2012. november 25., vasárnap

The Avengers - Bosszúállók


Ajándékba kaptam ezt a filmet; azt hiszem, a világon a legjobban tényleg a párom ismer, merthogy pontosan tudta: erősebb bennem a vágy egy efféle képregényalapú popkornizére ilyenkor, még ha valami sznob választást tálalok is kívánság gyanánt. S ezt a filmet a mozigépész szeszélye vette el tőlünk – bár amit kaptunk helyette, végülis szintén jólesett. Úgyhogy most egy spoilerrel alaposan teliszórt bejegyzés következik a Bosszúállókról – mert így tartja a kedvem.


Óriási ötlet, hogy a moziban is összekapcsolják azt, ami összetartozik. A Bosszúállók régóta együttműködő, többször újrakonfigurált kis csapata a Marvel-univerzumon belül az egyik kedvencem – még akkor is, ha évek óta nem követem az eseményeket és változásokat. Az előzményfilmek összefűzése és megkoronázása nemcsak üzletnek jó – akkor is, ha az eredmény picit vegyes. Thor önálló filmje például mélységesen bárgyúra sikerült, de ez van, ha Móricka Samu bácsi fiaként elképzeli magának a mitológiákat. Az a film több szinttel ostobább, mint ez, majdnem élvezhetetlen – Hopkins úr, Portman kisasszony, meg Skarsgard úr ide vagy oda. Bezzeg Stark jó kis mozikat kapott; a saját amcsi világuk majomparádéját naná, hogy könnyebb filmre csavarni, nem kell elmagyarázni közben annyi mindent – és  Robert Downey Jr. Vasembere a maga igazán pikírt, önfényező, olykor kifejezetten részvétlen, de maradéktalanul stílusos szövegelésével buflább filmeket is elvinne a hátán. (jelzem, ezt a mozit is elsősorban miatta kell felirattal nézni – a szinkronban ezek a beszólások sokat puhultak).

És most már igazán kíváncsi vagyok Rogers kapitány saját mozijára – muszáj lesz miatta tévét nézni. Már csak azért is, mert Chris Evans meglepően eszköz-gazdag színészi játékkal formálja meg a figurát, a fő papírpatrióta Kapi általa tökéletesen belekattan a filmbe – és a folyamatos utalgatások testbeszéddel, gesztusokkal a harmincas évekre meglepő mélységet adnak az „élő legenda” meglehetősen sekély figurájának. A Hulkokról nem beszélek – valahol jellemző, hogy harmadszorra találták meg Mark Ruffalo személyében azt a Bruce Bannert (egy filmben, ahol nem címszereplő), akit elsőre kellett volna. Mindkét arca működik, a szemügés is, meg a CGI is – nemigen kell ennél több. Thor kiemelt szerepe a világából ide emelt főgonosz, Loki miatt érthető, kicsit ugyan bosszant, hogy körülbelül ugyanazt hozza, amit untam; de úgy látszik a félistenek két film között a velük történtekből semmit nem okulnak – hiába él, ki sokáig él. Chris Hemsworthnak ez a film se ad lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa: többre is képes egy izmos felsőtestű, huncut mosolyú halhatatlan suttyó gesztusszegény megmutatásánál. 


Igazán kellemesen érintett, hogy a kvázi „kicsik” se szorulnak háttérbe. Mondjuk Jeremy Renner a Bombák földjén után akár rutinból prezentálhatja Sólyomszemet – hiszen gesztusszegény játékkal is képes mélységet adni Cliff Barton figurájának (még ha a visszatérése a lekötözött kéztől az íjat ragadásig kicsit elkapkodott is). De az kifejezetten meglepett, Scarlett Johanson mennyire elhihető Fekete Özvegy. Romanoff ügynök jól mozog a harcban és nincs félelemérzete – a röpcsihajós folyosói csihipuhijuk klasszikus munka Rennerrel, és lényegesebb trükkök nélkül jól megoldják. Sokat segít a két legemberibb (bérgyilkos) karakteren, hogy a forgatókönyv mindenkinek jól szabja ki a szerepeket a közös zúzások alatt – ehhez azért régóta értenek a filmgyáriak, hogy az efféle paletták alkalmával mindenkinek meglegyenek a fontos pillanatai.

Meglepően jók a csaták. A csoportos hősmozikban (lásd X-men) annyiszor alkalmazott „csapatban egy csomóban” effektust kifejezetten visszafogottan használják (valamelyik filmben lőjön már az egy kupacban éppen „jól mutató” hősök közé valaki egy gránátot…), bár azért jut belőle egy szép körsvenk, meg egy rövidke közjáték, hogy Hulk elmondhassa a maga húb*zmegmondatát. A szuperhősmozik tömegjeleneteinek leghiteltelenebb ügye: a „beöltözött emberhez odatódul az ellen” szcénát elfogadható mértékre szorították - a legnehezebb dolog a technokorban hitelesíteni a túlerő ellen vívott sok-sok pici western-párviadalt. Segítettek ezen a jól komponált közös zúzások – a végecsatában ezt lassítottam magamnak a legtöbbet, ahogy a magányos harcosok időnként összefutnak a táncban. Mondjuk az egész film alatt alapvető humorforrás – és mindvégig kérdés - hogy alakul ki ennyi individualista közt működőképes együttműködés, hogyan jön létre a Bosszúállók csapata. Naná, hogy tisztáldozattal - de basszus, pont a kedvenc ügynököm kellett beáldozni emiatt? A Clark Gregg által bájosan esetlenre formált Coulson ügynök a maga gyermeki rajongásával – az előzményfilmekben is olyan, mint a gyerek, aki felügyelet nélkül és teli zsebbel beszabadult a vidámparkba – hiányozni fog. Persze ha a film végi egy képkockával sejtetett vonalon haladnak tovább, akkor Hill ügynökre inkább szükség lesz…

És végre egy film, ahol nem volt zavaró az „áldozatot lehetőleg nem mutatunk, széttúrt utcán nulla hulla” korhatárbarát módszerének kényszeres alkalmazása. És végre egy tele CGI-zett mozi, ahol a kompozíciós érzékkel jól összerakott látvány nem sokall be; ahogy például a Transformers-filmek esetében. A látvány a zsáner mesei jellegét interpretálja – a képregény rajzi megoldásaiból sokat merítve –, apró trükkökkel és képi gegekkel csöpögtetve a mesébe a véres valóság fémes szagát.

 

S hogy jut-e a látvány mögé gondolat? Túl sok nem – a főzet a klasszikus recept szerint kutyult, de önmagánál többnek láttatja a vékonyka cselekményt az ironikus tálalás. Tervekben a tervekben a tervek… aminek (ha utánagondolunk) nagyon mulatságos nulla-esélye van, de a film „világában” bekajáljuk: hogy Fury „üzenete az univerzumnak” a kezdettől fogva ott lakott az ügynök furmányos fejében. Van egy a film szinte utolsó jelenetéig húzódó „ki is manipulál itt kit” társasjáték az orrunk előtt – alternatívákat, meg döntések bonyolult hálóját negligáló kocka gondolkodás – de adott esetben a szuperhősös történetekre nem egyszer jellemző ez a fajta egy eseményi és/vagy dilemmavonalra szűkített valóság. A gondolatok helyett ott vannak például a filmes utalások; jót kacagtam a „vita a laboratóriumban a jogar körül” jelenetének erősen A Gyűrűk Ura tanács-jelenetét idéző jellegén. Az „elfogatom magam, hogy szart kavarjak…” jelenleg annyira gyakori szcénájáról nem is beszélve.

Ez a filmes kockamánia, a játék a kézbe vehető univerzummal remek alkalom azért némi (nem túl mély) korfeltárásra és ironizálásra – hogy a bölcsészek is kapjanak valamit. A Tesseract – a Kozmikus Kocka – naná, hogy egyfelől hiperenergiaforrásként (csapoljuk meg ne csak a bolygó biológiai múltját, hanem lehetőleg a komplett világegyetemet az olvasólámpánkba szükséges delej kedvéért), másfelől szuperfegyverként (nem vagyunk egyedül, és hátha nemcsak mi vagyunk paranoid állatok, akik nem E.T.-t várják, hanem az Alienkirálynőt) akarjuk használni a cuccot. Naná, hogy a világot irányító vének észérvek mentén és számokkal kalkulálnak, tökéletesen empátiahiányos hozzáállással, pöknek a civil áldozatokra például, nem hisznek az individualitásban – nem szívesen kalkulálnak olyan kiszámíthatatlan tényezővel, mint a Bosszúállók bagázsa. Jó tudni, hogy a közönségbarát filmek „inkompetens világvezetői képe” miért ilyen: a közvélekedés ilyen a vezetőinkről – ami se róluk, se rólunk nem állít ki eminens bizonyítványt.  A világunkat az akciómozik legnagyobb részében tehetetlen, korrupt seggfejek irányítják, vagy (mint itt is) hideg szívű számítógépek. Akik bizonyos távolságból ugyanazzal az indíttatással és küldetéstudattal vertek, mint az éppen aktuális főgonosz. A röhej az, hogy Nick Fury határeseti „tisztessége” is csak az ő tükrükben kapja meg az egyértelműen pozitív töltést – nélkülük lehetne a S.H.I.E.L.D legellenszenvesebb férge akár (meg persze Samuel L. Jackson szokásos hiperkúl alakítása nélkül).

Akadnak persze szép számmal hibák is, például a nem egyszer biccenő meselogika: Hulk amúgy ötletes önkezelésének felfüggesztése egy kis anyahajós zúzás kedvéért, avagy a frissen átállt íjász által kevláron lőtt Fury - ha a képregényi Sólyomszem lövi le, akkor az ép szemére céloz, és legkúlabb ügynökünk garantáltan nem rohangál utána. A meselogikához csavart valóságelemekről nem is beszélve, mint a felszálló saját gép lebazookázása kézileg – ahelyett, hogy mondjuk például egy gombnyomással leoltanák a katapultot -, hiszen egy olyan filmbe követelnék eseményi szinten realitást, ahol mindez egy kilencezer méter magasan lebegő repülőgép-anyahajón történik. S ahol például egy hatvan évet átalvó doppinghuszár szakít félbe egy bunyót a bumerángként viselkedő pajzsával a röpképes páncélba bújt pléhboy és a hosszúköpenyes, kézhez kódolt pörölyös félisten között. Úgyhogy ne kukacoskodjunk. Ahogy a mesében mondani szokás: Totó, szerintem ez itt már régen nem Kansas…

Szerintem megint van egy filmünk itthon, amely szeretettel vár, ha teljesen nullára szívott aggyal érek haza este; az aludni képtelen, túlpörgött hullafáradtság ellen veszem be majd orvosság gyanánt – írnám, de ez hazugság. Bűnös élvezettel szeretem ezeket. Kövezzetek meg érte, ha akartok.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...