2014. július 21., hétfő

Komfortzónákról és azok felrúgásáról



Régóta agyalunk több bloggerrel azon, hogy fel kéne éleszteni a körbeposztolás valaha volt szépséges hagyományát – ne csak a Blogturné Klub árassza már el a netet egyforma bejegyzések tömkelegével. Volt egy időszak, leírni is fájdalmas, de már jó öt-hat éve, amikor még nem voltunk testületileg molyon, pláne nem facebookon, ellenben mindannyian lelkesen blogoltunk, olvastuk egymást, pezsgő beszélgetések folytak a bejegyzések alatt, és voltak ezek a jó kis körposztok, amiket egyvalaki elkezdett, aztán a többiek tömegével nem tudtak megálljt parancsolni az ujjacskáiknak, és bepötyögték a saját verziójukat. Általában két jellemzője volt eme posztoknak: a legritkább esetben szóltak adott könyvről (hisz adott könyvről tíz bejegyzést olvasni egymás után nem annyira izgalmas, ugyebár…), és a bloggerek különböző személyisége és megközelítésmódja okán rém szórakoztatóak voltak.

Most valami hasonlóval próbálkozunk – ez a TÉMÁZUNK rovat. Egyelőre meghatározatlan időközönként lesz egy-két ilyen morfondírozós poszt – első körben (azaz ma reggel) a mi kis zárt csoportunk tagjainak bejegyzéseivel, aztán később csatlakozhat bárki, aki nem tudja magában tartani a gondolatait. 

Komfortzónák… 

Namármost, sajátosan alakult, hogy az első téma – esküszöm, nem én voltam – ennyire aktuális nálam. Szinte hallom, ahogy a kórus megszólal jobbról: „peeersze”… De tényleg. Aki követi a bejegyzéseimet, az elmúlt hónapokban láthatta, hogy bizony egyre gyakrabban kacsintok kifelé azokból a bizonyos komfortzónákból. Nem véletlenül. De ne szaladjunk ennyire előre.

Mert mi is az a komfortzóna? Rém egyszerű: ahol jól érzem magam, ahol kényelmesen vagyok, ahol nem zavar semmi, minden körülmény rám van szabva – másfelől ahol nincsenek élek, kihívások, megoldandó feladatok. Tök jó bekuckózni az ilyen komfortzónákba és csak úgy lebegni bennük. Ha az olvasás terén értelmezzük a kifejezést, akkor az a műfaj, amiben igazán otthonosan mozgok, amiben nem érhet túl nagy meglepetés, ami „biztosan tetszeni fog”. És mi, olvasók általában szeretünk biztosra menni. Ezért olvasunk szakmányban ugyanolyan műfajú könyveket – ki YA-t, ki krimit, ki szépirodalmat, ez esetünkben lényegtelen. A lényeg az a bizonyos komfortérzet.

Besokallás… 

Az elmúlt sok-sok évben az elsődleges komfortzónám úgymond a szépirodalom volt. Tudatosan törekedtem arra, hogy minél több szépirodalmat olvassak, ami sikerült is (olykor kényszerű /tán kényszeres?/ young adult betétekkel – ez is megérne egy eszmefuttatást) – lubickoltam benne, hagytam, hogy hihetetlen mélységekbe és magasságokba lökjön, kerestem, felfedeztem, hasonlítgattam, élveztem, és nagyon okosnak tartottam magam. Tökéletesen illett rám Nima szórakoztató leírása a szépirodalmat kedvelőkről (mínusz kötött kardigán meg irhabunda, olyanokat nem hordok).

Aztán szépen lassan elkezdtem unni magam. No nem az olvasmányaim, azokat sosem – hanem a befogadás-feldolgozás-recenzálás módját. Nem kell aggódni, nem annyira súlyos, hogy abbahagyjam, vagy ilyesmi, csak rájöttem: kell valami változatosság. Mert a komfortzóna önmagában jó, hasznos, élvezetes – de ha az ember túlságosan belekényelmesedik, az kifejezetten ártalmas lehet. Mert ha mindig csak egy műfajba tartozó könyveket olvasunk, az beleszoktat minket egyfajta gondolati struktúrába – még ha maguk a regények adott esetben nem egyformák (sőt!), akkor is. Kialakul egy rutin, az olvasásban és az írásban is – és már nem tudnak meglepni, „csak” élvezed a kiszámíthatóan biztos élvezhetőt. Bloggerként ez duplán kockázatos, mert ahogy rutinszerűen olvasol, úgy kezdesz rutinszerűen írni is. Ami senkinek nem jó – sem neked, mert nem fejlődsz sehova, sem az olvasódnak. Igenis ki kell lépni, hagyni kell, hogy új benyomások, új kihívások érjenek – nem szabad huzamosan belemelegedni az „ez úgyis tetszik, minek kísérletezzek mással” állapotába.

És akkor most evezzünk kicsit személyesebb vizekre és hagyjuk magunk mögött a parttalan okoskodást. Nagyjából egyidőben a fent részletezett „unom magam” jelenséggel történt a magánéletemben valami, ami mindent megváltoztatott (nem csak az olvasási szokásaimat…). Egyszer majd lehet eljön annak is az ideje hogy leírjam, mi történt, de ez nem most van itt. Legyen elég annyi, hogy istenesen földbe döngölt az élet – és valahogy úgy van az, hogy az ember addig olvas szívesen mások nyomoráról, elbaszott családi kapcsolatokról, jóvátehetetlen hibákról, élethosszig hurcolt keresztekről, amíg magának nem lesz része valamelyikben. Miután saját bőrödön tapasztaltál olyan drámát, amit nem tudsz feldolgozni, valahogy nem érzed a késztetést arra, hogy még az olvasmányaidban is a saját nyomorod jöjjön szembe veled. Lehet, hogy mi, szépirodalom olvasók „élvezettel dagonyázunk az emberi lélek mindenféle bugyraiban”, de hogy az tuti nem esik jól, ha oldalról oldalra feltépik a legmélyebb sebeinket, az is biztos. 

Kikacsintás… 

A komfortzónámból kifelé kacsintgatás valamikor két évvel ezelőtt kezdődött, a szépemlékű Ad Astra kiadónak köszönhetően (tudom, hogy folytatják, de nekem ez már nem ugyanaz a kiadó, sajnálom). Valamiféle különleges csillagállás kísérte ezt az egymásra találást – és tudom, nagy szavak, meg irtó nyálasan is hangzik, de nem érdekel, akkor is leírom: örökre hálás leszek Csillának, amiért egészen kivételes válogatásával ráirányította a figyelmem a kortárs SF addig általam egyáltalán nem ismert alkotóira, irányzataira. Magam is meglepődtem azon, hogy az olyan regények, mint a Moxyland, a Zoo City, a Harmónia vagy az Oszama milyen hatással voltak rám (a Marija Morevnát és A dervisházat csak azért nem sorolom ide, mert ők ketten az én szememben sokkal inkább a szépirodalom felé tendálnak, mint bármely más műfaj felé). Ezek után már tudatosan kerestem a különlegességeket – s lett a tavalyi év a „furcsa könyvek éve”, az év végi élmezőnyben olyan olvasmányokkal, mint a S.N.U.F.F. vagy a Kraken.

Nagyon úgy néz ki, hogy idén ez a tendencia folytatódik – sőt! Ha így júliusban valaki megkérdezné, mely öt könyvet sorolnám az idei év eddigi legjobb olvasmányai közé, bizony előállhatna az a szörnyűség, hogy az ötbe csupán egy szépirodalmi mű kerülne. (Szinte látom magam előtt, ahogy most néhányan a szívükhöz kapnak, és törlik a blog URL-jét a kedvencek közül…) Ez van. Az eddigi fél év legjólesőbb könyves élményei közé előbb sorolnám be a Kakukkszót, a 2312-t, az Expedíció-Kontroll duót vagy a London folyóit, mint az aktuális Murakamit, Munrot vagy Franzent. Félreértés ne essék, eszemben sincs azt állítani, hogy a fentiek bármelyike „jobb”, mint Franzen bármely regénye – én lennék az első, aki ezen felháborodna. De nekem az adott pillanatban, élethelyzetben, az adott kedvemben, a jelen időjárási körülmények között, vagy mit tudom én, miért, ezek jobban estek. És ebben igazán nincs semmi rossz. 

Felrúgás? 

Adja magát a kérdés: akkor most végleg fel kell rúgnom a komfortzónáim és soha többé kézbe se venni szépirodalmat? Természetesen nem! Vallom, hogy komfortzónák igenis kellenek – találja csak meg mindenki azt a műfajt, azt a szerzőt, azt a sorozatot, amibe belecsobbanva újra meg újra azt érezheti: hazatért. Mert szép dolog a kaland, de még ha jól is esik hátizsákos turistaként járni a nagyvilágot és minden nap máshol hajtani álomra a kicsi fejünk, nincs megnyugtatóbb érzés annál, mint amikor hazatérhetünk a kuckónkba, ami csak a miénk, ami olyan, mint mi. Ugyanígy jó érzés fejest ugrani egy jól ismert, szeretett szerző új könyvébe – de mennyivel jobb érzés úgy tenni, hogy amíg távol voltál tőle, megannyi új élményt, tapasztalatot szereztél, melyek fényében másképp láthatod még az unalomig ismertet is…

Amellett, hogy szórakoztatóak eme kikacsintások, egy nagy halom új élményt adnak, adott esetben úgy tornáztatják meg az agyunkat, ahogy a „bejáratott” műfajok már nem, legfontosabb hozadékuk a szememben ez: hozzásegítenek, hogy frissebb szemmel olvassuk a kedvenceket is. Aztán persze ki tudja, bármikor benne van a pakliban, hogy a kikacsintgatások közepette új kedvenceket avatunk – de most őszintén, az olyan nagy baj lenne?


A kis csipetcsapat többi tagjának bejegyzései a témában:
Pupilla
Miamona
Zenka
Szeee
Nima
Anaria
Loki
tigi
Reea

És immáron vannak "követőink" is, köszönjük :)
Katacita
Catriana
Theodora
Bea
Horsegirl
Síontan
On Sai
Nikkincs
Nita

20 megjegyzés :

Tara Nima írta...

aaa, hát én teljesen elfelejtkeztem a szépirodalomról.
pedig régen szinte csak azt olvastam, de mostanra totál mellőzöm, nagyon ritkán kerül csak a kezembe, pedig mindig tervezem, csak ahhoz hangulat kell nálam.

egyébként annyira igaz, amit írsz, ezt még így át sem gondoltam, hogy ha mindig ugyanolyan könyveket olvasunk, azokról egy idő után csak ugyanazt tudjuk írni. kell valami, ami kibillent a megszokott nézőpontokból.

katacita írta...

Nagyon izgalmas témával kezdtetek, lehet, hogy majd becsatlakozom én is, mert személyes téren kicsit ez most aktuális, pont az olvasnivalók esetében annyira nem, de majd úgyis kitalálok valamit.
Érdekes olvasni, hogy ki honnan jutott hova, meg ahogy a blogokat követem, a posztokon is nagyon látszik a változás, ami egy-egy olvasó ízlésében végbemegy.
Már engem sem zavar, ha tetszik valami, ami nem szépirodalom, mert 2-3 éve szoktatom magam a gondolathoz, hogy nem muszáj kultúrsznoboskodni :) Ennek ellenére van néhány műfaj, ami egyáltalán nem vonz, nem is akarok velük kísérletezni, mert úgy érzem, nem lennék tőlük több, ezeket nem is erőltetem inkább.

cariad írta...

Én viszont nyomban el is olvastam a szépirodalomról szóló posztodat, amolyan könyv a könyvben stílusban, és roppant mód élveztem.
A "csak ugyanazt tudjuk írni" résszel tökéletesen egyetértek. Amúgy sem a színes és izgalmas leírásaimról vagyok híres, de olyan szinten ragadtam bele a romantikába, hogy gyakorlatilag vért izzadok, ha véleményt kérnek tőlem. :(

PuPilla írta...

A jobbról megszólaló kórusnak üzenem, én voltam a téma szülőanyja :D ;) és tökre örülök, hogy például Katacitának is így tetszik, és hogy mindenki milyen sokat írt róla. :)
Ilweran, egyetértek, és néha valahogy szerintem át is fordul az emberben a kapcsoló, és valószínűleg nem véletlenül nyúlunk valami új felé, hogy ne megint ugyanazt éljük meg, és ugyanazt írjuk róla. És ilyenkor mindig jön is hirtelen a másféle reakcióáradat is - ha pozitív volt, akkor azért, ha negatív volt akkor meg épp azért, sokszor ugye akár az is, hogy olvassak több rossz könyvet, ha ilyen szórakoztató kiborulás keletkezik belőle XD :)

Jó hogy felemlegetted a VanderMeer könyveket, örülök, hogy veled fedezem fel őket, bár x kilométerre egymástól, de mégis együtt léptük át a Térséget, haha, most vettem észre, hogy x-et írtam már előtte... :D na, szóval érted, nyulak és zord vadon, és szinte ugyanannyira várom a posztod a Fantomfényről, mint magát a Fantomfényt! :D

Az Ad Astrára kacsingatok én is, a régiekre is, megvan egy csomó, de csak porosodnak egyelőre, mind egy kicsit egzotikus, egy kicsit izgalmas és más, és nagyon érdekelnek egytől egyig, akkor is ha például a Diaszpóra vagy a Moxy olyan ferdeszemmel nézős, hogy ezt? hogy én? és mégis. Mert tényleg, jó fejest ugrani :)

reea írta...

Persze volt olyan, hogy: Úúúú, tényleg, ez kimaradt :D Igazat adok neked mindenben, de a kórus kissé igazságtalan, és csak akkor fogadjuk el tőle, ha versben mondja el :D

Andi írta...

Szeretem a szépirodalmi bejegyzéseket, mert olyan szépen írsz, hogy a hangulata átjön és nekem el sem kell olvasnom az adott könyvet. :D
De még mindig meg vagyok lepődve, hogy ezekért az Sf-ekért rajongtál. Nekem azóta is tök meglepő, mert csodálkozom, nekem nem jött meg a vágódásom, hiába írtál jókat róluk. Ki érti ezt? ;)

Zenka írta...

Ilweran, klassz dolog ez, egyrészről én nagyon csodálom a szépirodalomhoz való hűségedet, és azt, hogy úgy tudsz írni róla, hogy senkinek nem jutna eszébe olyan előítéleteket csatolni, mint hogy sznob. A szépirodalmat kedvelőkhöz valahogy mindig odacsatolják ezt a jelzőt, pedig ez hamis, és önző dolog. Igazából szerintem bizonyos fokig ezt valami kisebbségi érzés is diktálja, már hogy néha kijönnek ezek az ellentétek. De nálad, nálad sosem merülhet fel szerintem ez. . Ezért is szeretem a blogod.
Engem leginkább azzal a gondolattal fogtál most meg, hogy a hasonló könyveket hasonló módon dekódoljuk, hasonlóképpen dolgozzuk fel. Ezen tényleg eltöprengek.
És persze nagyon klassz, hogy elkezdtél mindenfélét olvasni.

Anaria Matthews írta...

Jó meglátásaid vannak. Az ember amikor még friss a dolog tényleg nem szereti ha szembejön a lapokon a saját nyomora (hárítás) aztán később meg olyan könyveket vonz be, amikor már tud dolgozni vele, megtalálják ezek az élmények.

Nem is tudtam hogy ennyire szépirodalmár voltál :) Na majd visszakeresgetek akkor mikről is írtál mert nekem meg picit többet kellene olvasnom belőle. (én a zenében tudok nagyon sznob lenni néha :D )

Az a könyves kép meg valami zseniál ^^

Anaria Matthews írta...

de amúgy annyira gáz hogy rásütik az emberre hogy sznob csak mert szépirodalmat olvas. Biztos azért mert aki mondja az lehet nem fogna fel egy ilyen művet és inkább devalválja a másikat. Bár én néha a sima olvasásmániám miatt is megkaptam hogy sznob :D

Miamona írta...

Ez az egyhangúság érzés úgy látom nem csak nálam jött elő, és örömmel konstatálom, hogy ez leginkább csak magunknak zavaró... :) Én szépirodalom kedvelőnek tartom magam, egészen addig míg valaki meg nem kér, hogy akkor most definiáljam a szép irodalmat pontosan... Sokszor nem könnyű, sőt szinte lehetetlen eldönteni, hogy ez most az, vagy csak én szeretném, ha az lenne... :)

szeee írta...

Rémisztő, hogy milyen buta világot élünk :((( Igen, gáz, hogy egyesek el sem tudják képzelni, hogy hogyan lehet valódi érdeklődésből és nem csak sznobságból olvasni, sőt, szépirodalmat olvasni.

szeee írta...

ezen akkorát röhögtem Nima, hogy elfelejtetted a szépirodalmat :D

Anaria Matthews írta...

Ja meg amikor azt kérdik tőled ,,hogy tudsz ennyit olvasni???" Hogy wazze ahogy te annyit tévézni - sokszor ezt felelném :D

Ilweran írta...

Helló Katacita! A többiek nagyrészt tudták, hogy halaszthatatlan nyaralás okán nem várhatnak tőlem választ a kommentekre, sorry :) Egyben üdv néked, mint az első "követőnek", tökre örültem, amikor láttam, hogy mást is megihlettünk, titkon szerintem reméltük, de nem mertük beleélni magunkat :)))
Igazából szerintem sem elzárkózni nem kell, sem erőltetni - nekem is volt olyan, amit erővel toltam le, és annál szarabb nincs. Az, hogy ki-kikacsintunk, még nem kell okvetlenül hogy mindenevést jelentsen. De kóstolgatni érdemes, ki tudja, bármi bejöhet egyszer :)

Ilweran írta...

Ezen én is hatalmasat röhögtem :) egyébként olvashatnál néha újra, én bírtam a szépirodalmas bejegyzéseidet is régen ;) Úgy látom, sokaknak beüt ez az "ugyanolyan könyveket ugyanúgy dekódolunk" dolog - én tényleg nagyon érzem, frissebb szemmel olvasok más műfajt és azt hiszem, frissebben is értékelek. Kicsit olyan ez mintha valaki x év folyamatos rántotthusi evés után elkezdene új ízeket felfedezni - néha zavarba ejtő, és vágyunk a megszokottra de azért tök izgalmas :D

Ilweran írta...

Na, tökre zavarba hozol :) azért a könyv reméljük, jobb lesz mint a posztom :P
Viccet félretéve, igen, az ilyen "együtt-felfedezések" tök jók, főleg, ha alapból mindkettőnknek idegen (vagy hát nem teljesen otthonos) műfajba tartozó dolgokat próbálunk együtt dekódolni :)))
Szerintem még az olyan istenes kiborulós élmények is kellenek néha, ha másnak nem, viszonyítási alapnak... A punnyatag íráskedv felélesztésére meg pláne jók. legközelebb ha valaki írásválságban szenved körülöttem, elolvastatok vele valami kiborítót, tuti megjön a kedve :)
Hajrá-hajrá! Szerintem neked pl a Moxyland meg a Zoo City tetszene, te általában vevő vagy az efféle különlegességekre.

Ilweran írta...

Na jó, te meg pláne zavarba hozol Zenka :) Köszi :)

Ilweran írta...

A kép Jacek Yerka műve, itthon imádjuk :) ez meg nagyon illett nekem ide, valahogy így vagyok ezzel a komfortzóna-kérdéssel. Köszi mindenkinek a sok kommentet, örülök, hogy tetszett a poszt és nagyon jó volt olvasni a tiéteket is :) Úgy látom, megihlettünk és felpezsdítettünk, szóval a célt elértük. És sikerült demonstrálni hogy ugyanazon témáról is lehet sokféleképpen, ami külön klassz (de ezt úgyis csak mi értjük) :)
Egyébként most a nyaralás alatt fogalmazódott meg bennem, hogy sokszor az is lehet komfortzónából való kilépés, hogy NE olvassak - valahogy nekem az utóbbi soksok évben a könyv hozzánőtt a kezemhez, mindig olvastam, és amíg olvastam, nem gondolkodtam hülyeségeken, nem bosszantott magam körül a világ, nem hallottam az embereket - és jól voltam így. Most nem olvastam, csak nagyon keveset, és helyette FIGYELTEM. És ez némiképp új tapasztalat, de nem mondom, hogy feltétlen elvetendő. Lehet, hogy néha ki kéne dugni az orrom a könyvből :)

PuPilla írta...

Hehe, nem akartalak, ez tényleg az igazság :) :)
Szerintem is kellenek a rossz élmények, rossz könyvek, hiszen nem tudnánk annyira értékelni a jókat, ez ugyanúgy van, mint az élet más területein is - az más kérdés, hogy néha épp elég pofont kapunk, hogy már bőven sok is legyen az ellensúlyozás :D Talán a könyveknél épp ezért szeretünk bevackolódni a komfortzónába.
Jó hírem van, a Moxyland és a Zoo City is megvan, utóbbit eredetiben vettem meg, és nagyon kíváncsi vagyok rá, amikor először elolvastam miről szólt Philip Pullman utánérzésem volt. :)

PuPilla írta...

Én is szeretem ezt a képet.
Hmm, néha érdekes tényleg NEM olvasni. Nekem mostanában a kezemhez ragadnak a könyvek, de van hogy én is szándékosan leteszem, és valami újat csinálunk - nem kell rosszra gondolni :D - vagy egyszerűen csak figyelem a strandon az embereket, a kertben a szomszédékat stb. De huzamosabban nem bírnám az "olvasásmegvonást" az biztos.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...