2016. augusztus 1., hétfő

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Röpke és cseppet sem reprezentatív felmérésem szerint, melyet olvasó ismerőseim körében végeztem, J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven elkövetett műveit az ember vagy imádja, vagy utálja – mivel jómagam az előbbi csoportba tartozom, hónapok óta tűkön ülve vártam, hogy kézbe kaparinthassam az újabb Cormoran Strike kalandot, és amikor megérkezett, dobtam is félre mindent, hogy aztán éjszakába nyúlóan ne is bírjam letenni. Súlyosan addiktív cucc ez úgy érzem.

Szerencsére nem csak a rajongás viszi el a hátán a regényt, a Gonosz pálya önmagában is elég jó. Érezhető egy folyamatos fejlődés a sorozatban, ami félig az egyre bátrabban bontogatott karaktereknek, félig az egyre bátrabban elhajított elvárásoknak lehet köszönhető. Már az előző kötet kapcsán is leírtam, hogy Rowling e sorozatában gátlástalanul tobzódik – a kritikában, a véres részletekben, a nyíltan felvállalt dühében, a tehetetlenségből is fakadó elégedetlenségben egyaránt.  Talán ezúttal kevesebb a patakvér és a horror-faktor, ugyanakkor az erőszak és a felszín alatti rettegés finoman szólva nincs alacsonyabb fokozatra tekerve.

Erős felütéssel kezdünk: Robin, a magánnyomozó Cormoran Strike asszisztense egy átlagos londoni reggelen csomagot kap, melyben az esküvőre rendelt egyszerhasználatos fényképezőgépek helyett egy levágott női láb lapul. Nem nehéz összerakni, hogy a küldemény utalás a leghíresebb féllábú nyomozó elvesztett végtagjára, ahogy azt sem, hogy ez bizony fenyegetés a javából. Strike rögtön négy gyanúsítottat is a rendőrség figyelmébe ajánl, akik rögvest el is indulnak a legkézenfekvőbbnek tűnő, ezért törvényszerűen legkevésbé valószínű jelölt után. Nincs más hátra, Strike és asszisztense elindul a másik három rosszfiú nyomában. Mindről tudjuk, hogy válogatott kegyetlenségekre képesek, hogy a múltjukban több közük volt Strike-hoz, mint azt bármelyikük szerette volna, és hogy jó okuk van a bosszúra. Nehezíti a helyzetet, hogy egyikükkel szemben magánnyomozónk bizony erősen elfogult, hisz vélhetően ő ölte meg az anyját, de a másik kettőt is szívesebben verné péppé, mint ahogy az egy profitól elvárható.

Még jó, hogy ott van Robin, aki ezúttal többször őrzi meg a hidegvérét, mint főnöke és egyre nagyobb részt vállal a nyomozásokból, fenyegetettség ide vagy oda. Már csak azért is, mert addig sem kell épp dugába dőlő esküvői terveivel és patkány vőlegényével foglalkoznia. Már csak azért is, mert bizony az ő múltjából is előkerülnek csontvázak, melyek bőséges indítékot adnak a nőket daraboló gyilkos utáni hajsza iránti elköteleződéshez. Továbbra is szépen rétegződnek a szereplők, részről részre többet tudunk meg róluk, egyre jobban értjük őket és nézzük el a tévedéseiket. És persze drukkolunk, hogy végre hagyják maguk mögött azt a számtalan gúzsba kötő traumát és tanuljanak meg előre nézni.

No és közben nyomozunk. Rowling szépen megvezet, aztán megvezet újra, meg újra. Az utolsó oldalakig hagy a sötétben tapogatózni és bár meglehetősen hirtelen és az egyszerű olvasó számára már-már csodaszámbamenően leplezi le a tulajdonképpeni gyilkost, cseppet sem haragszunk. Mert a végére eljutunk oda, hogy akár mindegy is lehet, a három gyanúsított közül melyik a gyilkosunk. Mindhárom megérdemelné a börtönt vagy rosszabbat, azért amit elkövettek – a múltban és a jelenben egyaránt. Meglehetősen komplex és elég elkeserítő képet rajzol fel Rowling családon belüli erőszakról, prostitúcióról, pedofíliáról, válogatott bántalmazásokról. Az, hogy a végére jószerivel érdektelenné válik, hogy ezeket a konkrét gyilkosságokat ki követte el, jól jelzi, milyen világban élünk – hiába juttatunk rács mögé egy gyilkost, számtalan járkál még az utakon, aki éppúgy megérdemelné. És nem is csak a köztörvényes bűntettek adják e komplexitás javát, hanem annak finom érzékeltetése, mennyire átszövik a mindennapjainkat is az apróbb-nagyobb elnyomások. Hogy milyen természetességgel fosztják meg emberek a párjukat a szabad döntés lehetőségétől – és nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy bezárják, megverik, megfélemlítik őket, olykor elég, ha valaki feljogosítva érzi magát, hogy módosítsa a párja telefonjának a memóriáját. Vagy, hogy mennyire más megítélés alá esik, ha egy férfi lép félre és ha egy nő. Vagy, hogy hogyan dobálja a közvéleményt megannyi előítélet, dezinformáció és rosszindulat a nők elleni erőszak kapcsán.

Noha első ránézésre nincs annyira erősen egy témára felhúzva, mint az előző kettő, valójában a Gonosz pálya is az elődei által kitaposott ösvényen jár: Rowling ezúttal a mindennapjainkat átszövő erőszakot és az azzal szembeni rossz, rosszabb és még rosszabb társadalmi reakciókat ábrázolja, kegyetlenül éleslátóan. No meg a mindenre rátelepedő médiát, ami lassan másra sem jó, minthogy táptalajt nyújtson a legkülönfélébb perverziók burjánzásához. Nehéz vele vitatkozni. De nem is akarok. Inkább csak nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit tűz tollhegyre legközelebb.


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

3 megjegyzés :

PuPilla írta...

Annyira jól összefoglaltad, hogy mi is itt a fő csapásvonal! És valóban, mintha ez nem lenne olyan "erős" vagy egyértelmű téma, mégis az. Sajnos tényleg helytálló a gondolat, hogy hiába juttatják az egyik gonoszt a rács mögé, még számtalan sorakozik mögötte, és hány ússza meg a kegyetlenkedéseit megtorlás nélkül. :(
Szerintem is remekül árnyalta és rétegezte a szereplőket, ebben a kötetben már igazán kinyíltak és így régi ismerősök és újdonságokat felmutató kibontakozó egyéniségek egyszerre. :)

Én is nagyon kíváncsi vagyok a Lethal White-ban mi lesz a téma. :)

Ilweran írta...

Köszi :) igen, ezt érzem egyébként a legerősebbnek társadalomkritika szempontjából, az első kettőben is ott volt, de pont mert egy behatároltabb csoportot érintett (sztárok ill. irodalmi körök) nem volt annyira elemi - itt viszont a hétköznapi erőszak és az elhallgatások olyan dolgok, amikhez mindannyiunknak köze van. Tényleg részről részre jobb ez a sori, nagyon kíváncsi vagyok a következőre!
És bár az elsőnél még azt mondtam, NEVER! most már el tudnám viselni ha egyre szorosabbra fonná a szereplőket összekötő szálat :D ahogy újraolvasom most épp a másodikat, látszik, hogy milyen szép fokozatosan és finoman terelgeti őket egymás felé...

PuPilla írta...

Pontosan, nem egy olyan zárt kör volt csak kritizálva, amibe nem feltétlen nyerhetünk bepillantást máskor, hanem hétköznapibb, több mindenkit érintő dolgok jöttek elő. Jaj, szerintem is részről részre jobb! :)
Igen, szépen közelíti a két főhőst egymáshoz. Nekem is tetszik benne a fokozatosság, és ebben a kötetben a próbák, ami elé állítja őket. :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...