2017. május 8., hétfő

Cormoran Strike háromszor

Olvasási válságra régi kedvenc kell, alapigazság ez, minden könyvmoly ismeri. Amikor április elején egy hisztis hétvégén csak álltam a könyvespolc előtt és elkapott az a félelmetes semmisenemjó érzés, eszembe jutott hogy épp pár nappal korábban emlegettük PuPillával ezt a sorit, és már akkor motoszkált bennem hogy egyszer újrázni kéne. Akkor még úgy voltam vele, csak a Kakukkszót – mert hát itt egy halom újdonság, meg van pár folyamatban lévő olvasási projektem, amire idő kéne (VCS, Woolf-újrázás, Shakespeare és a Shakespeare újra sorozat…). Ehhez képest amint vége lett az első résznek, nyúltam is a második után és nem is volt kérdés, hogy elolvasom mindhármat. Így az újraolvasás után már egész egyértelműen ki merem jelenteni: nekem szerzőként jobban bejön Robert Galbraith mint a Harry Potter sorozat Rowlingja. Ott az ötlet és a világépítés mindent visz, itt a történet és a karakterek dominálnak. Kötetről kötetre jobb és bátrabb. Nagyon várom a folytatásokat. Most röviden és csapongva néhány új benyomás, illetve hogy mit láttam másként az egyes kötetekben – vigyázat, erősen spoileres a poszt, szóval csak az kövessen, aki már túl van a három köteten, többieknek inkább azt javaslom, olvassák az előző spoilermentes bejegyzéseket:


Kakukkszó

Újra meg újra meglep, mennyire nem szimpatikus ez a Strike az elején és mennyire elkövet mindent, hogy a véletlenül mellécsapódó Robin megutálja – mégis mennyire megszeretjük, Robin is és az olvasó is. Még mindig nagyon tetszik, milyen finoman és óvatosan adagolja Rowling az információkat nem csak a gyilkosságról és a nyomozásról, hanem a szereplők előéletéről is. Utólag már olyan egyértelműnek tűnik, hogy mindent tudunk Charlotte-ról, Matthew-ról, Leda Strike-ról, és csak újraolvasáskor tűnik fel, mennyire lassan körvonalazódott ez a kép. És mégis mennyire élők voltak a szereplők az első pillanattól. Ezt nagyon tudom értékelni, ezt a lassú, tudatos, részeken átívelő karakterábrázolást és árnyalást – egyrészt láthatjuk a koncepció meglétét már az elején, másrészt nem vagyunk hülyének nézve, akinek a szájába kell rágni már az elején a szereplők összes tulajdonságát és egész háttértörténetét, különben nem tudja elképzelni őket. Szeretem, ha nem vezet kézenfogva a szerző. Az meglepett, hogy Matthew már az elején mekkora suttyó – pedig milyen kis romantikusan indulunk, és mégis. Ehhez képest mekkora idiótaság már, hogy még a harmadik rész végére sem dobja ki Robin (sőt)? Ez most kifejezetten zavart. Amúgy az első olvasáskor azt mondtam, ha valaha romantikus irányba tereli Strike és Robin viszonyát Rowling, akkor örök harag – most már hajlok arra, hogy talán elbírná ez a sorozat azt is. Szépen építkezik az egymás mellé sodródásból az egyre szorosabb egymásra utaltság és bizalom már az elejétől, ami esetünkben sokkal izgalmasabb és reálisabb mint egy szivárványszósszal nyakon öntött egymásra találás.
De hogy ejtsünk pár szót az első közös nyomozásról is: most is imádtam a médiakritikáját, az egész Lula Landry-jelenség ábrázolását, az automatikusan rossz reakciókat, a sztárkultusz alulnézetét. Viszont nem sikerült meggyőznie a motivációról: már nem a gyilkosságéról, az nagyon is érthető, hanem hogy miért fordult utána a gyilkos magánnyomozóhoz? Hogy másra bizonyítsa a gyilkosságot, az egy olyan képlékeny, sokesélyes játszma, hogy semmiképp sem éri meg, főleg egy hivatalosan is lezárt és öngyilkosságnak nyilvánított ügy esetében. A zavarodottság, figyelemfelkeltés, tudatalatti magyarázatok meg valahogy nem voltak kellőképpen feltárva. Ez az egy dolog bicsaklott meg, és ezért valahogy az egész nyomozósdi jelentősége eltörpült a társadalomkritika mellett.


A selyemhernyó

Emlékszem, elsőre mennyire megdöbbentett ez a gátlástalan belezés… Még mindig úgy gondolom, hogy Rowling nagyon régóta szerette volna úgy istenigazából szabadjára engedni mocskos fantáziáját, de nem tehette, amíg deklaráltan a világ legsikeresebb gyerekkönyv-sorozatát írta – hát most Galbraith-ként végre bedobta a gyeplőt a lovak közé. Önmagában a gyilkosság is minden képzeletet felülmúlóan groteszk; de ha hozzávesszük a feltűnési viszketegségben szenvedő író egész alakját, a könyvet, amelyben előre megírta saját halálát és a trash-fantasy legszebb hagyományai szerint ábrázolt irodalmi nagyságokat, egészen robbanásveszélyes elegyet kapunk. Szinte látom magam előtt milyen gonosz és kéjes örömmel írhatta Rowling ezt a részt. Nagyon kíváncsi lennék, volt-e annyira merész, hogy beleírt valamennyire felismerhető alakokat a londoni irodalmi életből.
Owen Quine kibelezett és savval szétmart holtteste mellett ennek a résznek a legemlékezetesebb momentuma tán Strike első igazi megnyílása, aminek lesz folytatása a következő részben és ami tovább gördíti a két főszereplő egymás felé közeledését. Nagyon szeretnivaló az a kocsmás jelenet, egyáltalán, az állandó kocsmázásuk meg kávézókban ücsörgésük – komolyan már csak azért kiruccannék Londonba, hogy beüljek a Tottenhambe. Az első részben tán annyira még nem volt hangsúlyos, de innentől mintha állandóan vagy teáznának az irodában, vagy iszogatnának valahol, vagy azon merengenének, mit ebédeljenek – vagy valami kajafetisizmusa van Rowlingnak, vagy ez is valamiféle fricska az angolok állandó tea-, sör- és fishandchips mániájának, nem tudom eldönteni, mindenesetre vicces. Volt egy nap, amikor különösen cudar időben jöttem haza, olvastam ezt a könyvet a buszon és meg tudtam volna gyilkolni bárkit egy erős tejszínes fekete teáért… Ja, ki ne hagyjam Strike és Matthew megismerkedését! Hát, én nagyon drukkolok minden olvasásnál, hogy már ott az elején verje orrba, de tartok tőle ez még egy darabig nem történik meg.


Gonosz pálya

Részről részre jobb, írtam és valóban: ez az utolsó az eddigi legkiforrottabb és legátverősebb az összes közül. Önmagában az, hogy nem egy idegen meggyilkolása/eltűnése után nyomoznak, hanem Robin kap egy levágott lábat, olyan felütés, ami jelzi: szereplőink sokkal jobban bevonódnak a történtekbe, mint eddig. Közelebb kerülünk hozzájuk, sokkal többet is tudunk meg róluk (ők is egymásról, sőt, megkockáztatom, magukról), mint eddig, és ami fontosabb: mernek igazán gyengék lenni. Rowling itt kerül legközelebb ahhoz, hogy kudarccal ajándékozza meg hőseit és igazából nagyon várom hogy valamelyik következő részben Strike ne oldjon meg egy ügyet. Itt sem sokon múlt, és jó látni, hogy ő is ember, bármennyire próbál keménynek tűnni: a három gyanúsítottal szembeni saját ellenérzései és mániái bizony nemegyszer viszik félre a nyomozást. Mindketten hibáznak, amikor személyes bosszúk és elégtételek után kezdenek futkosni, ahelyett hogy igazi profiként viselkednének.
Az előző kötetbéli kocsmai kitárulkozás frappáns párdarabja Robin szétesése és lerészegedése, az egész jelenet imádnivalóan bájos és egyben dühítő, szerintem ekkor már nincs olvasó, aki ne annak drukkolna, hogy hagyjuk a picsába Matthew-t és használjuk ki a helyzetet, de ha így történne, nehéz lenne izgalmassá tenni a párost még négy részen át, szóval tán mégis jobb, hogy nem. Érdekes egyébként, hogy Robin nem csupán a neki küldött levágott testrészek miatt kerül közel az alaptémához, hanem a saját párkapcsolata miatt is – nagyon erős, tán minden eddiginél erősebb a kritikai szál ebben a részben, még ha nem is olyan direkt; épp mert nem „csak” a hírértékű erőszakról, gyilkosságról, bántalmazásról szól, hanem a hétköznapi elnyomásról, átverésről, kapcsolati egyenlőtlenségekről. Nagyon erős sértettség és rengeteg düh munkálhat Rowlingban egy csomó dolog miatt és van eszköze arra hogy ezeket kiírja magából, ami jó neki; valamint van elég erős hangja ahhoz, hogy figyelmet is keltsen vele, ami meg jó nekünk. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen témát tűz tollhegyre legközelebb.

2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Mióta akarok már ide kommentelni, ahh... csak hogy tudd, olvastam ám a posztot, csak visszatérni nem volt még érkezésem. ;) És először is: minden alkalommal, amikor megnyitottam, úgy olvastam a címet, hogy Cormoran StrikeS háromszor :D :D jól van, mondom, némi hunglish befigyelt. :D

Örülök, hogy újráztad őket! :) Tényleg kötetről kötetre egyre bátrabb, és ügyesebben alakítgatja a karakterek sorsát. Egyre jobban izgat már a következő is.
Valóban nagyon lassan adagolta az infókat a főszereplők múltjáról, sokáig alig tudunk valamit, Leda alakja, Matthew dolgai is inkább később körvonalazódtak.
SPOILER a Kakukkszóra: hogy miért fordul pont a gyilkos a magánnyomozóhoz, hát, mert defektes, egyrészt, másrészt meg biztos van ebben valami olyasmi, mint hogy mindig visszatérnek a gyilkosok a gyilkosság helyszínére is, valami kényszeresség. Persze tényleg butaság volt. SPOILER vége!

Haha, igen, A selyemhernyó igazi kis molotov-koktél... én is láttam szinte az élvezetet, amivel Rowling belevetette magát ezekbe az undorító kis részletekbe, és ebbe a groteszk gyilkosságba. Az a kocsmás jelenet fontos volt, és én is szerettem, aztán meg a rá rímelő másikat is a Gonosz pályából. A 2-3. rész egyébként nálam szerintem simán top5-ben marad, akármit is olvasok még idén. :)

Ilweran írta...

Mióta akarok már válaszolni... csak mindig elmarad mert telefonról nem szeretek gép előtt meg nincs időm a blogom nézegetni :) *bocsi*
Cormoran Strikes - hát ez LOL
Úgy örülök hogy neked is tetszett, azért sokaknál kiveri a biztosítékot. Én nagyon várom minden egyes részét, kíváncsi vagyok a negyedikre és remélem, minél hamarabb jön!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...