2017. március 10., péntek

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma Az idő térképével egyszer már bebizonyította, hogy remekül ért ahhoz, hogy olvasóját valóságos irodalmi időutazásra ragadja el – nem nagyon tesz mást viktoriánus trilógiája második felvonásában, Az ég térképében sem. Ami az előző kötet legnagyobb erőssége volt, az adja a második rész elsődleges báját is: a tapintható rajongás és a játékos, olykor szinte gyermeki tisztelgés, amivel H. G. Wells munkáit idézi. Palma olyan nekem, mint egy nagy gyerek, aki addig játszadozott azzal, hogy kedvenc íróját utánozva újraírja annak meséit, mígnem közben szép lassan zseniális íróvá vált. Még mindig nem tudnám megmondani, hol van Palma saját hangja, de hogy nincs senki, aki nála profibban, szeretetteljesebben és ironikusabban írná a ma irodalmába Wells modorát, az szinte biztos.

Ahogy az is, hogy míg minket szórakoztat, közben maga is nagyon jól szórakozik. Folyamatos kiszólásai, melyek manapság annyira idegenek az irodalomtól, túl azon, hogy megidéznek, játékba vonnak minket, olvasókat is. Szinte látom magam előtt, ahogy Palma írás közben képzeletbeli olvasójával beszélget – épp úgy, ahogy az olvasó cseveg a szerzővel miközben marslakók (akik nem is marslakók, vagy talán mégis…), írók, milliomos szélhámosok, elkényeztetett társasági hölgyek és botcsinálta felfedezők kalandjait követi oldalak százain át, belemerítkezve ebbe a lassú, hömpölygő, kedélyes apokalipszisbe.

Még mindig tizenkilencedik század, még mindig viktoriánus kor, még mindig Wells. Vele indítunk és bár röpke kétszázötven oldalnyi felvezetésre magára hagyjuk, azért nem kérdéses egy percre sem, hogy ő lesz a főszereplőnk. Ez olyan nagyon Palma, hogy elkezd egy történetet, aztán se szó, se beszéd, hetven évvel korábbra és egy másik földrészre ugrik, hogy elmeséljen nekünk egy sztorit, amelynek vagy van köze a felütéshez, vagy nincs; hogy aztán mire végére érünk, megállapítsuk, hogy egy komplett könyvnyi kalandot végigolvastunk, de a tulajdonképpeni történetünk még mindig nem kezdődött el. De legalább kaptunk egy jó kis horrort egy jégmezőn rekedt hajóról, egy lezuhant űrhajóról és egy alakváltó idegenről. Percre se csodálkozzunk, ha ismerős valahonnan.

Hogy mi köze van a jégbe fagyott űrlénynek Wellshez és a századvég New Yorkjában kérők hada közt magát épp halálra unó Emma Harlow-hoz, aki, hogy letörje egy különösen kellemetlen versenyző lelkesedését, lehetetlen feladat elé állítja, az persze hamar kiderül. Ahogy az is, hogy a marslakók köztünk élnek (mondjuk ezt mindig sejtettük). De vajon mi a társaságilag elfogadott viselkedésforma arra az esetre, ha bosszantó kérőnk megleckéztetésére azt a feladatot adtuk neki, hogy valóra váltva a Wells regényében leírtakat intézzen egy leszálló űrhajót a horselli rétre és a marslakók tényleg megszállják a Földet?

A három különálló egységet alkotó regényrész persze együtt adja ki a nagy egészet, mely ismét csak gátlástalan, dimenziók közt ugráló, csudálatos kalandokban tobzódó látomás az emberről, a világűrről, valóságunk viszonylagosságáról és saját világunk törékenységéről. Olykor bájosan naiv, máskor gyomorforgatóan durva. Az idő térképéhez képest tán kevesebb valódi meglepetést tartogat, de nem kevésbé szerethető. Viszont jelentősen túlírt – ami nem jelenti azt, hogy ne olvasnánk változatlan lelkesedéssel és ne lehetne csodásan szórakoztató nyolcszáz oldal után is, de ha kimaradt volna belőle kétszáz, azt se vennénk észre. Palma nagy mesélő, és mint a nagy mesélők általában, szerelmes a saját meséjébe. A magam részéről kíváncsian várom, miféle apokalipszisek felé kanyarítja a mesét a trilógia befejező kötetében.


Kiadó: Európa
Fordító: Kutasy Mercédesz

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...