2017. október 6., péntek

Hatalmas kis hazugságok – sorozat

Lassan elmondható, hogy több jó sorozat kerül a tévéképernyőkre (meg az online megosztókra), mint ahány jó film a mozivásznakra – bármennyire is szeretné követni az ember, egyszerűen képtelenség lépést tartani velük. Az idei év különösen erős volt, nekem meg különösen kevés időm volt rájuk, de amire sikerült szakítani, az legalább megérte. Nem fogok mindenről írni, lesz majd szerintem egy-két ömlesztett poszt is, de azért van, amiről muszáj külön. Mint a Hatalmas kis hazugságokról (Big Little Lies), ami eddig az év egyik legerősebbje (nem teljesen véletlenül dobálták meg díjakkal az Emmy-gálán).

Az HBO hét részes sorozatának koncepciója sem nem új, sem nem túl erős: a csodaszép tengerparti kisváros, a kaliforniai Monterey iskolájában az első napon az egyik elsős bántalmazza a másikat, mire az anyukák annak rendje és módja szerint egymás torkának esnek. Kisvárosi titkok és elfojtások, mindenkinek van valamije, amit nagyon nem szeretne a többiek orrára kötni, mindenki szerepet játszik és persze mindenki meg van róla győződve, hogy az ő gyereke aztán sosem… Aztán kiderül, hogy nem csak a gyereke, de ő is, meg az apa is, meg úgy egyébként mindenki, aki él és mozog: hazudik, bántalmaz, zsarnokoskodik, gyilkosságot tervez, vagy csak menekülne a múltja elől, ami úgyis utoléri. Hogy hogyan jutunk el odáig, hogy az évad végi jótékonysági bálon valaki valóban gyilkosság áldozata lesz – ennek felderítése az évad feladata.

Trükkös a narratíva és pompás a megvalósítás: a gyilkossággal indítunk, de nem tudjuk, ki az áldozat és ki az elkövető; majd szép lassan vonódunk bele visszamenőleg a tanúvallomások nyomán kibontakozó történetbe. Ami ott indul, valahol azon az első napon az elsősök ostoba játszmáival. Ami persze vérkomoly, hisz a bántalmazásnak épp valahol hatéves korban kell gátat szabni – és amit minden, kivétel nélkül minden anyuka rosszul reagál le. És kezdődhet a Monterey-i szépek és gazdagok cicaharca, amiből sokkal komolyabb sorozat sül ki, mint gondolnánk.


Sok múlik a karaktereken és az őket játszó színésznőkön – akik itt bizony egytől egyig tökéletesek. A középpontban a minden lében kanál, egyfolytában zsizsegő, szervezkedő, mindenki életébe beledumáló Madeline (az energiabomba Reese Witherspoon alakításában) aki seperc alatt két táborra osztja az anyák seregét azzal, hogy a vélhetően igazságtalanul vádolt új fiú és jófej fiatal anyukája mellé áll az amúgy kisvárosilag megvetett és rettegett vádaskodó anyuka, a dúsgazdag és befolyásos Renata (Laura Dern – övé tán a legösszetettebb szerep) ellenében. Madeline legjobb barátnője a visszavonult ügyvédnő, a csodaszép és irritálóan boldog Celeste (az irritálóan tökéletes Nicole Kidman végre megint tud játszani!), aki ikerfiai születése óta a családjának él és többnyire csak várja haza folyton üzleti úton lévő férjét. Ők veszik pártfogásukba a frissen a városba érkezett egyedülálló anyát, Jane-t (Shailene Woodley, aki nekem kevés ebbe a szereplőgárdába, de tény, nem áll neki rosszul a szerep), aki súlyos titkot hordoz és fia megvádolása mellett azzal is szembesülnie kell, hogy fiatalsága és szegénysége okán a helyi anyukák többsége bébiszitternek nézi. Természetesen sodródik a „másik” oldalra Madeline első férjének új felesége, Bonnie (Zoë Kravitz csodásan bohém alakításában), akit az egyik oldal hivatalból utál, a másik meg hivatalból kihasználja ezt az utálatot. Így öten ugranak egymás torkának és rántják magukkal a fél kisvárost – férjeket, iskolaigazgatót, tanárokat, gyerekeket. Egyszerre nevetséges és riasztó, ahogy egymással versenyezve akarnak jobb és jobb partikat, kirándulásokat, jégrevünézéseket szervezni, miközben azzal láthatóan senki sem törődik, hogy valójában mi történik a gyerekek között. Vagy, hogy miért akarja a neten elárverezni szüzességét egy jó családból származó gazdag tizenhat éves lány. Vagy, hogy miért vásárol fegyvert Jane és mennyire gondolja komolyan, hogy megöli egykori bántalmazóját. Vagy, hogy miért jár folyton garbóban valaki a kaliforniai napsütésben.

A nevetséges felszín alatt ott forr a tulajdonképpeni konfliktus, ami elvezet a gyilkosságig és amit mainstream sorozat ilyen visszafogottan és okosan tán még nem tűzött zászlajára: a hétköznapi bántalmazás. Elsősorban a házastársi erőszak – ami lassan bontakozik ki előttünk, szépen átfuttatva az olykor túl szenvedélyes szexből a verésig és az áldozat önhibáztatásáig. Elképesztően erős színészi játék és mértéktartó forgatókönyv kellett ahhoz, hogy ez úgy ábrázolódjon, hogy elhiggyük: a potenciálisan legokosabb nő is megvezetheti magát annyira, hogy elhiggye, ő a hibás azért, mert férje kékre-zöldre veri minden alkalommal. De hiba lenne erre az egy momentumra egyszerűsíteni a sorozatot.


Legalább ilyen hangsúlyos a bántalmazott és bántalmazását feldolgozni nem tudó Jane szála – akin keresztül világos képet kaphatunk arról, milyen belső és külső vívódásokkal jár, ha valaki úgy dönt, megszül egy erőszakból származó gyereket, és mennyire nem kap segítséget a társadalomtól e szituáció kezeléséhez. Vagy a válása feldolgozására még az új férj és az új házasságból származó gyerek mellett is képtelen Madeline, aki ékes példája annak, mennyire nem tudunk túllépni a sérelmeinken és milyen kitartóan kötjük gúzsba saját magunkat, miközben csak a kezünket kéne kinyújtanunk a boldogságért. Vagy a munkáját otthonról végző (otthonülő) férj hétköznapi megvetése – egy ízig-vérig macsó világban egy pasi keresheti magát gennyesre otthonról programozva, ha közben ő csinálja a vacsit munkából hazatérő asszonyának, kibérelte a papucs jelzőt. És ellenpontnak ott van Renata, aki gazdag férje mellett játszhatna otthonülő anyukát, mégis karriert épít, kivívva a kisvárosi anyukák megvetését.

Persze a súlyos témák ellenére ez egy szórakoztató sorozat, rendkívül okosan megírt párbeszédekkel, csattanós poénokkal, helyzetkomikumok sokaságával. Épp ebben rejlik az ereje, hogy nem játszik érfelvágásra és a párkapcsolatoktól / anyaságtól / barátságtól sem akarja elvenni a kedvünket. Épp ellenkezőleg. Mert bár ezek a nők többnyire szerepet játszanak, gondolkodás nélkül megfojtanák egymást apró-cseprő ostobaságok miatt és sokszor rém idegesítőek; ha kell, támogatják egymást a végsőkig. A bántalmazó, elhanyagoló, méltatlan kapcsolatok ellenében olyan erős támogató kapcsolatokat állít a sorozat, hogy inkább az merülhet fel: tényleg létezik ilyen? Érdekes, hogy miközben a legrosszabb dolgokról szól, valódi üzenete pozitív: ne titkoljuk, ha bajban vagyunk, és ne féljünk segítséget kérni. Hiszen a versengő, egymás életében vájkáló, kicsinyes játszmákkal teli felszín alatt a közösségi lét értelme épp ez lenne: ha igazán nagy a baj, összezár.


4 megjegyzés :

Amadea írta...

Megnéztem két részt. Hát ez pazar..:P
(Szívesen fogadok pár javasolt sorozatot e-mailben... a bőség zavarában nehéz választani.)

Ilweran írta...

:D örülök, hogy nem okoz csalódást. oké, küldök ;)

PuPilla írta...

Köszi ezt a posztot, mindenképp megnézem a sorozatot! :)

Ilweran írta...

Szívesen :D remélem, tetszeni fog!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...