangulatba, egy lelkiállapotba – egy hangoltságba, mondjuk.

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – mert amikor megszólalnak az énekesek, bizony az élmény törli a fejből még az addigi felfokozott várakozást is, a tudatát, hogy megint egyszerit és megismételhetetlent hallok, ami örökkévaló szeretne lenni – és nem úgy, hogy akármire is rávésik, hanem úgy, ahogyan a legszebb törekvéseink örökkévalók. Értsünk szót – én nem ismerem mélységében ezt az akár egész életre elég figyelmet követelő, kontinensnyi zenebirodalmat – csak szeretem. És nem tudok érveket a kijelentésemhez, hogy amit hallottam a színpadról, az tokkal-vonóval rakja zsebre az egész európai zenét – csak így érzem. Nem ismerem maradéktalanul, hogyan épül fel a rága, a dallam birodalma, és hogyan simul a ritmus, a tála világára. Olvastam, hogy a rága mint mű – az is, amit hallok – a bonyolult szabályrendszerben való improvizáción alapul, hogy mindegyiknek neve van, nem címe, hogy mindegyiknek saját karaktere van. Szinte megszólítandó „személyiség”, semmint előadandó darab – és az ismerőinek történeteket mesél, megidéz és felidéz, rétegek oly bőségét tárva fel, amelyre nincs és nem is lehet rálátásom.

És persze, amit hallok, abban pátosz nincs annyi, mint a róla írt szövegben, viszont ihletettség és játék, s játékossága ellenére komoly viadal (ezen az estén) énekes és énekes között annál több van. A „kimondás” – akár ha csak egy bottal üres hordót kongatok – önkifejezés is. Az énekesek apró gesztusokkal ismerik el a másikat – az egyén teljesítményét a megidézésben – és kérnek szinte bocsánatot időnként a botlásaikért. Istenem, de szeretnék énekelve így „botlani”, ahogy ők! Eltérő karakterek egyébként; hangban is, énekstílusban is, és remekül játszanak egymással, úgy dobálják a hang labdáját énekkel is, ahogyan a dallam, vagy a ritmus hangszereitől már megszokhattuk. Meg a ritmus labdáját – egészen hihetetlen ritmusképleteket énekelve ki olykor, a fokozódó tempóban, a végén.

Az est második felében megzenésített verseket adtak elő. Milyen érdekes, mintha Sebőék ebből a tradícióból, főleg a dallami építkezésből is táplálkoztak volna a maguk verszenésítéseihez; többször is elfog az érzés – persze lehet, hogy csak a hozzáállásuk volt hasonlatos, és lehet, hogy ez pont elég. Elfog, hogy jó lenne érteni a szöveget – vagy legalább tudni, kinek a versét éneklik. Jó lenne tudni, nemcsak sejteni, hogy az érzelmi-gondolati csúcspont-e az a sor-pár, amit kiemelnek improvizálni, felelgetni megint – ezek a zenésítések nem épülnek, vagy nem úgy épülnek, olyan komótos rendbe, mint a rága; sűrűbbek, közelibbek a mi dalainkhoz – bár a hosszuk csak a rágához mérhetően rövid. De a megélt idő az elteltnél többnek tűnik – sűrű, erős este volt, négy zenemű egy kultúra zenekincséből, ahol (az estet bevezető dokumentumfilm szerint) uralkodói óhajra klasszicizálódott komolyzenévé a népzene, megőrizve mindkét attitűd legjavát: a mesterien felépített, élettel töltött zenei szerkezetet, s a zenész büszke, önfelmutató egyediségét.

Ahogy a koncertsorozat szervezője, Tóth Szabi nyilatkozta egykor: „Az indiai klasszikus zene egy jelentősen félreértett zenei hagyomány. A félreértés rendszerint abból fakad, hogy nagyon sokan kihasználják az európai közönség fegyelmezettségét és gyakorlatilag mindenfajta zenei képzés nélkül adnak koncerteket Indián kívül, például Magyarországon. Ennek a koncertsorozatnak az a célja, hogy az indiai klasszikus zene mestereit, vagyis ennek a muzsikának a tiszta formáját ismerő és bemutató előadóit hallhassuk.” Figyeljünk erre a sorozatra. Mert értéket közvetít – Bartókkal szólva: tiszta forrásból.