Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Nagyon nagy kíváncsisággal vetettem rá magam annak idején Elena Ferrante műveire, és az Amikor elhagytak döbbenetes élménye után még kíváncsibb voltam a Tékozló szeretetre. Az előbbi, túl azon, hogy nagyon tetszett, azért eléggé meg is tépázott. A Tékozló szeretet ahhoz képest egy pici csalódás volt, nem annyira jó könyv, mint az Amikor elhagytak, viszont a kettőt egymás után olvasva azt éreztem, kissé sok a jóból, két Ferrante egymás után próbára teszi az ember tűrőképességét. Olvasás közben fura módon azt éreztem, a két főhős, az Amikor elhagytak Olgája és a Tékozló szeretet Deliája valamiképpen rokonok, annyira erősen összefüggőnek tűnt a két nő sorsa, erre az érzésre később ráerősített az ÉS remek cikke, A három nápolyi nővér. Érdekes elgondolás, hogy a két hősnő testvérek lennének, miként azok a netes vélemények is, amik szerint Ferrante könyvei a női élet különböző szerepeit vonják górcső alá. A Tékozló szeretet a gyermekkort, a kislány anyjához való viszonyulását, felnőtté és nővé válását.

Delia, a családjától és szülővárosától régen elszakadt negyvenes nő anyja temetésére érkezik haza szeretett-gyűlölt Nápolyába. Miközben anyja rejtélyes halála után nyomoz, próbálja kideríteni, mi és miért vezette Amaliát arra a tengerpartra, ahol látszólag öngyilkos lett, saját gyermekkori emlékeibe is utazást tesz, felelevednek benne a régmúlt eseményei, megelevenedik egy  elátkozott család, a gyönyörű, szépségével mindenkit az ujja köré csavaró anyával, a betegesen féltékeny, agresszív apával és a rettegő gyerekekkel, köztük magával Deliával. Ahogy a jelenben keresztül-kasul száguldozik Nápolyon, régi ismerősök, rokonok, barátok és ellenségek közt, ugyanúgy száguldozik rég eltemetett emlékei közt is. Eleinte nem is kicsit csapongó az elbeszélés, sejtelmünk sincs, hova vezet Delia ámokfutása a városban, menekülése egy titokzatos idegen elől, aki tán anyja régi szeretője, aki miatt tönkrement annak idején a családi idill, tán csak Delia képzeletében létezik, vagy tán valaki egészen más. Ugyanígy nem áll össze sokáig az a rengeteg emlékkép, ami felidéződik a nőben, és legfőképp, nem tudjuk, mi köti össze a két szálat.

Amikor végre derengeni kezd a főhősnek is és az olvasónak is, hogy a gyermekkori emlékek és a jelenbeli ámokfutás közt mi az összefüggés, addigra az anya halálának rejtélye szinte érdektelenné válik, ami a középpontba kerül, az a kislány Delia viszonya egyszerre szeretett, gyűlölt, csodált és megvetett anyjához. Imádattal csüng anyján, csodálja nőiességét, szépségét, miközben gyűlöli, mert őt hibáztatja apja agresszivitásáért. Delia szemében Amalia kacérsága, szépsége, nőiessége minden baj okozója. Mint minden kislány, egyszerre akar hasonlítani az anyjára és tagadja meg, aztán történik valami, egy tragikus esemény, ami után Delia nem csak anyjától, hanem a saját nőiességétől is elfordul. Felnőttként tudatosan Amalia ellentéte akar lenni, haját fiúsra nyíratja, hogy ne is emlékeztessen anyja dúsan repdeső fürtjeire, egyszerűen öltözik, elutasítja a nőiesség minden megnyilvánulását. Csak a könyv vége felé derül ki, hogy amit a gyermekkori emlékezet az anya bűneként és a családi béke megrontójaként őrzött meg, az valójában egy Deliával történt tragikus esemény, hogy a kislány saját megaláztatását színezte ki úgy, hogy anyja bűnhődjön érte. Ez a szál, a gyermekkori hazugság, amely tragédiához vezet, erősen emlékeztetett a Vágy és vezeklésre, itt is a saját emlékezete csapja be Deliát, aki negyven év távlatából már el is hiszi, hogy úgy történt, ahogy gyerekkorában hazudta.

A csapongó elbeszélés fő szála végig Delia és anyja kapcsolata marad, a kislány viszonya anyjához, és a felnőtt nő folyamatos elzárkózása anyjától. Megrázó, a legmélyebb, legősibb érzéseket, ösztönöket firtató könyvecske ez, olykor kissé túlságosan is naturalista stílussal. Ferrante nem kertel, nem szépeleg, Delia testéhez való viszonyát ugyanolyan részletesen írja le, mint a lelki vájkálásokat. Érdekes és szerintem találó szimbólum, hogy az anyja temetésén Delia rosszul lesz a menstruációs görcsöktől, és egész nap vérben úszva járkál, találó, mert az anyától tanult, ám megtagadott nőiességre utal, a saját női test el nem fogadására, de ettől még nem szívesen olvasom ilyen részletességgel, nagyon zavart ez a végletekig naturalista stílus.

Kicsit zavaros, kicsit csapongó, kicsit széteső, mégis nagyon jó könyv, a cselekmény hiányosságai igazából jelentéktelenek a lelki mélységek, a megrázó pszichologizálás mellett. Ez az, ami Ferranténak nagyon megy. A „trilógia” következő darabja, az Amikor elhagytak azért jóval összeszedettebb, ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mit ad hozzá az élményhez a harmadik könyv, a Nő a sötétben.

Kiadó: Magvető