2017. május 26., péntek

Recirquel: Adieu! - Művészetek Palotája



Az öregség nappalijára látunk, ahova az öregasszony megérkezik a kinti esőből. Arra a fokonként megkopott miliőre, a lakójával együtt öregedő tárgyakra, amik közt az öregasszony, Viola otthon van. Ott látjuk csetleni-botlani, látjuk, hogy nyúl mindig másik dugi-üveghez (minden bútorba egyet…) a „hivatalos ital” mellett - mintha a magány önmaga elől is tagadná, dugná a maradék szenvedélyt. Látjuk a magányt, míg aztán a baljós, viharos időben meg nem kísérti az egykori társ, Oszkár szelleme a visszafelé járó mutatójú óra által varázsolt visszafelé telő idővel…

Nézem, ahogy két bohóc mókázik egymással, a történettel, velünk; nézem a széles bohócgesztusokat, a burleszket, az varázslatos ügyetlenséget, amely az attrakciót ennyire hihetetlenül kifinomultan rontja el - hiszen a szándékos, jól kivitelezett ügyetlenség: maga a bohóc. És nézem a visszafelé tekergő időben, az elmúlt háború zajában, elsötétedő szobában a csillárról fejjel lefelé lógó kisvilágokat, a felfordult világot, nézem a produkciót, az akrobatikát, amit direkt nem rontanak el – hiszen elsősorban szintén mesél. Ahogy minden bohóci gesztus is. Történetet mesél, két életet visszafelé, veszteségekből az egykori múlt boldog békeidejébe.

Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, az első találkozás, a Cirkusz az éjszakában óta, a mélyebbre markoló A meztelen bohóc óta, a mindezt mondén varázsba csomagoló Párizs éjjel óta, a Non Solus óta, ami mindezt közel hozta - tán fájdalmasan túl közel, befurakodva mindenki személyes terébe -, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad, ha a Recirquel egyszerűen „csak” mesél. Sokkal inkább színházi eszközökkel, mint eddig bármikor. Hiszen ez a visszafelé-történet egy közös élet állomásain át a maga egyenes vonalú meséjével sokkal közvetlenebbül jelent, mint az eddigi, utalásokból és szimbolikus gesztusokból fűzött varázslatok; ránézésre, elsőre sokkal szűkebb, de minden porcikájában pontosabb tartományt jelentene. Aztán persze hogy nyílik, sokkal tágabbra, mint amennyit elbírna első látásra ez a könnyed, sokszor tréfás előadás – meghatódhatsz rajta, amikor eléd kerül az egész.


Olvasom az előadáshoz összeállított rendkívül informatív kísérőfüzetben, hogy Lakatos Leonetta és Pintér Áron hogyan jutott idáig – hogy egy egész estés előadást rakjanak elénk. Hogyan vonta bele a rendezésbe Vági Bence Neil Fischert, hogy a nagy, látványos képek egymásutánja helyett megszülethessen ez a sokkal inkább történetre fűzött előadás. De az nem igazán írható le, hogy a két ember, egy csodálatosan használt gyerekbáb és láthatatlan segítő, Herczeg Richárd miképp mesél a visszafelé forgó óra jelezte visszafelé telő időben egy életből epizódokat: a gyereknevelést, az ünnepet és a hétköznapot, az esküvőt és a megismerkedést. Nem igazán mesélhető el, milyen finom többleteket ad az egészhez minden kis kitalált geg, Herczeg Richárd órarúdon megejtett önreflexív bábozásától a tükör fölött időben elhelyező képváltásoktól a könyves szekrény hallatlanul szellemes funkciótágításaiig. Miközben az előtérben olykor brutálisan összetett, határaikat feszegető produkciókat mutat be Leonetta és Áron – a csilláron, kötélen, hálón, labdán és szinte minden „bútoron”, ami csak a kezük ügyébe kerül…

Az Adieu egy visszafelé haladó történet a házastársi hűségről, a szerelemről, a szeretetről és arról, hogy két ember közös mikrokozmoszában a legegyszerűbb tárgy is könnyen változhat egy ismerős csodavilág varázslatos kellékévé… Erről szerintem bármelyikünk sokat tudna mesélni, nekünk itthon szinte kizárólag ilyen tárgyaink vannak, az utolsó bögréig - közös történetünk letéteményese mind. Anno a Cuisins & Confessions újcirkusz-előadás alkalmával csodálkoztunk el rajta, milyen hallatlanul bravúros és veszélyes berendezett térben akrobatikát előadni – nos, itt legalább ennyire kockázatos kellékhasználatokat láthattunk olykor, a mesének berendezett térben. De az igazi csoda mindvégig az maradt, hogy a kellékek személyessége, a tárgyakba csomagolt történet is, a tárgyak intimitása is elénk került – hogy eztán ennek tudatában ne legyen szívünk kidobni csorbult, megkopott sajátjaink, emlékek őrző hordozóit.


Ezt megint látni kell, nem elég hallani róla. Mert ez a szívmelengető búcsúmese könnyedén, mosolyogva mutat túl magán – valójában miközben viccel, nagyon pontosan fogalmaz meg fontos dolgokat a gyászról, az egymásra találásról, a kötődéseinkről érzelmi reakcióktól a testi szerelemig. Felszabadítóan pontosan fogalmaz az életünkről, hogy hogyan válik az idő telésével egyre fontosabbá benne a szaporodó múlt – hogy hogyan kell elköszönni e múlttól, amikor (mindenkire ez vár) végül mindentől el kell köszönni. Ez a játékos, szinte franciás előadás valójában hatalmas lelki súlyokkal egyensúlyoz – amit nem terhel rád, kedves néző. Téged felemel. Én legalábbis így éreztem.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...