2017. június 5., hétfő

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

„Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.”

Joan Didion, napjaink egyik legnagyobb amerikai esszéírója 2003 decemberének végén leült vacsorázni férjével, a sikeres író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne-nal New York-i lakásuk nappalijában. Egyetlen lányuk, Quintana karácsony első napja óta súlyos szeptikus sokkban feküdt kórházban és akkorra kómába esett. A kórházból hazafelé jövet bénultan úgy döntöttek, étterem helyett otthon vacsoráznak. Didion épp salátát készített, férje az első világháború jelentőségéről értekezett, amikor egy pillanatra megdermedt, majd leesett a székről. A következő pillanatban halott volt.

Mihez kezd az ember, amikor szembesül a felfoghatatlannal, hogy aki negyven évig a társa volt, egyik pillanatról a másikra a szeme láttára hal meg; egyetlen gyermeke pedig kómában fekszik és azt sem tudja, az apja halott? Mihez kezd valaki, aki a kórházi szociális munkás szerint „jól viseli a helyzetet”? Aki nem őrjöng, sír nyilvánosan, bénul meg a fájdalomtól – vagyis minden tekintetben megfelel korunk „civilizált gyászról” alkotott elképzeléseinek? Mihez kezd, miközben belülről lassan, de biztosan megőrjíti a felismerés, hogy milyen tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk a halállal szemben? Írni kezd. Elmenekül. Bezár egy kaput, tagadja a valóságot, mágikus gondolatokat kezd magában gyűjtögetni – arról, hogy ez az egész csak vicc, hogy az elhunyt férj visszatér egy nap és szüksége lesz a cipőire, hogy nem érhet véget csak úgy minden.

Torokszorítóan kemény, szűkszavú gyászkrónika ez – nem a sírós-kiborulós fajtából, nem a szívettépően megrázók közül és nem is a „hogyan éljük túl a gyászt” típusú önsegítő könyvek kategóriájából. Didion minden újságírói bravúrját bevetve kívülről nézi önmagát, gyászát és özvegységét; úgy analizál, hogy közben az olvasóban óhatatlanul megfogalmazódik: fordulhatna több empátiával vizsgálata tárgyához. Aztán helyére kerül, hogy dehát a vizsgálat tárgya önmaga. Az esszéíró védekezése: a tárgyilagosság. Miután hetekkel apja halála után Quintana felébred a kómából, értesül a halálhírről, beszédet mond a temetésen, már gyógyultnak nyilvánítva egyszer csak összeesik a reptéren és az életmentő agyműtét után újabb heteket tölt kórházban. Didion pedig a lánya betegágya mellett orvosi jelentéseket olvas, szakkönyvekbe merül, próbálja szakmai szemmel nézni a kórismét is – a hűvös, távolságtartó hangtól, amivel leírja Quintana CT-eredményének összefoglalását, a hideg kiráz, olvasás közben a rosszullét környékez, nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire kívülről nézni ezt az egészet. Miközben tudom: védekezés ez is.

Didion a legintimebb érzéseibe nyújt betekintést, szinte kukkolásra hívva az olvasót – egy olyan életszakaszba, egy olyan gyászévbe, amit a legtöbbünknek eszünkben sincs meglesni. Hosszan időz korunk kicsavarodott gyászkezelési metódusain: a szemlesütéstől a kenetteljes képmutatáson át a társaságilag elfogadott viselkedésmódokig. Mert ahogy sok mindent, gyászolni is mindenki más „jobban tud” mint az, aki épp átéli. És mert a sok ránk aggatott elvárás közepette gyakran mi magunk is elveszünk: hogyan kéne gyászolnom? Hogyan kéne árvának vagy épp özvegynek lennem? Hogyan kéne tettetnem, hogy hiszek a holnapban? A gyásznapló elsődleges funkciója a túlélés – a másik a tudatosítás. Ha leírom, véglegessé válik. Ha szavakba öntöm, már nem fikcionalizálhatom, nem ringathatom magam a hitbe, hogy aki elment, visszatér. Maximum groteszk mód megkönnyebbülhetek egy újabb halálhír hallatán, hogy „legalább van kivel ebédelnie a túlvilágon”.

Fontos könyv Joan Didion memoárja. Miközben ahogy az élet minden területén, a gyászfeldolgozással kapcsolatban is ellepnek minket a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó életvezetési tanácsadó könyvek és a skála másik végén az olykor túldramatizált fikciók, kevesen, nagyon kevesen mernek ennyire mélyre menni és a végsőkig csupaszítani saját legbensőbb érzelmeiket. Azok minden ellentmondásosságával, bizonytalanságával, őrület határán táncolásával együtt. Leírni azt, amit nagyon nem szokás leírni: lehetetlen ép ésszel felfogni, miért történik ez meg valakivel. Lehet menekülni mindenféle hitekbe, lehet analizál(tat)ni, lehet a józanság álcája mögé bújtatni és elnyomni – de felfogni nem lehet. Csak menni tovább. Kihúzhatjuk magunkat a legmélyebb gödörből a saját hajunknál fogva, túlélhetjük a legnagyobb megrázkódtatásokat is, írhatunk könyveket, olvashatjuk sorstársaink memoárjait; de az a kínzó, megválaszolhatatlan kérdés örökké rágni fog: hogyan érhet véget egy pillanat alatt az, amit addig az életünknek hittünk?


Kiadó: Európa
Fordító: Varga Krisztina

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...