2016. április 7., csütörtök

Romain Gary: Lady L.

„Lady L. úgy vélte, hogy a természetből egyre jobban fogy a szusz. Kifosztották a nagy mesterek: Turner ellopta tőle a fényt, Boudin az eget és a levegőt, Monet a földet és a vizet; minden falon ott virít Itália, Párizs, Görögország, csupa elcsépelt közhely; amit nem festettek meg, azt lefényképezték, a világ egy elnyűtt rosszlányra hasonlít, akit számtalanszor levetkőztettek férfikezek.”

Lady L. szó szerint az első mondataival elbűvöl – az angol uralkodó osztály körülrajongott tagja, királyok, hercegek, Koszorús Költők, befolyásos politikusok és befolyással üzérkedők szívének elrablója, az angol korona minimum három fő támaszának nagyanyja épp nyolcvanadik születésnapi partijára készül ódon kastélya, Glendale House falai közt, melyeket évtizedek óta fáradhatatlanul próbál élettelivé varázsolni, istennek hála, hogy a rózsaszínűre festés azért még neki is sok volt. A születésnapi partira egyvalami vet árnyékot: a Lady szíve csücskét, a meghitt, burjánzó növényzet közepette rejtező kis kerti lakot le kell bontani. S bár egy vérbeli Lady mindig eléri amit akar, van, hogy ő is visszavonulót fúj. Ha bontani kell, hát bontani kell – ám a kerti lak és titkai mégsem maradhatnak elmeséletlenül. Karon ragadja hát legnagyobb hódolóját, a vénséges vén Koszorús Költőt és a halálosan unalmas angol ég alatt – „nincsenek titkai, érzelmei, indulatai, még viharban sincs benne semmi drámai, akkor is csak annyi telik tőle, hogy megöntözze a pázsitot” – mesél.

Mesél egy párizsi utcalányról, anarchistákról, merényletekről, nagy szerelmekről, idealizmusról és arról, mit meg nem tesz a nő, ha vérbeli Lady, hogy fölébe kerekedjen legnagyobb vetélytársának. Még akkor is, ha a vetélytárs maga az Emberiség – no meg fegyverhordozói, Szabadság, Egyenlőség és Testvériség. Mesél, míg a Koszorús Költő (s vele a velejéig sznob, prűd angol lélek) szoborrá nem kövül az árnyas sétányon – titokban úgyis mindig erre vágyott. Mesél, míg az olvasó hasát nem fogja a röhögéstől és legszívesebben újra meg újra inná szavait.

Romain Gary eme kisregényében sem tesz mást, mint a Salamon király szorong című remekművében: szatírába csomagolt görbe tükröt tart elénk – szorongásaink helyett ezúttal ideáinkat, meggyőződéseinket, sznobériánkat, (ál)prüdériánkat és mindenekelőtt megvezethetőségünket véve célba. Mert a Lady története bizony többszörösen kiforgatott mese – olykor hallatlanul szellemes, máskor burleszkszerű véletlenekkel, hihetetlen egymásra (és másra) találásokkal, Pügmalionokkal és Higgins professzorokkal, anarchista arisztokratákkal és idealista anarchistákkal. Alakjai egytől egyig groteszkbe hajlanak – történelmi utalásait épp ezért komolyan venni lehetetlen, mégis, ettől a frivol, gátlás nélkül csúsztató és saját magát a hallgató-olvasó-elbűvölt-megbotránkozó „Koszorús Költővel” együtt kiröhögő elbeszélőtől egyszerűen imádnivaló lesz. Mert hogy ki a Lady, ki a költő, ki az olvasó, és hol helyezkedik el eme háromságban Romain Gary – no és hogy ki ver át kit – azt bizony nehéz megmondani. De hogy a legnagyobb „vetélytárs” itt a sznobéria (az angol arisztokráciáé avagy az irodalomkritikáé…) az szinte biztos.

Persze a szatíra alatt-felett-mellett ez végső soron egy csupa bűbáj, frivol, csacsogó-csapongó szerelmi történet – nőies, tűzrőlpattant, bölcs, hisztis, akaratos, féltékeny és ragaszkodó. Egy világokat rengető légyott, mely megtépázza az angol arisztokrácia jó hírét éppúgy, mint az anarchista mozgalmakét. Ha valaki, Romain Gary aztán tudja, hogy egy párizsi utcalányból lett angol Lady szerelmétől aztán egyik sincs biztonságban…

„Máskülönben Annette-ben az idő tájt éppenséggel megerősödött a vonzalom a királyok iránt, sajnálta, hogy nincsen több belőlük. Jó, azt megértette, hogy időnként meg kell ölni egyet-egyet, hogy viselkedjenek rendesen, és el ne féktelenkedjenek, de szerette a cécót, ami a királyok bevonulását kíséri, a diadalmas zenét, a bíbor-arany díszletet, a tollas-fejdíszes cicomát, a hajbókolást, meg ahogy a kardok kiröppennek hüvelyükből; jó kis felhajtás, megéri a belépti díjat! Nemrégen még párizsi utcalány volt, hát hogy ne lett volna elragadtatva az uralkodói külsőségektől? Szerette nézni a dobrokoló lovakat, a páváskodó tábornokokat és a méltóságteljes kardinálisokat: gyengéje volt a bíbornoki bíbor, az egyház igazán csinosan öltözködik. Szürke a világ, kevés a szín, a pompa, a szép ruha; azért vannak a királyok, hogy a szemet gyönyörködtessék. Ne hagyják őket kormányozni és kész! Amúgy felőle akár egytől egyig hóhér kezére juthatnak, csak az a fontos, hogy jó nagy csinnadrattával vezessék őket a guillotine-hoz.”

(Nem szabadulok a gondolattól, hogy ha Romain Gary ma élne, micsoda szatírát rittyenthetne jelen korunkról…)


Kiadó: Park
Fordító: Bognár Róbert

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...