2015. február 20., péntek

Birdman avagy (a mellőzés meglepő ereje) - film

Ez egy börtönfilm. Milyen fura – egy színházban játszódó, művészetről, sztárságról, karrierről, levitézlésről és feltámadásról szóló filmről nem gondoltam volna, hogy ide lyukadok. Nem is ez volt az első asszociációm. Legelőször nem is volt asszociációm, ültem a filmben, kimosott aggyal. Aztán A pankrátor jutott az eszembe (ocsúdtomban, másnap)… Aronofsky remeke. Kézenfekvő asszociáció, nagyon szerettem – de a madár mélyebbre nyúlt bennem, mint Randy Robinson, a „Kos”; mert Randy a tűéles képek és történetvezetés fölé a pátoszt tükrözi (amit a vékony, maradvány pankrátor-énem fogad elérzékenyüléssel), míg Riggan „Ex-Birdman” Thomson az iróniát (amit az irónnal kezében szöszölő betűvető vastagabb rétegem ölelhet magához). Aztán ahogy aludtam a filmre párat, odakívánkozott a képei mellé a Perfect Blue, Kon Szatosi nyugtalanító animéja… ha már hangok és alakot öltő szerepek a fejben, akkor a Perfect Blue. A filmlabirintus, ahol a megnyugtató(-nak szánt) befejezés után sem lehetsz biztos benne, nem lehetsz egyetlen variációban sem biztos benne, ki álmodott kicsodát...

Aztán elfoszlott minden asszociációm, és maradt az érzés: ez egy börtönfilm, mégpedig a szabadulás-változat.

Riggan Thomson valaha volt valaki; a fejében valaki még most is az a valaki: Birdman, a háromszor eljátszott szuperhős-szerep. Amely ráégett – és senki nem akart a ráégett szereptől „összeégett arcba” mást látni, mint azt a madarat. Pedig Riggan Thomson egy tehetséges, elhívatott színész. Legalábbis valaki más a fejében, aki nem a madár, így gondolja. Ez a valaki dramatizáltat vele Raymond Carvert, béreltet a menedzserével játszóhelyet a Broadway szívében, gründolna előadást ahol a maga írta drámát rendezné is – saját magát, (még mindig nem a madarat) hiszen ő a főszereplő is. „Bátor…” biggyeszti leereszkedően a száját a darab beugró színésze, a nem pont másodhegedűs alkatú Mike Shiner. A színész. Akiről mindenki tudja, hogy az. Hiszen mindig kiváló. Aki azonnal felrúg minden addig bejáratott, bepróbált momentumot – nem azért, hogy ellopja Riggantól a show-t; ó nem: ő csak a legjobbat akarja kihozni a szituációból. Rigganból… Körülöttük öregedő és aspiráns színésznőcskék botorkálnak az annyira vágyott „világközepe színpadon” – ó Broadway… és Riggan lánya, Sam játssza el, hogy az apja asszisztense: elvonó után, visszaesés előtt viseli nehezen az annyiszor megtapasztalt figyelemhiányt.

Ijesztően pontos és kegyetlen a színészválasztás! Mindegyik! Naomi Watts öregedése kegyetlenül keresetlen, ahogy előttünk történik. Edward Norton valóban irritálóan kiváló bármiben, amit csak elvállal. És Emma Stone eszelős szemeibe nézve nem is kérdés a kiszolgáltatottsága mértéke. Mindenki otthon van a szerepében, lepődj meg, néző: a rendre idétlen, szakállas önmagát játszó Zach Galafinakis olyan pontosan illeszkedik a menedzser bőrébe, ahogy bármelyik társa – élő illusztrációjaként, mit is ér a filmgyári skatulya. Annyira, hogy mellettem Timi egészen a stáblistáig nem hitte el, hogy őt látja idegesen a szemüvegét igazgatni a pofátlanul arcba tolt kamera előtt, a színészt, aki maradéktalanul kitölti a többiek által neki hagyott helyet, rendre parádésan csavarva vissza a neki passzolt labdát, átlényegülésben és beleélésben – tehát nem a színész, hanem maga a szerep…

Ebbe az ijesztően pontos és iróniától csöpögő „társulati keretbe” érkezik az egykori Batman, hogy eljátssza a tehetséges embert, aki a szemernyi önbecsülésért verekszik, amikor a darabért – és nemcsak a kollégákkal, körülményekkel, hanem sokkal inkább a saját elnyomhatatlan démonjával: az egykori sikerrel. Emberek, legszívesebben azt írnám: Michael Keaton visszatért! Persze igazán el se ment, és itt-ott csillogtatott ő már ebből – de így tényleg nem nyílt ki soha, mint az Alejandro González Iñárritu álmodta egyre szűkülő terekben, az Emmanuel Lubezki vezette kamera előtt. A pofátlanul arcba tolt kamera előtt, folyamatos közeliben, hosszú vágatlan snittekben – ahol nem lehet hibázni és bonyolult sokszor ismételni. Keaton átlényegül, Riggan Thomson lesz belőle, és nem érdekel, az élete mekkora adag azonossággal támogatja a beleélést – mert én, a néző szinte az első perctől Riggan Thomsont látom…

Egy ijesztően pontos börtönfilmben. Gondolkodj el rajta: Iñárritu valójában miről mesél, amikor művészetről, elhívatásról, próbafolyamatról; amikor bátorságról, hazugságokról és a figyelem hiányáról; amikor elhamarkodott ítéletekről. Gondolkodj el rajta: a fény hogyan zárja börtönbe azt, akire rávetül. Hogyan zárja egy színház folyosóinak klausztrofób tereibe. Ahol valójában az elítélt a saját fejéből szeretne szabadulni. Kultúra által, trauma által, rettegve és a bukásra ítéltség tudatában szökne - a mellőzés meglepő ereje voltaképp ez: mindezt el kell viselni, megélni csakazértis... mert nem szökhetsz előle. Magad elől nem – hacsak meg nem történik a csoda, és akit a tükörben meglátsz, immár tényleg és visszavonhatatlanul egy idegen. Immár jelmez és ragaszkodás nélkül. Elrepülhet.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...